Mézillattól terhes a levegő.
Az út mentén fűszernövények nyílnak, csak úgy a gazban: curry, kakukkfű, levendula. Balra suhanás közben is lelátni a sziklákról: a nap lassan a tengert közelíti. Azt hihetetlen türkiz színű tiszta vizet.
A fények már sárgásak, és a levegő is hűl, de még mindig 20 fok körül van. Újabb emelkedő. Nem tart sokáig – általában 15 perc, aztán felbukkan ismét bal kéz felől egy tenger öböl, csücskében a kis egyforma falvak egyikével. És már itt is a lejtő, le az öböl fölé, erős bal kanyar, és már itt is a domb.
Már tudom azonosítani: a furcsa, göcsörtös kis piros termések felől jön a mézillat. Aztán gránátalmafák jönnek, majd két csacsi kukucskál le a bokrok mögül. Aztán birkák, panaszosan bégetnek, mindegyik nyakában kolomp. Iszonyatos hangzavar, főleg ahogy közelítünk.
A falu szélén kereszteződés. A mami már jön is, magyaráz kézségesen. Igaz, egyetlen közös szavunk sincs, csak a falunevek betűzgetése.
Legurulunk a kikötőbe. Mindenütt padok – főleg a kocsma környékén – rajtuk férfiak élik az esti társasági életet. Asszonyka közelít, széles mosollyal köszönt angolul: üdvözöl a világ legszebb szigetén.
A víz közelében a lépcsőn ülve megesszük a maradék szendvicseket és a romlandó sajtokat. Etetnénk a halakat is, de nem érdeklik őket a morzsák. Pedig sokan vannak és sok félék: méterekre lelátni a vízben.
Messzebb a szemközti házsorok színes tükörképét egy halászni induló csónak töri meg.
Még hét kilométer van előttünk, de végig fölfelé. Egyenletes szuszogás. Idővel panorámánk is lesz: alattunk a víz és a falu, szemben a szárazföld partvonala a kopár hegyekkel, melyek rögtön Albániát juttatják eszembe – pedig még nem jártam ott. Épp lemegy a nap.
Már sötét van, mire elérjük a települést. A templom előtt a padon lányok vihorásznak. Egy hazafelé baktató úrtól útba igazítást kérünk: szállás kellene és vacsora.
Megmutatja a kocsmát. Már zárva. Fiatalember nyit ajtót, bentről lefekvéshez készülődő gyermekek zsivaja szűrődik ki. Szállása nincs, de várjuk, fél óra és lesz.
Addig bemegyek a szomszéd kisboltba, kenyeret, bort és szárított sonkát veszek.
Leülünk az elcsendesedett, sötét faluban egy padra, és lakmározunk.
Nemsoká megjelenik a néni, a szállásadó. Nem beszél csak az anyanyelvén, így maradunk a mutogatásnál. Kedves. Rövid, ősz bubi-frizurája van, és ha mosolyog, kivirágzik az arca. Sokat mosolyog.
A szoba tiszta, de hideg – viszont kapunk rengeteg pót-takarót. Az ágy felett Krisztus imádkozik a Getsemáné-kertben.
Van egy fiú is a háznál, ő jól beszél angolul. Reggel mutat egy mérgeskígyót, ásványvizes palackban őrzi.
A néni gyümölcsteát tölt nekünk az útra.
A tegnap esti padon megreggelizünk. A főtér most is csendes, bár mozgalmas. Nincs autó, de emberek sietnek ki minden sikátorból, majd tűnnek el teli szatyrokkal. A közelből egy nyalókás kisfiú vizslat minket kíváncsian.
A nyeregre ülve érzem, hogy mennyire fáj a fenekem. Nem nőknek van kitalálva. Sebaj.
Itt most lombhullató erdők jönnek, őszi színpompával, ragyogó kék éggel.
Az út kanyarog, fel és le, kitartóan. Főleg fel.
A délelőtti kávét egy domboldali faluban isszuk. Egy szatyros nénike – kicsit furán fest – oda jön, és ad nekem egy szál lila virágot.
A kis utcákon feltekerünk a templomhoz is. A tömjéntartókon megcsillan a napfény. Az első sorok esküvőhöz feldíszítve, de még takarítanak. Az akkordiumon apáca játszik, és egy lány énekkel kíséri. A kertben nyílik az orgona.
Tovább indulunk. Márvány-bányák következnek, nagy fehér tömbök vannak kihasítva a dombból. Sárga füvek. Medvetalp kaktusz, gyümölccsel, meg tüskével a kezemben.
Kora délután beérünk egy öszvéres bácsit, aztán legurulunk a városba.
A kikötőben ebédelünk, tonhalat meg polipot meg makrélát – hozzá kancsóból fehér bort. Meleg van. Fürdeni kell.
A kis öbölhöz tekerünk át. Rakott kőfallal körülvett olajfa-kertek között haladunk.
Tegnap óta rengeteg ilyen volt. Érik rajtuk az olajbogyó, szüret van mindenütt. Már több helyen is megkóstoltam, de mindenütt rémségesen keserű.
Szemben apáca jön, kezében virágcsokorral. Fotózni akarok, de beakadok és repülök.
Nem lett nagy baj, csak a nadrágom lett kissé szellősebb térd-tájban, meg a térdem lett egy kissé tarkább. Majd a sós víz kifertőtleníti…
A part tele van tengeri sünökkel, nehéz a bejutás. A víz hideg, mint a forrásvíz – hiába, azért itt is október vége van. Gyors úszás a sárga bójáig meg vissza, és nemsokára már a meleg köveken szárítkozunk a parton. Késő délután van.
Aztán újra hegy jön (meg egy defekt), aztán dimbesdomb meg öböl meg hajók meg naplemente meg olajfák meg szüret meg mézillat.
Sosem gondoltam volna, hogy ezt jelenti egy horvát sziget biciklivel…
Az úgy kezdődött, hogy lassan vége lett a nyárnak, a legszebb hónapok jelentős részét pedig kapcsolati krízissel meg életújrakezdéssel töltöttem. Ennek volt köszönhető az a hihetetlen tény, hogy az ősz első napján még volt vagy húsz nap szabadságom. Ráadásul a vezetett utakból még egy kis zsebpénzt is sikerült összespórolnom.
