445

Robbantások Indiában – már megint.
Amúgy sem találom viccesnek, de most valahogy különösen nem. Igaz, hogy csak néhány napot leszek ott Nepál után, de furcsa érzés, hogy szeptember közepén épp ott robbant öt pokolgép, ahol december elején csavarogni fogok.
Hátborzongató…
Nem mintha félnék,  de ilyenkor annyira kézzelfogható, olyan valóságos lesz.
Igen, tudom, rettenetes, hogy csak ilyenkor lesz igazán ijesztő, és egyébként megmarad egynek a sok negatív és sajnálatos média-hír közül. Ülünk a fekete doboz előtt, falatozzuk a vacsorát, neveljük fél kézzel a gyereket vagy csevegünk a szomszéddal – és olykor esetleg megcsóváljuk a fejünk, hogy basszuuus – aztán rágunk meg nevelünk meg csevegünk tovább.
Csak akkor fogjuk el egy cseppet jobban, mikor oda kell cipelnünk a kis seggünket…

….

most megnéztem a cikket és a képeket az Indexen http://index.hu/politika/kulfold/flr1030/.
Ez komolyan normális, hogy halott, meg lerobbantott testrészű meg megégett embereket rakunk be egy cikk mellé illusztrációnak? Most ez a valóságot hivatott érzékeltetni, és nem kellene behunynom a szemem, vagy valóban gusztustalan dolog emberek szenvedését média-szenzációnak felhasználni, mert a tévén felcseperedett emberek ingerküszöbének már kevesebb nem volna elég? Vajon egy magyar állampolgár halott gyermekét is kitennék a faliújságra? Vagy ez nem számít, mert ez csak egy indiai? Egy a pár millióból?

446

Brise légfrissítő, szikrázó hópehely illat.
Azt hittem, rosszul hallok.

Ezek engem tökéletesen hülyének néznek….

447

Mézillattól terhes a levegő.
Az út mentén fűszernövények nyílnak, csak úgy a gazban: curry, kakukkfű, levendula. Balra suhanás közben is lelátni a sziklákról: a nap lassan a tengert közelíti. Azt hihetetlen türkiz színű tiszta vizet.

A fények már sárgásak, és a levegő is hűl, de még mindig 20 fok körül van. Újabb emelkedő. Nem tart sokáig – általában 15 perc, aztán felbukkan ismét bal kéz felől egy tenger öböl, csücskében a kis egyforma falvak egyikével. És már itt is a lejtő, le az öböl fölé, erős bal kanyar, és már itt is a domb.

Már tudom azonosítani: a furcsa, göcsörtös kis piros termések felől jön a mézillat. Aztán gránátalmafák jönnek, majd két csacsi kukucskál le a bokrok mögül. Aztán birkák, panaszosan bégetnek, mindegyik nyakában kolomp. Iszonyatos hangzavar, főleg ahogy közelítünk.

 

    

 

 

A falu szélén kereszteződés. A mami már jön is, magyaráz kézségesen. Igaz, egyetlen közös szavunk sincs, csak a falunevek betűzgetése.
Legurulunk a kikötőbe. Mindenütt padok – főleg a kocsma környékén – rajtuk férfiak élik az esti társasági életet. Asszonyka közelít, széles mosollyal köszönt angolul: üdvözöl a világ legszebb szigetén.
A víz közelében a lépcsőn ülve megesszük a maradék szendvicseket és a romlandó sajtokat. Etetnénk a halakat is, de nem érdeklik őket a morzsák. Pedig sokan vannak és sok félék: méterekre lelátni a vízben.
Messzebb a szemközti házsorok színes tükörképét egy halászni induló csónak töri meg. 

 

 

    

 

 

Még hét kilométer van előttünk, de végig fölfelé. Egyenletes szuszogás. Idővel panorámánk is lesz: alattunk a víz és a falu, szemben a szárazföld partvonala a kopár hegyekkel, melyek rögtön Albániát juttatják eszembe – pedig még nem jártam ott. Épp lemegy a nap.

 

Már sötét van, mire elérjük a települést. A templom előtt a padon lányok vihorásznak. Egy hazafelé baktató úrtól útba igazítást kérünk: szállás kellene és vacsora.
Megmutatja a kocsmát. Már zárva. Fiatalember nyit ajtót, bentről lefekvéshez készülődő gyermekek zsivaja szűrődik ki. Szállása nincs, de várjuk, fél óra és lesz.
Addig bemegyek a szomszéd kisboltba, kenyeret, bort és szárított sonkát veszek.

Leülünk az elcsendesedett, sötét faluban egy padra, és lakmározunk.


Nemsoká megjelenik a néni, a szállásadó. Nem beszél csak az anyanyelvén, így maradunk a mutogatásnál. Kedves. Rövid, ősz bubi-frizurája van, és ha mosolyog, kivirágzik az arca. Sokat mosolyog.
A szoba tiszta, de hideg – viszont kapunk rengeteg pót-takarót. Az ágy felett Krisztus imádkozik a Getsemáné-kertben.
Van egy fiú is a háznál, ő jól beszél angolul. Reggel mutat egy mérgeskígyót, ásványvizes palackban őrzi.


A néni gyümölcsteát tölt nekünk az útra.
A tegnap esti padon megreggelizünk. A főtér most is csendes, bár mozgalmas. Nincs autó, de emberek sietnek ki minden sikátorból, majd tűnnek el teli szatyrokkal. A közelből egy nyalókás kisfiú vizslat minket kíváncsian.

 

    

 

 

A nyeregre ülve érzem, hogy mennyire fáj a fenekem. Nem nőknek van kitalálva. Sebaj.

Itt most lombhullató erdők jönnek, őszi színpompával, ragyogó kék éggel.

Az út kanyarog, fel és le, kitartóan. Főleg fel.

A délelőtti kávét egy domboldali faluban isszuk. Egy szatyros nénike – kicsit furán fest – oda jön, és ad nekem egy szál lila virágot.

A kis utcákon feltekerünk a templomhoz is. A tömjéntartókon megcsillan a napfény. Az első sorok esküvőhöz feldíszítve, de még takarítanak. Az akkordiumon apáca játszik, és egy lány énekkel kíséri. A kertben nyílik az orgona.

   

   

 

 

Tovább indulunk. Márvány-bányák következnek, nagy fehér tömbök vannak kihasítva a dombból. Sárga füvek. Medvetalp kaktusz, gyümölccsel, meg tüskével a kezemben.
Kora délután beérünk egy öszvéres bácsit, aztán legurulunk a városba. 

 

 

    

 

A kikötőben ebédelünk, tonhalat meg polipot meg makrélát – hozzá kancsóból fehér bort. Meleg van. Fürdeni kell.

 

 

   

 

 

A kis öbölhöz tekerünk át. Rakott kőfallal körülvett olajfa-kertek között haladunk.

Tegnap óta rengeteg ilyen volt. Érik rajtuk az olajbogyó, szüret van mindenütt. Már több helyen is megkóstoltam, de mindenütt rémségesen keserű.

Szemben apáca jön, kezében virágcsokorral. Fotózni akarok, de beakadok és repülök.

Nem lett nagy baj, csak a nadrágom lett kissé szellősebb térd-tájban, meg a térdem lett egy kissé tarkább. Majd a sós víz kifertőtleníti…

 

 

   

 

 

A part tele van tengeri sünökkel, nehéz a bejutás. A víz hideg, mint a forrásvíz – hiába, azért itt is október vége van. Gyors úszás a sárga bójáig meg vissza, és nemsokára már a meleg köveken szárítkozunk a parton. Késő délután van.

 

Aztán újra hegy jön (meg egy defekt), aztán dimbesdomb meg öböl meg hajók meg naplemente meg olajfák meg szüret meg mézillat.

 

Sosem gondoltam volna, hogy ezt jelenti egy horvát sziget biciklivel…

448

Mint közmű fölött a friss aszfalt. Bármennyire is hihetetlen, ez egy bók vagy mi volt, rólam, nekem.
Az aszfalt jelentése az esetben vetekszik a sóéval. Minthogy az új aszfalt is sima, meg kátyútlan meg jó – csak jó, még ha nem is beszélünk állandóan róla.

Gyűjteményt kellene nyitnom – már volt pár ilyen szokatlan durva gyöngyszem…

449

Ma éjjel nem nagyon aludtam. Ráadásul valami agy-kór megtámadhatott, mert a kelleténél egy órával korábban bejöttem angolra, és negyed nyolckor vérig voltam sértve, hogy nekem senki nem szólt, hogy elmarad…

Mostanában többet leszek az irodában – állítólag átmenetileg – de kaptam még egy munkakört a nyakamba.
Igaz, hogy korábban már kezdtem szuszogni, hogy unom ezt az örökös rohangálást, de nem gondoltam arra, hogy ez ilyen hamar meg fog változni. Bár sejthettem volna. Pont öt éve vagyok a cégnél, és kb. ez az ötödik pozícióm.

Valahol még mindig szeretem ezt a céget, meg a régi főnökömet, de egyre erősebb bennem a gyanú, hogy ebben a szeretetben már több a nosztalgia, mint való; mint régi nagy szerelmesek egy kihűlő kapcsolatban, csak úgy ragaszkodom hozzá.
Persze, mert képbe jött a harmadik, meg negyedik meg huszadik… A hajdani kis, harmonikus cég lassan nagyvállalat lesz. Nem ismerem a kollégáimat. Nem tudom, mit szeretnek enni, bírják-e a mókusokat, és mi a véleményük a lustaságról. Semmit nem tudok – idegenek.

Emellett viszont gyarapodik a sok játszma. A felszínen mindenki kedves, de csini a ruhád, de jó ez az ing, de ha nyitott szemmel jársz, észreveszed a sok vonalat; olyan, mint az angol munkafüzet összekötős feladatai, hol már egy nagy kusza gombolyag lesz a vége. Julinak tetszik Pisti, Pisti rivalizál Bélussal, Bélus csípi Erzsit, Erzsi rühelli Julit (pedig de szééép a fülbevalóóód), Juli meg féltékeny Erzsire (tündéri ez a sááál..).

Ez végül is még nem lenne baj, ilyen a nagyvállalatok organizmusa.

Az a baj, hogy úgy érzem, pattanás vagyok ezen a természetes testen, vagy valami belső tumor, vagy ők azok, nem is tudom. Csak hogy nem illek bele, kilökődhetnékem van. (Akkor mégiscsak tumor?)
És ez még ez sem lenne baj, mert nem most van így először. És nem is zavar, mert nem igényem nekem mindenkinek megfelelni. Kifejezetten rühellek beilleszkedni. Csak azt érzem, hogy valahogy a saját mércém szerint sem viselkedem jól. Úgyhogy ma éjjel a nagy álmatlanságban (hol vécére kellett menni, hol köhögő rohamom volt, hol meg a fejemre esett az ébresztő óra) prédikáltam magamnak egyet.

Idefigyelj, Bogár! Te ezt az egészet teljesen szarul közelíted meg. Ott van a kutya elásva, hogy rendszerint vagy sokkal jobbnak, vagy sokkal rosszabbnak képzeled magad másoknál. Ha rosszabbnak, akkor fusztrált vagy meg tele bizonyítási kényszerrel. Ha meg el vagy szállva, akkor ellepnek az olyan emelkedett gondolatok, hogy bizony az emberek legjava itt alulfejlett egysejtű, aki megragadt a létfenntartás szintjén, ahol központi kérdés a sovány karaj a teszkóban meg a Juli új hajszíne. Aztán meg nézed az említett angol házifeladatra hasonlító kapcsolat-kuszaságot, és felülemelkedve hiszed magad, de te is ugyanúgy részese vagy, ne áltasd magad. Azt hiszed, te felette állsz mindennek, kívül és távol – közben hiába vagy kedves, lesüt rólad, hogy kilógsz. Mert a kedvességed is sokszor felületes.

Tudod, az a te óriási bajod, hogy az aktuális szerelmeid és a családod meg barátaid iránt érzett szereteted kivéve – te nem tudsz szeretni!!!
Az emberekhez nem szeretettel fordulsz, mert mindenkiben találsz valami kivetnivalót. Így aztán ezen felületes viszonyaidban hiába vagy kedves – nem hiteles. Hiába magyarázol nagyon okosan –  csak szavak. Hiába dolgozol kiemelkedően – csak ellenszenvet szül.
Mi lenne, kicsi lány, ha kivételesen módszert változtatnál? Nem kell őket szeretned, de fordulj feléjük szeretettel. Ne a kifogást keresd, hanem lásd meg bennük – igen, minden egysejtűben is – a szeretni valót, az egyedit, vagy legalább a kuporgó kisgyermeket a lelkük sarkában. Ne légy kedves, nem kell bókolni, nem kell csacsogni. Csak fordulj feléjük szeretettel. Aki a legféltékenyebb, kezd azzal.
És meglásd, milyen változás lesz az eredménye. És ez a változás nem azért fontos, hogy ők is szeressenek vagy becsüljenek, esetleg ódákat zengjenek – hanem azért, mert Te magad egy magasabb osztályba léphetsz, mert így fejlődésed nem áll meg. Hisz tudod: mindezek közül pedig legnagyobb a szeretet.

451

Ma megszűntek a dobozok létezni a lakásban. Soknapi munka soknapi megszakításokkal – de lassan oszlani kezdett a káosz, mint őszi délelőtt a köd, és egyre több foltban sejlett fel a kék ég – ez esetben egy rendezett szeglet. Mostanra már csak pár ködpamacs maradt.
Már van rutinom: tizenharmadszor élem át ezt a folyamatot.

Délelőtt zakatolva beindult az asztali számítógépem is. Szokatlan. Augusztus óta tulajdonképpen csak a laptopom volt.
Meghitten köszönnek vissza az ikonok az asztalon, de szegény már hiába keresi az otthoni hálózatot. Tapintatosan el kell magyaráznom neki.
Ahogy ma délután Anyunak is. Hogy már az az otthon nem az otthon, és biza itt nem lesz esküvő. Legalábbis nem most.
Hősiesen viselte. Nehéz lehetett neki megállni, hogy ne mondja rögtön, hogy én megmondtam. Vagy hogy már megint. Volt egy olyan illúzióm, hogy talán meg is értett. Csak egyszer láttam, hogy mintha könnyben úszna a szeme.
Mindenesetre szépen elmeséltem neki mindent. Már amit szavakba bírtam önteni. Tudod, ijesztő, ha arra gondolok, hogy nem tudok arra a kérdése felelni (legalábbis szavakkal), hogy Miért lett vége? Szörnyű. Tele vagyok emlék- és érzés-moszatokkal, lebegnek a semmiben, de nincsenek válaszok a tarsolyomban; se hibáztatás, se megoldás, se önvád, se semmi, csak egy sajdulás: ezt bizony kurvára elcsesztük….

Ma voltunk Anyuval a temetőben is, Apu sírjánál. Tele ültettük virágokkal. Van új sírkő is. Egy alaktalan terméskő, rajta tábla. 1943-2001. Már lassan nyolc éve. Alig emlékszem már. Néha felvillan a képe a karosszékben ülve a cserépkályha mellett. Vagy ahogy ketten bicikliztünk a kiserdőbe, és madárcseresznyét ettünk. Látom néha szomorúnak, de legtöbbször nevet vagy mosolyog. A minap pont úgy simítottam végig a szemöldökömön a hüvelykujjammal, mint ő. A mozdulat már a végéhez ért, mire észrevettem. Ilyenkor sose tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.
Hazafelé Anyuval beszélgettünk róla. Hogy neki milyen volt. Hogy lehet átvészelni harmincöt év boldog házasság után bekövetkezett űrt. Ezt senki nem tudja megérteni, aki még nem élte át. Én sem. Én is mást veszítettem. Jó volt, hogy beszélünk. Nem csak csevegtünk. Jó így szép lassan, harminc év után megismerni őt.

450

Ma megszűntek a dobozok létezni a lakásban. Soknapi munka soknapi megszakításokkal – de lassan oszlani kezdett a káosz, mint őszi délelőtt a köd, és egyre több foltban sejlett fel a kék ég – ez esetben egy rendezett szeglet. Mostanra már csak pár ködpamacs maradt.
Már van rutinom: tizenharmadszor élem át ezt a folyamatot.

Délelőtt zakatolva beindult az asztali számítógépem is. Szokatlan. Augusztus óta tulajdonképpen csak a laptopom volt.
Meghitten köszönnek vissza az ikonok az asztalon, de szegény már hiába keresi az otthoni hálózatot. Tapintatosan el kell magyaráznom neki.
Ahogy ma délután Anyunak is. Hogy már az az otthon nem az otthon, és biza itt nem lesz esküvő. Legalábbis nem most.
Hősiesen viselte. Nehéz lehetett neki megállni, hogy ne mondja rögtön, hogy én megmondtam. Vagy hogy már megint. Volt egy olyan illúzióm, hogy talán meg is értett. Csak egyszer láttam, hogy mintha könnyben úszna a szeme.
Mindenesetre szépen elmeséltem neki mindent. Már amit szavakba bírtam önteni. Tudod, ijesztő, ha arra gondolok, hogy nem tudok arra a kérdése felelni (legalábbis szavakkal), hogy Miért lett vége? Szörnyű. Tele vagyok emlék- és érzés-moszatokkal, lebegnek a semmiben, de nincsenek válaszok a tarsolyomban; se hibáztatás, se megoldás, se önvád, se semmi, csak egy sajdulás: ezt bizony kurvára elcsesztük…

Ma voltunk Anyuval a temetőben is, Apu sírjánál. Tele ültettük virágokkal. Van új sírkő is. Egy alaktalan terméskő, rajta tábla. 1943-2001. Már lassan nyolc éve. Alig emlékszem már. Néha felvillan a képe a karosszékben ülve a cserépkályha mellett. Vagy ahogy ketten bicikliztünk a kiserdőbe, és madárcseresznyét ettünk. Látom néha szomorúnak, de legtöbbször nevet vagy mosolyog. A minap pont úgy simítottam végig a szemöldökömön a hüvelykujjammal, mint ő. A mozdulat már a végéhez ért, mire észrevettem. Ilyenkor sose tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.
Hazafelé Anyuval beszélgettünk róla. Hogy neki milyen volt. Hogy lehet átvészelni harmincöt év boldog házasság után bekövetkezett űrt. Ezt senki nem tudja megérteni, aki még nem élte át. Én sem. Én is mást veszítettem. Jó volt, hogy beszélünk. Nem csak csevegtünk. Jó így szép lassan, harminc év után megismerni őt.

452

Erdő közepén vadászkastély. Este értünk oda, már sötét volt, de a telihold fényében kivehető volt az épület, a fák koronái.
A szobákat elfoglalva megváltam a társaságtól és kimentem. És olyat tapasztaltam, mint amit már rég nem, vagy talán sosem: élt az erdő!

Két bagoly huhogott. Bár ez tulajdonképpen nem is huhogás. Az egyik a fejem felett valahol, a másik kicsit távolabb, szaggatottabb hangon. Némi fény kiszűrődött az ablakokon.

Körös-körül mindenhonnan zajok hangoztak, az avar hol itt, hol ott roppant meg. A lábam mellett mozgást láttam. Talán egy sün? Megpiszkáltam a leveleket. Egy nagy béka ugrándozott fel a gyökereken. Ha nem lett volna hideg, hanyatt feküdtem volna a fűbe Holdat nézni. Ha nem lett volna ott a ház, talán féltem volna.

 

Odabent pálinka. Sose szerettem. De ezen a két napon olyan sok jó félét kóstoltunk, hogy azt hiszem, revidiálnom kell a nézeteimet. Főleg az ágyasok tekintetében. Meggy, málna, bodza, csipkebogyó – csupa csupa jó ágyak.

 

Aztán még tanultam is. Azt, hogy ne ragaszkodjak az ember-skatulyáimhoz.
Például ott volt a pincér. Elbeszélgettem vele a kandalló szélén ülve a helyről és a környékről. Aztán egyszer csak a környező domborzat témánál kibökte csillogó szemekkel, hogy ő így nyugdíjas korára bizony hegymászó lett. Soha ki nem néztem volna belőle, és tessék. Kiderült, hogy ideje szaporodtával nem a tévé előtt tölt egyre több időt, hanem elkezdett hegyeket hódítgatni. Most még csak a környéken, de jövőre végig akarja biciklizni a Camino-t, hatvan éves születésnapját pedig szeretné a Klilimandzsáró tetején ünnepelni.

 

Aztán ott volt egy ügyfelünk. Régen ő is skatulyában landolt volna.  De milyen helytelenül: megfosztottam volna magam egy nagyszerű ember ismeretségétől, egy rokon lélektől, és sokórás beszélgetéstől a holdfényes tetőtéri télikertben, melyre házfelfedező túrám során bukkantam.

 

Csupa izgalom az élet még egy munka-utazáson is, ha az ember hagyja magát meglepni…

453

Nepál.

 

Az úgy kezdődött, hogy lassan vége lett a nyárnak, a legszebb hónapok jelentős részét pedig kapcsolati krízissel meg életújrakezdéssel töltöttem. Ennek volt köszönhető az a hihetetlen tény, hogy az ősz első napján még volt vagy húsz nap szabadságom. Ráadásul a vezetett utakból még egy kis zsebpénzt is sikerült összespórolnom.

A körülményeket tekintve azt hiszem, nem kell sokáig részleteznem, hogy a szakítás után milyen gondolatok jelentkeztek egyre intenzívebben: el kellene utazni valahová jó sokára és jó messzire.
Egy indonéziai lehetőséget elvetettem, mert a repülőjegy messze meghaladta a keretemet. Nepál jó lett volna, de nem akartam csoporttal, egyedül meg kicsit tartottam tőle.

És erre jött egy ajánlat. Akciós repjegy, baráttal, új helyekre. Ez már megfontolandó.

 

Másnap szórakozásból jegyeket nézegettünk. Hátha. Esetleg. Olcsóak a jegyek. Viccből kinéztem az időpontot. Nézzük meg.

        Hátha lesz százharmincért! – mondtam egy nagyot.

        Annyiért tuti nem, az fizikai képtelenség. Max százhatvan.

Lett.
Százharminchárom.

 

Nem hittük el.
Akkor még csak egy kósza ötlet volt, hogy megyek.

Megnéztük más időpontokra is.
Egyedül így, ekkor, ezeken a napokon volt ez az ár. Semmikor máskor.

Erre mit mondjak? Mi ez, ha nem jel? Csak nekem, csak most, egy jegy…

 

Hihetetlen. Évek óta vágytam, vártam. Emlékszem még, milyen valószínűtlenül elérhetetlen volt. Még a gondolata is mese. Olyan, mint a lottó nyeremény.

És tessék, most itt van.
És LEHET. Van rá lehetőségem. Elmehetek.
Őrület…

 

Még aznap lefoglaltam. Fizetési határidő másnap volt. Módosítani és lemondani nem lehet.

Másnap kifizettem.

 

Van egy repjegyem.

Budapest – Delhi – Budapest. November 20-tól, 18 nap.

 

MEGYEK NEPÁLBA!!!

454

Lezuhant egy kis repülő Nepálban, tizennyolcan meghaltak, egyetlen ember élte túl.

http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1105063

Hogy ez most hirtelen miért olyan aktuális és hátborzongató? Mert nemsokára ez velem is megtörténhet.
November végén…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum