425

Tükör. Az emberek tükrök. Én is, más is. Belehajszoljuk egymást a mókuskerékbe. Hol jobbra, hol balra. Minden gerjeszthető.

Reklámok

427

Kathmandu, 22.11.2008.

 

Na, kicsit elkenődtem, mert most jöttünk az irodától, és a porterekért meg az utazásért 400 dollárt kellett kiperkálni. Sebaj, ha már itt vagyunk, ne ezen múljék. Így, két emberrel legalább gyorsabban tudunk haladni. És így úgy fest, össze tudjuk úgy hozni, hogy 2-án Jomsomból rögtön Kathmanduba repüljünk, és így marad még egy plusz két él napunk Kathmanduban, aminek nagyon örülök. Annyi csuda klassz dolog van itt!

 

Az éjszaka forgolódva meg félig ébren telt, így reggel 10 után tudtam csak elindulni, de legalább kipihenve. Aztán reggeli meg vásárlás, főképp túracuccok. Utána elmentem csavarogni. Eljutottam érdekes, turista-mentes helyekre, kápolna körül nyüzsgő piacra, teli a helyi élettel. Virágfüzérek, takarmány, kínai papucs. Itt ez megy. A turistáknak nepál-style, a nepáliaknak kínai-style…

 

 

 

     

 

 

     

 

 

Borzasztóan köhögök, szerintem a rengeteg por miatt. Szóval tetszett ez a déli forgatag.

Aztán rohanás Annapurna-engedélyt csináltatni, de simán ment. Belebotlottunk egy helyi tüntetésbe is. Helyi barátunk szerint a politikusok mind hülyék. Mondtam, ez nálunk sincs másképp. 

 

Utána taxiba ültünk, és elmentünk a Boudhanath sztupához. (bővebb info itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Boudhanath , http://www.reinold-online.de/Kathmandutal/bodnath.htm  fotók: http://boudhanath.com/ ).
Vagyis egy jó részt gyalog tettünk meg, szintén teljesen helyi körülmények között. Utcai árusok, por, borbélyüzlet. Műanyag kannák, csurig töltött nyitott kisbuszok, utcai mesterek, minden…

 

 

     

 

 

A sztupa és a kolostorok teljesen be vannak épülve közéjük. És aztán egyszer csak ott állok. Ott, az a sáfrányszín kupola és azok a szemek előtt, amit annyit néztem a képeken. Ez volt, ami először megragadt, amikor az egész még csak egy álomnak tűnt. Hát itt vagyok. Hihetetlen… Köszönöm!

 

     

 

 

Itt vasárnap van, kevés a turista és sok a szerzetes. Vörös és sárga ruhákban, mint a filmekben. Meg tibeti zarándok nénik. Ez itt a tibeti buddhizmus egyik legfontosabb központja, Nepálban pedig a legnagyobb – főleg mióta a kínaiak elűzték a Dalai Lámát. Pörgetik körbe a sok imamalmot. Körökön át, egy irányba. Balról kerülve, jobb kézzel pörgetve. Ez minden szent helyre vonatkozik. A kolstorban pudzsára gyűlnek. Fent családok ülnek tarka ruhában, a rengeteg tarka imazászlóval. És a távolban a kolstor arany teteje felett feltűnik a Himalaya…

 

    

 

Egy tetőteraszon ebédelünk, ahonnan minden együtt látszik. Momot eszek – olyan, mint a ravioli, finom. Meg lassi-t, ami egy helyi joghurtos hideg ital, ez esetben banános kivitelben – szintén jó. Sajnos ezt a legyek is így gondolják. Rengeteg fotót csinálok.
Szóval ez a hely pont centire olyan, mint amilyen kép a legtöbb embernek Nepál hallatán eszébe jut. De nem is akarom tovább ragozni. Szerintem a képek magukért fognak beszélni. 

 

        

 

 

Visszafelé megint nagyon durva helyeken jöttünk keresztül. Egy barátomnak van egy fotója: Fuji üzlet előtt ül a helyi szakadt férfi. Na, itt bárhol kidugod a fényképezőgéped csak úgy találomra, tudsz két ilyet csinálni. Ki is használom. Különben az emberek ezeken a helyeken is kedvesek, türelmesek, normálisak. Csak egy rámenős koldus volt.

Aztán az irodához rohanunk a túrát leszervezni. Erőltetett lesz a mentet, és most állítólag a szokásoshoz képest is hideg lesz. De ha ügyesek vagyunk, meg tudjuk csinálni. Remélem!

Most megyünk a helyi baráttal vacsorázni meg beszélgetni. Aztán összepakolunk holnapra. Reggel hatkor indulunk. A nagy kaland…

 

426

Kathmandu, 22.11.2008.

 

Na, kicsit elkenődtem, mert most jöttünk az irodától, és a porterekért meg az utazásért 400 dollárt kellett kiperkálni. Sebaj, ha már itt vagyunk, ne ezen múljék. Így, két emberrel legalább gyorsabban tudunk haladni. És így úgy fest, össze tudjuk úgy hozni, hogy 2-án Jomsomból rögtön Kathmanduba repüljünk, és így marad még egy plusz két él napunk Kathmanduban, aminek nagyon örülök. Annyi csuda klassz dolog van itt!

 

Az éjszaka forgolódva meg félig ébren telt, így reggel 10 után tudtam csak elindulni, de legalább kipihenve. Aztán reggeli meg vásárlás, főképp túracuccok. Utána elmentem csavarogni. Eljutottam érdekes, turista-mentes helyekre, kápolna körül nyüzsgő piacra, teli a helyi élettel. Virágfüzérek, takarmány, kínai papucs. Itt ez megy. A turistáknak nepál-style, a nepáliaknak kínai-style…

     

     

Borzasztóan köhögök, szerintem a rengeteg por miatt. Szóval tetszett ez a déli forgatag.

Aztán rohanás Annapurna-engedélyt csináltatni, de simán ment. Belebotlottunk egy helyi tüntetésbe is. Helyi barátunk szerint a politikusok mind hülyék. Mondtam, ez nálunk sincs másképp. 

 

Utána taxiba ültünk, és elmentünk a Boudhanath sztupához. (bővebb info itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Boudhanath , http://www.reinold-online.de/Kathmandutal/bodnath.htm  fotók: http://boudhanath.com/ ).
Vagyis egy jó részt gyalog tettünk meg, szintén teljesen helyi körülmények között. Utcai árusok, por, borbélyüzlet. Műanyag kannák, csurig töltött nyitott kisbuszok, utcai mesterek, minden…

     

 

A sztupa és a kolostorok teljesen be vannak épülve közéjük. És aztán egyszer csak ott állok. Ott, az a sáfrányszín kupola és azok a szemek előtt, amit annyit néztem a képeken. Ez volt, ami először megragadt, amikor az egész még csak egy álomnak tűnt. Hát itt vagyok. Hihetetlen… Köszönöm!

 

Itt vasárnap van, kevés a turista és sok a szerzetes. Vörös és sárga ruhákban, mint a filmekben. Meg tibeti zarándok nénik. Ez itt a tibeti buddhizmus egyik legfontosabb központja, Nepálban pedig a legnagyobb – főleg mióta a kínaiak elűzték a Dalai Lámát. Pörgetik körbe a sok imamalmot. Körökön át, egy irányba. Balról kerülve, jobb kézzel pörgetve. Ez minden szent helyre vonatkozik. A kolstorban pudzsára gyűlnek. Fent családok ülnek tarka ruhában, a rengeteg tarka imazászlóval. És a távolban a kolstor arany teteje felett feltűnik a Himalaya…

 

Egy tetőteraszon ebédelünk, ahonnan minden együtt látszik. Momot eszek – olyan, mint a ravioli, finom. Meg lassi-t, ami egy helyi joghurtos hideg ital, ez esetben banános kivitelben – szintén jó. Sajnos ezt a legyek is így gondolják. Rengeteg fotót csinálok.
Szóval ez a hely pont centire olyan, mint amilyen kép a legtöbb embernek Nepál hallatán eszébe jut. De nem is akarom tovább ragozni. Szerintem a képek magukért fognak beszélni. 

 

Visszafelé megint nagyon durva helyeken jöttünk keresztül. Egy barátomnak van egy fotója: Fuji üzlet előtt ül a helyi szakadt férfi. Na, itt bárhol kidugod a fényképezőgéped csak úgy találomra, tudsz két ilyet csinálni. Ki is használom. Különben az emberek ezeken a helyeken is kedvesek, türelmesek, normálisak. Csak egy rámenős koldus volt.

Aztán az irodához rohanunk a túrát leszervezni. Erőltetett lesz a mentet, és most állítólag a szokásoshoz képest is hideg lesz. De ha ügyesek vagyunk, meg tudjuk csinálni. Remélem!

Most megyünk a helyi baráttal vacsorázni meg beszélgetni. Aztán összepakolunk holnapra. Reggel hatkor indulunk. A nagy kaland…

428

Indiából való szerencsés menekülésedhez ezúton gratulálok.

Szinte látlak magam előtt, Bombay utcáin
sétálgatva, piros hegymászódzsekidet a nagy melegben a hátizsák szíján
átvetve, kék farmerben és hegymászóbakancsban kedvtelve nézegetni a
Taj Mahal Hotelt, ahogy azt mondod magadban “micsoda kellemes, békés
helynek tűnik! Igazán szívesen megszállnék itt, csak azok a furcsa
fekete ruhás, géppisztolyos emberek mit csinálnak itt? És vajon a
dzsihád szó, amit folyton ismételgetnek, mit jelenthet?…”.

Ez lett volna, ha elmész Bombaybe. Kurva nagy mázli, hogy szegény vagy
és nem volt elég pénzed luxusutazásra, látod!

429

Még mindig 21.11.2008 – Kathmandu

 

Fejlámpával írok, órák óta nincs áram. A bazárok generátorral próbálkoznak, így még hangosabb is még büdösebb a város. Mit város – hisz ez csak a Thamel, a túristanegyed, vagyis három utca.

Itt van a szállás is, és itt töltöttem a délutánt is, lévén hogy hálózsákot kellett vennem. A bazársoron hemzsegnek a túraboltok. Minden második kasmír-sálasra jut egy. Többnyire North Face hamisítványokat árulnak, most az megy.
Van eredeti meg jó minőségű is, azok természetesen drágábbak.

Sok óra keresgélés után találtam egy jót, 4000 Rúpára alkudtam le. Toll. Persze mindre az van írva, hogy komfort -20 meg -30, így inkább a tapintásomra hagyatkoztam. Egyébként elég drágák, nem éri meg, és pehelyt nem is akartam venni, a mosás miatt. De végülis jó meleg, most is abban vagyok.
Vettem egy vastag dupla polárt is, 500-ért, az megéri. Kb. 1500 Ft.

Holnap még veszek pár dolgot, de nem akarom ezzel tölteni az időt. Patrik 1-re jön vissza, utána felmegyünk a nagy sztúpához. Aztán délután megyünk portert intézni meg Annapurna engedélyt, meg ilyeneket. Este pedig felállítjuk a tervet. 3-án vissza kell érjünk ide.

   

Szerintem el lehetne itt is tölteni legalább egy hetet. Már csak fotózással is. Nagy a káosz, mindenütt dudálnak, mint a veszedelem: Marutik (szinte csak az van, taxik is azok), biciklis riksák, motorosok és biciklisták. Döglesztő benzinszag van és por, de az emberek nagyon kedvesek, de nem tolakodóak. Köszönnek, megemelik a portékát – Madam? – de hagynak egy mosollyal elmenni.

 

Érdekes még, hogy kb. 20 perce voltam Kathmanduban, mikor a bazárok közt valaki a nevem kiáltotta. Hát nem egy tipikus nepáli név. Csodálkozva fordulok meg: hát az a nepáli srác volt, aki Patrikkal kijött elém a reptérre.
Egy bemutatkozáson kívül nem is beszéltem vele, mert Patrikkal beszélgettünk a taxiban. De megjegyezte a nevem, és most mosolyogva integet két társával együtt. –Csavargok? Szuper. Érezzem jól magam.

 

    

 

A szállás ok, mármint itteni mércével mérve. Ágy, rajta lepedő meg lópokróc, tükör meg kuka. A wc lepukkant, de legalább nem büdös. A zuhany egy cső odafent és egy lyuk idelent – a mosdó és a wc között, a víz elfolyik a padlón. De ez is jónak számít itt. Olyan, mint Marokkóban. Kutya baja.

 

Itt a kertben mikulásvirág virágzik (melynek cserepes változatával otthon tele vannak az üzletek). Csak éppen 4 méter magas. Az ablak melletti fán papagájok ülnek.

Hát ez most az első benyomásom. A második benyomás meg a fülembe lesz füldugóval, mert hangszigetelés nincs, és épp az ablakunk alatt üvöltöznek. Nekem pedig aludnom kell: egy teljes éjszaka kimaradt. Otthon kb. du. 3 óra van.

430

20.11.2008. Helsinki

Még csak a Helsinki reptéren vagyok, de máris sok az élmény, már megcsap Ázsia előszele. Budapestről érkezve 1 óra az időeltolódás. Fentről hihetetlen volt az előbukkanó szigetvilág. A felhők felülről már 3 óra körül rózsaszínek voltak a lemenő nap fényében, lent azonban már szinte a háztetőkig érnek, és sötét van. Ma havazott is – tudom meg a mellettem ülő úrtól, aki 2 üvegcse bort fogyasztott el a 3 órás úton.

Játszottam a gondolattal, hogy kimegyek a városba, hisz majd 5 óra időm van, de a sötét és a hideg miatt letettem a szándékomról. Miután végigjártam a reptéri shopok szokásos és drága kínálatát, és bejöttem a távoli járatok várótermébe. Itt már egy más világ fogadott. Míg odakint javarészt öltönyös urak pötyögtették a laptopot (ingyen wifi van a reptéren), itt turbános férfiak és tarka száris nők nevelik népes családjukat. Igazán egzotikus kontrasztot képeznek az eredeti finn Mikulással, aki copfos-szeplős segéd-manójával ül a szánjában, és beszélget a turistákkal.

A reptér padlóját ugyanolyan parketta borítja, mint otthon a nappalit.

 

21.11.2008. Delhi – ?óra (sehol sincs egy óra)

Krüber kandting – vagy valami ilyesmit kezd el bömbölni a hangszóró kb. hat percenként. Vagy God Morning. Hát kurvára nem god a morning!

Itt ugyan már fél tíz felé járhat, de az én órám még hajnal ötöt mutat. Az utóbbi 3 órát két összetolt padsor közepén fekve töltöttem, azzal a szent elhatározással, hogy alszom. Az összes ruhám rajtam, bezárólag a nagykabátig és kapucniig: hiába van kint meleg, itt a luxus jele a klimatizáció. Éljen.

A fejhallgatóm alá még egy füldugót is tettem,  és úgy szorítom a fejem a kispárnámra (Lufthanzás, még a Marokkói útról), de ez sem nyomja el a Krüper kandting üvöltést, különben is halálra zsibbadtam a széken, úgyhogy felkelek.

Átható pisi-szag terjeng mindenütt. Már meg is fejtettem az okát: a takarítás egy óriási spagetti-moppal zajlik, 15 perce figyelem őket. Ez alatt végigtörölték a 3 wc és a váróterem nagy részének padlózatát. A moppot egyetlenegyszer sem mosták ki. Nem is volt vödör. Simán végigkenik a padok közt a vizeletet. 

 

Rengetegen rohangálnak.   Szerintem több a személyzet, mint az utas. Javarészt sötétkék uniformisba öltözött férfiak. A kekhi ruhába öltözött, mindenütt jelen lévő gépfegyveres őrök ijesztőek. Grasszál velük a halál.

Viszont az Indian Airlines légiutas kísérő hölgyei gyönyörűek, mint a virágok: bordó, apró mintás szárikban libbennek ide-oda. Eddig a legszebb a látott uniformisok közül. 

 

Van még itt egy pár, akikkel egy géppel jöttünk, és ők is Kathmanduba mennek. Ők elhozták a gépről a takarókat is – nekem is eszembe juthatott volna. Bár ki készült rá, hogy Delhiben vacogni fogok…

 

Nem jön a flight attandent. Tízre ígérte.

Amúgy a repülőút tűrhető volt. Igaz, hogy unalmas közös filmet adtak (nem úgy mint Alaszkában), de a kaja jó volt, és a helyre sem lehetett panasz. A padtársam egy öreg olasz volt, erős-dohányos, sokszor szinte egy hamutálban éreztem magam. Amúgy önmagát keresni jön, meg business. Ospedale-ben él, a Dolomitoknál. Egy csepp kis falu, mondja, úgysem ismerem. Hát de. Oda ér ki az egyik túra. Idén nyáron is voltam ott. Csepp kis világ.

(Miért hordanak egyes férfiak turbánt? Utána kell néznem.) 

 

Itthonról azt az infot kaptam, hogy leszálláskor vitessem majd magam a tranzitba, hogy ne kelljen kilépnem Indiába. Nekem ugyan van vízumom két belépésre, de nem akartam: túl sok itt a felhajtás, és úgyis aludni kéne.

A kedves flight attandent persze nem kísért, csak küldött. Nem baj, nagy lány vagyok, ki van táblázva. Csakhogy oda a gépfegyveres őrök nem engedtek be. Újabb ember, újabb info, újabb kudarc. Végül a biztonsági vizsgálatnál kötöttem ki. Mondom, hogy van visa, de nem akarok kilépni. Tanácskoznak. Végül leültetnek 4 másik átszálló sorstársammal együtt egy padra. Várjunk.

10-20 percenként odajön valaki, mindig más, hogy melyik légitársasággal jöttünk, vagy hová megyünk – aztán nagyon kedvesen megígérik, hogy intézkednek, majd végleg eltűnnek. Jön a következő. Kb. az ötödik valóban magával visz. Behoz a pisi szagú tranzitba, regisztrál, intézkedik. 7-kor végzünk, és azt ígérte, 10-re jön, és hoz bording card-ot meg elintézi a feladott csomagjainkat. A gép 13:40-kor indul. Még baromi sok idő. Aludni kéne, de nem tudok. Majd Kathmanduban.

Még mindig Delhiben vagyok, de már a kathmandui gépen ülök – végre. Nem volt egyszerű.

Először kézipoggyász. Ember el. Várjunk. Aztán repjegy. Ember el, várjunk. Aztán a feladott csomag azonosítása. Ember el. Várjunk. Aztán boardig card. Ember el. Várjunk.
Szóval elvoltunk… De végülis kedvesen elintéztek mindent, úgyhogy egy szavam sem lehet. Igaz, hogy a sucurity check meg akart szabadítani a fényképezőgépemtől. Lett is volna balhé! De lebeszéltem róla.

Végre megvan a gate is, Nr 1. És istenem, itt kanapék vannak! Ó, ha itt tölthettem volna az éjszakát!

Viszont történt valami csodálatos.

Leült velem szemben egy arabnak tűnő család, szülők és egy leány.
Épp töprengeni kezdtem azon, hogy azért az araboknak mennyivel szimpatikusabb fejük van. Legalábbis a férfiaknak, az indiaiakhoz képest. Őket még valahogy nem szoktam meg. A nők kérdése más. Az indiaiak közt is sok a nagyon szép. Általában vagy elég szépek, vagy bűn randák. Aztán itt lent már vegyesebb volt a kép: tibeti szerzetesek vörösben, nepáliak gyerekekkel, kínai, japán, indonéz, malajziai – és ezek minden képzeletet felülmúló elegye. Itthon ilyet sose látni. Milyen a kínai és fekete gyermek. Meg ilyenek.

Szóval épp az arabokon töprengtem. A szemben ülő család közben szépen kicsomagolt.
Előkerült egy kis keksz. Egy termosz. És mosolyt csalt az arcomra: három porcelán csésze. Bírom ezt. Marokkóban a marrakechi főtéren hajnalban a földön ülve ezüst kancsóból teázó embereket. Van benne stílus!

Az asszony mindenkit kiszolgált. Majd megkínált engem is a kekszből. Először ódzkodtam, de nem akartam megbántani, úgyhogy elfogadtam. Mosolyogtak.

Aztán felém nyújtotta a teli, gőzölgő csészét. Na ezt már végképp nem akartam elvenni tőlük. De egyre csak erősködött, így ezt is elfogadtam. Érted? Itt ülök a hallban alig 10 perce, és már vajas-tejes teát kortyolgatok porcelán csészéből.

Annyira meghatott az őszinte, közvetlen kedvességük! Nem akartak cserébe semmit. Csak kedvesek voltak egy idegennel. Emberek. Igaziak. A férfi arcén mély barázdák – de mind mosoly-alakú.

Afgánok voltak – tudtam meg kevés szóból. Itt élnek, és most visszamennek Afganisztánba, mert a lányuk szeme beteg. A kislány is mosolyog, fél szemmel. Néha váltunk pár szót az asszonnyal. Ül a nagy fekete kendőjében, arany karperecek a karján, és szabbódik mosolyogva: nehéz neki az angol, szeretné beszélni, de nehezen megy. Nekem is. Mégis, szavak nélkül is többet adott, mint a legtöbb ember. Szeretetet és meleg teát.

 

Mire sorba állok a gépemhez, a férfi elmegy. Később fedezem fel: A Duty Free shop készülő kirakata előtt arcra borul és imádkozik. Hihetetlen világ ez…

 

Az asszony kedvességéről az jutott még eszembe, hogy ez azért mennyivel másabb minőség, mint az amerikai how are you kedvesség, kötelezően előírt válasszal. Szomorú, hogy az embereknek az afgánokról nem a nevető fekete szemű, teát kínáló asszonyok jutnak eszükbe.

 

431

 

Következik egy hosszú úti- és élménybeszámoló, mindenféle infókkal és fotókkal egybekötve.

Szakaszonként, ahogy győzöm a gépelést.

Jó írni: újraélem az élményeket, minden újra felfrissül és még elevenebb lesz. 

432

Néha még mindig Nameste!-vel köszönnék, egy boltba belépve.

Tetszik amúgy ez a köszönés. Jelentése: meghajlok a benned lévő isten előtt. Jó, nem?

http://de.wikipedia.org/wiki/Namaste

Ezt a köszönést használják úgy érkezésnél mint távozásnál, ha a helyzet megengedi – összetett kézzel.

433

Megjöttem.

Mindenki kérdezi, milyen volt. Most csak annyit vagyok képes mondani, hogy jó. Majd letisztul minden.

Ellenben a világ másik részén sem hazudtoltam meg magam: rengeteget fotóztam, és tetemes mennyiséget írtam. Úgyhogy lesz úti beszámoló, bőven meg színesen.

 

Most ismerkedem a civilizációval.

A legeslegeslegjobb reggel kényelmesen leülni a vécére. Banális, de tényleg. Aztán jön a forró zuhany tiszta fürdőben, ahol nem elengedhetetlen a papucs, és nem papírzsepivel kell kinyitni a csapot. Ja, a paplanról ne is beszéljünk – az állig becipzárazott hálózsákban való pörgés után – , meg hát reggel melegben kelni…

 

Fura módon vezetni nem felejtettem el, az még jobban is megy – valahogy kitisztultabb érzékekkel. Szerencsére most kapukód nincs – ilyenkor azt szoktam elfelejteni, és állni hunyorogva a kapuban a csomagokkal. Viszont reggel a laptop táskámba nyúlva a határidő naplóm akadt a kezembe, és vagy két másodpercig bambán bámultam rá, hogy ez meg mi.

Aztán beszabadultam a Mekibe (fujjfujj) és ettem egy rettenetesen jót. Legalábbis jól esett. Nincs benne 10 dkg fűszer és nem csíp.

 

Tegnap este érkeztem, reggel kilenc óta dolgozom. És kell vennem télikabátot, mert itt bizony hideg van. Nem reggel meg este, hanem napközben. Aztán három polárban itt csak nem járhatok…

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum