413

Letdar, 28.11.2008

Manang (3540m), Letdar (4200m)

Most aztán tényleg szűkös a levegő. De meg kell mondja, teljesen jól vagyok, ma először. Mármint egészségileg. Lelkileg máskor is. Már a hasam se megy, marad bennem táplálék, a sok masszázs miatt a végtagjaim is fittek. Szuper így!

Már kezdtem gondolkodni, hogy milyen csenevész egy csaj vagyok, örökké minden bajom, de szerencsére már rácáfoltam. Jöttem, mint a golyó (a 4000 feletti részt leszámítva), és kutyabajom. Szuperjó így! J

 Amúgy leírhatatlanul fantasztikus helyeken járunk. Remélem, a fotók vissza tudnak adni majd belőle valamit.

Először is ugye végre jó nagyot aludtam – igen, a magasság ellenére. Aztán a napfényben fürdő Annapura és Gangapurna látványa az ÁGYBÓL!

 

Tizenegykor akartunk indulni, így volt szabadidő, szóval visszamentünk az előző faluba (milyen fura, ugye, hogy ilyet nem csak autóval vagy busszal lehet tenni, hanem gyalog is!), Bhraga-ba, a régi kolostorhoz, a domb tetején. Kristály idő, legelésző lovak, tündöklő hegyek – valami hihetetlen.

 

 

 

 

 

   

 

 

 

A kolostor nem volt nyitva, és a falu is félig ki volt halva. De jót bóklásztunk a kolostor imazászlós, panorámás teraszán. Hát itt is el lehetne lenni egy darabig!

Boldogság.

Kitárul minden: a táj és a szív és az ég…

 

 

 

   

 

 

 

 

Aztán futás vissza Manangba, napszemüveget venni, mert valahol elhagytam. Meg péksütit: ebben a faluban finomabb, mint otthon a mestercukrászdában! Nesze neked, egészséges hegyi étkek!

Aztán Manang szélén megpillantottuk a gelccser-olvadék tavat (merthogy gleccser is van karnyújtásnyira) türkiz színben a hófehér hegyek meg kék ég előtt… Szóval szegény Ramsing az elején túlkalkulálta, most 2 napja viszont alulkalkulálja a menetidőnket. Mert ugye egyik ámulatból a másikba esünk, és csiga tempóban haladunk.

Aztán jött egy kis sztupa meg ull panoráma: Annapurna II, III, IV, Gangapurna, meg egy csomó kis no-name 6ezres. Ha ilyen csúcsokról kérdezünk (mert ezek is gyönyörűek) Ramsing csak legyint. Nothing.

 

 

 

 

 

   

 

 

 

A faluban a tetőről egy asszony veszekszik bőgő gyermekével (épp előző nap mondtam, hogy itt alig látni hisztiző vagy akár síró gyerekeket), aki persze hamar megvigasztalódott a színes lufik láttán. Kicsit odébb asszonyok beszélgetnek. Arcuk cserzett, mosolygós, a fiatalabbik hátára kötve gyermek.

Nem tudom, miből élnek. Itt már a növénytermesztés sem egyszerű. A rizs már nem él meg, csak valami gabona-féle, kis teraszokon. Aztán vannak néhol yakok. Manangban lovak.

 

 

 

 

   

 

 

 

 

Ebédünket egy másik, csepp falu tibeti asszonykájának a tetőteraszán költjük el – krumpli leves.

Aztán lassan bekúszunk a zárt völgybe – innen már kevesebbet látni. A következő ámulat a Chulu, aztán felérünk 4000 méterre. Hurrá.

Yak Kharkhaban egy forró tea – kis porfészek négy-öt lakóval és két vendég házzal. Az utcán férfiak kockáznak a földön ülve. Amíg iszunk, Ramsing is csatlakozik hozzájuk. Már nagyon hideg van.

Kicsit feljebb egy nagy kő mögött életemben először pisiltem négyezer felett. Micsoda örömök vannak az életben! De viccen kívül: innen már minden hétköznapi tett egy kicsit más, egy kicsit emelkedett, egy cseppet vicces, és mindenképp emlékezetes.

Aztán egyre nehezebb lett. Néhány tíz méter emelkedő után szét akart pattanni a fejem. Megálltam, egy perc múlva normális lett a pulzusom, újabb 10-50 méter. Így egész jól lehet haladni. Nem volt nagy tempó, de minden nagyobb probléma nélkül felértem. Akklimatizációs éjszaka után jobb lesz. Szerencsére ma egész itten érkeztünk, el is mentünk Safe Water-ért a szomszéd házba (összesen kettő van) 300 méterre, a yakokon túlra.

 

 

 

 

   

 

 

 

A Safe Water jó dolog. Mivel a turistának inni kell, napi 3-4 palack vizet (1 literesek),mert ugye csak a palackos víz fogyasztható, az meg PET palackban van, a trekker meg hiába környezettudatos, nem fogja tele tömni a zsákját a 12-20 napos út alatt, a szemétbe meg hiába dobja, nem viszik innen sehová. Sőt, mint megtudtam, a városokból sem. Szóval, hogy ne legyen ebből probléma, a derék Új-zélandiak vízszűrő berendezéseket telepítettek a nagyobb településekre. Itt 30-40 rúpiáért megtöltik a magaddal hozott palackot (boltban 100), te tiszta vizet iszol, és ugyanazt a két-három palackot használod az egész út alatt. Aztán meg vásárlás tényét bejegyzed ott egy nagy könyvbe, mely könyvelés gyanánt van ott, mivel a befolyt összeg a falu számláját fogja gyarapítani, helyi felhasználás és fejlesztés céljára.

Szerintem ez egy példás módja az adományozásnak. Hosszú távon fejleszt, munkahelyet teremt, jó az eladónak és a vevőnek is, van piaca, és mindemellett kiemelten környezetbarát.

Szóval megint itt vagyunk a yak-szaros kályha mellett és melegszünk. A szoba 4205 méteren van. Jó, mi?

Holnap csak pár órát megyünk (elvileg), de fel kell kapaszkodni a High Camp-hez, valami 4800 méterre.

Ja, nem is említettem, Ramsing tegnap a kolostor tetején a testvérének fogadott. Like a brother for you, like a sister for me, ok? – mondta.

 

Reklámok

414

Hogyan kerüljük ki a rendszergazdát? Mennyi órát töltöttem már ezzel!

De ma nagyot lépett előre az emberiség. Vagyis hát én, csak ilyen érzésem van.

Van megoldás! És nem kell már úgy vadászgatni, hanem hipp-hopp, össze vannak gyűjtve, például itt.

Portable sofware, nem akarja telepíteni magát, legalábbis nem a C:/-re. Direkt pendrive-ra lett kitalálva. Emellett pedig még teljesen legális is.

 

Pl. szerkesztgetném a fotós honlapom, vektor grafikát találtam ki rá. Meg ezt a blogot is – mert az archivumban nem jelenik meg a főkép. De most otthon is a céges laptopon dolgozom, ezen viszont semmi használható program nincs, és ádázul ellenáll minden telepítési kísérletnek.

Végül így találtam meg az alábbiakat:

 

Gimp (GNU Image Manipulation Program) – Photoshop helyett, és megnyitja a .psd-t is. 

 

Nvu – webszerkesztő

 

Inkscape – vektor és rajz.

 

És már nem kell átok GTK+2-k telepítésével és egyéb cifraságokkal foglalkozni, amire ráment már pár napom. Letölt, telepszik, megy.
Melegen ajánlom.

415

Uraim, a mihez tartás végett. 

 

Tegnapra esett az évenként három fodrász-látogatásom egyike. Ilyenkor mindig felvilágosulok a világ nagy dolgairól. Most már nagyon nagy tudatlanság gyűlt fel bennem, mert legutóbb (nem tudom, mikor volt, de még nem kellett harisnya a szoknya alá) ráadásul férfi fodrásznál voltam, ahol kevés volt épp a vendég, mi meg értelmes dolgokról beszélgettünk. Ja, ugye, és már műkörmöshöz sem járok. Úgyhogy halmozottan elmaradott vagyok.

Amit viszont tegnap megtudtam: 

 

Fiatal anyuka a pici fia dicséretére – miszerint szép az új haja, és ő a legjobb anyuka a világon – két kanyarral arra a következtetésre jutott, hogy mivel férfiak hülyék (mind), ezért legjobb, ha van egy fiad, akit te nevelsz ki, és tőle aztán megkaphatsz mindent, amit a férfiaktól nem.

(Erős kényszernek kellett ellenállnom, hogy ne hívjam rögtön a gyámügyet.)

 

Aztán meg, hogy a férfiakkal nagyon vigyázni kell ám. Mármint ami a pénzt illeti. Ami a tied, az a tied. Szigorú könyvelést javallott vezetni. Sőt, egy külön elmés vélemény szerint az a legjobb, ha a férfivel felfogatod, hogy ami az övé, az közös, ami pedig a tiéd, ahhoz neki semmi köze. (Nem volt irónia a hangnemben.)

 

Továbbá általánosságban elmondható, hogy az a férfi, aki nem egy skóciai kastélyba visz szilveszterezni – vagy valami azzal egyenértékű helyre – az kérem egy hajítófát sem ér. 

 

Röviden összegezve: a férfiból csak a kőgazdag jó, aki persze ellenszolgáltatás nélkül rád költi a vagyonát, és mivel ezen kívül úgysincs más haszna, gyorsan csináltass magadnak egy gyereket, mert az legalább szeret.

 

Ezek után gondolom, mondanom sem kell, hogy egyik hölgy sem él harmonikus, tartós kapcsolatban. Csodálkozunk? Dehogy. Hisz a férfiak úgyis mind hülyék…

 

416

Minden évben szedtünk egy vindöl meggyet.

– Mi az a vindöl?

– Hát amiben a zsírt tartják, és kék!

– Az a zsíros bödön, és piros!

 

417

Törékeny boldogság?

Elcsépelt kifejezés. Nem ok nélkül talán.

Sokat jár mostanában ezen az eszem. 

 

Úgy veszem észre, az ember képes a meglévő boldogságot a boldogság pillanatában

         észre sem venni

         erősnek és biztosnak hinni

         vagy a legjobb esetben: tudatában lenni. Befogadni. És tudni, hogy elmúlhat.

Emlékszem azokra a pillanatokra, mikor azt hittem, minden ellen védve vagyok, erősek vagyunk és boldogok, senki nem árthat nekünk. Minden szuper és tökéletes – és ez így természetes. Hiszen olyan nagyszerűek vagyunk!

 

Aztán emlékszem azokra a pillanatokra is, amikor a nagy boldogságba beleszúrt valami. Egy szó, egy rosszalló kifejezés, egy apró kis tett. Egy ici-pici kis dolog is elég lehet. És emlékszem a szemekben rögtön megjelenő védekezésre, vádra, megbántottságra, fájdalomra. És pillanatok töredéke alatt bekúszott a hideg, és képes volt széthullani az addig erősnek tűnő érzés. 

 

Miért lehetséges ez? Miért ez a leginstabilabb érzés? Miért nem olyan szívós, mint mondjuk a bánat? Vagy a megbántottság? (Azt bezzeg fejszével kell odább toszogatni.)

Talán mert az ember egoja még a leghatalmasabb boldogságnál is erősebb tud lenni. Mert az a legfontosabb. ÉÉÉN… És ez így van a csodás rózsaszín fellegek között is, csak akkor a nagyszerű én jól van tartva, ki van elégítve, így nem okoz galibát.

 

De mi lehet a megoldás?

Egyes vélemények szerint – és sokáig az enyém is ez volt – a hullám-hegyek nem tarthatnak örökké – a hegyek és a völgyek váltogatják egymást – és minden elmúlik, ez az élet rendje. Talán igaz is.

Aztán volt időszak, amit az egyensúly, a harmónia jellemzett. Azt hiszem, ez már nagyon közel áll a boldogsághoz. Ez is igaz.

És mostanában azon gondolkodom, hogy vajon lehet-e a boldogság egyensúlyi állapot?

Sok ideje tart. És emlékszem, tudom, hogy bármily erősnek tűnik – elmúlhat. Szempillantás alatt. Ezt tudom, de nem foglalkozom vele. Viszont van egy új módszerem. Jó, nem ilyen cetlire írt, menetrendszerűen alkalmazandó eljárás. Csak megpróbálom összeszedni.

 

Ez pedig valahogy így néz ki: félre teszem az egóm. Ne az üljön az irányító központban, Érezhet, amit akar. Nem akarom elnyomni. De nem hallgatok rá. Rosszul esik, vérig vagy sértve? Kedves egészségedre. Ellenben tudom, hogy ez csak egy érzés, és általában 10 perc múlva elmúlik, ha nem táplálom, ha nem etetem olyasmikkel, hogy: hát ez azért mégiscsak mindennek a teteje, és a többi…

Második lépésben pedig beszélek róla. Csak néhány mondatot, szemrehányás és ítélet nélkül, tárgyilagosan, szeretetteljesen. Tudod, ez ezért és ezért esett rosszul, mert erre és erre gondoltam, valamint ezt és ezt hívta elő belőlem. Mire ő ugyanígy elmondja (és nagyon fontos, hogy a másik partner legyen ebben. Illetve, hogy mind a két ember ismerje magát, szembe merjen nézni önmagával, és ki merje mondani), hogy én pedig ezért és ezért gondoltam/mondtam/tettem így.

És láss csodát: a legtöbb esetben megértem így a másikat. Mert nem csak a megnyilvánult dolgokat látom, hanem a mozgatórugót. És ő is az enyémet. És így már nem bántás, nem ellenség, nem az én csodálatos lényem semmibe vétele, hanem egy ember.

Vagyis két ember, érzésekkel, gondolatokkal, igyekezetekkel, esendőségekkel.
És így mi lehet a vége? Hát persze hogy megöleljük egymást. Talán még kell egy kis idő, míg az egó is elcsendesedik. De nem lesz harag, nem lesz fájdalom, nem lesz dráma. Hanem visszatér, sőt megerősödik a boldogság.

 

Na most ennek az a következménye, hogy a törékeny már nem is olyan törékeny. Hogy ingadozunk ugyan a pont körül, de nem esünk ki. Látom, hány és hány olyan mozzanatot oldottunk így meg, tudattalanul is, ahol máskor már csörömpöltek volna a szilánkok, én pedig ülnék a csillogó cserepek közt, jól bebugyolálva a kis egómba, mert ugye ez mégiscsak nonszensz…

 

És ennek a fejlődésnek annyira örülök, hogy még boldogabb leszek. Akkor is, ha nem divat mifelénk a boldogságról beszélni.

 

   – – –

 

 

Mivel sokat jár az eszemben mindez (pl. a zuhany alatt legutóbb teljesen belefeledkeztem), utána néztem a neten is.

Egy érdekes kutatás itt, és pár nagyszerű gondolat itt.

 

Például:
A legtöbb ember körülbelül annyira boldog, amennyire boldog akar lenni.
(Abraham Lincoln)
 

418

Manang, 27,11,2008

Útvonal: Lower Pisang (3100) – Upper Pisang – Ghyaru (3800)-Manang (3540)

Ma nagyon szép nap volt. Most itt ülök a yak-szarral fűtött kályhánál, kimerülten, de jó érzéssel. Extra luxus, hogy ma volt forró víz – már két napja nem fürödtem. Mikor jégvirágos a zuhany ablak, valahogy nem hiányzik a 7 fokos víz…
Éjjel már elég szarul aludtam, már 3000 fölött voltunk. Reggelire csak üres csapatit ettem (mint a pita), nem akartam, hogy ma is minden kiugorjon belőlem. Tegnap elég volt.

Először lufi-osztás a helyi kis lurkóknak, aztán nekivágtunk. Majd egy órát szintben, szuper volt. A panoráma gyönyörű. Emiatt jövünk a hosszabb úton. Meg akklimatizáció is: felmegyünk 3800 méterig, mielőtt visszaereszkednénk Manangba.
Szóval a vízszint után jött a kaptató, vagy 450 szint egyszerre. Majd kiköptem a belem. Egyrészt ugye 1 üres csapatival gyenge az ember, mint a harmat. Bár a lábam egész jó lett, hogy tegnap vagy fél órát masszíroztam Ramsing tanácsára – slowly-slowly.
Másrészt ezen a magasságon már nagyon felugrik a pulzus kis megerőltetéstől is. Pl.éjjel a forgolódásnál is kifulladtam. Olyan volt, mintha párnát tettek volna a fejemre, és nem jön elég friss levegő.

 

 

   

 

Szóval másztunk és másztunk. De a panoráma egyre gyönyörűbb lett: körül csupa 7ezresek, lent a völgy mélyén a folyó – fantasztikus. Ez már az az igazi Himalaya-feeling. A nap tűz, bár szélben sokszor hideg van, örökké öltözni meg vetkőzni kell. Általában 1 vagy 2 polár van fent. Aztán végre felérünk Ghyaru-ba (3800), ez már magasabb, mint ahol valaha voltam.
Veszek egy kekszet meg egy teát, mert már semmi energiám, de mást nem merek.
A falu hangulatos. Jó lepukkant, de tele van imazászlókkal, háttérben pedig az Annapurna III, Gangapurna, hátul Pisang Peek…
Bekéredzkedünk a helyi kis kolostorba is. Hangulatos.

 

 

   

Aztán valamivel könnyebb út jön, de még vagy 15 km. Pedig már elfáradtam. Nem csoda, sok volt ez a szint ennyi oxigénnel. Út közben azonban mindig új és új csodára bukkanunk. Távolban a falu, kis ima-falak, felbukkanó hegyek.  Boldogok vagyunk – hová ragozzam. Dél után tea egy maminál, nekem műzli szelet, a fiúknak fánk-maradék. A nap ragyog, a világ kitárul, a mami mosolyog a millió ránca alól. Nehéz elindulni, jó volna maradni.

 

 

   

Egy után érünk le Ngawalba (3680m). A föld fagyott, az asszonyok a falu szélén mosnak a jeges vízben. Az ebéd egy szélcsendes tetőteraszon lesz. Megkísérelek egy fokhagyma levest tésztával. Meg sokat iszom, és nyomom a Normaflort.
Míg a kaja készült, körül akartunk nézni a faluban, de inkább visszafordulok. Nincs erőm, most fontosabb a pihenés. És hát a himalayai napon feküdni sem egy utolsó dolog, a világ legnagyobb hegyeitől körülvéve. El is szunnyadok a nagy boldogságban – kabáttal a fejemen, hogy le ne égjek. De a Nap így is jól feltölt – nagyszerű érzés!
A levesből persze kihagyták a tésztát, úgyhogy egy kis spagettit tettünk bele, aztán indulás. Ebédnél azt beszéltük, hogy milyen jó lenne, ha kétszer ennyi időnk lenne. Lassan menni, nem hullára fáradni, ilyen helyeken kényelmesen, akár napokra is elidőzni. De menni kell. Még vagy 4 óra Manang, sötét lesz.

 

 

   

 

Úgyhogy menetelés, de a gyönyörű táj – néhol olyan, mint Kappadókia – kárpótol mindenért. És ma végre mi is közelebb kerültünk egymáshoz, az élmények összehoznak. (Épp most beszélgettünk erről, hogy miért távolodtunk el ennyire. De az is biztos szerepet játszik, hogy mindketten hullák vagyunk, én meg beteg is. És hát lehetőség is kevés van. Csak most két napja, hogy hamarabb megérkeztünk, és volt fűtött helyiség. Meg hát változunk is.)
Szóval este már megint csak az utolsó erővel vonszoltam be magam. Úgy terveztem, hogy betámolygok a szállásra, bedőlök az ágyba, és meg se moccanok. De többen jöttek ide, így a véges melegvíz készlet miatt fejvesztve rohantunk fürdeni. Hát az valami orgazmus volt. Ki sem akartam jönni alóla. Egyenesen forró volt! És a kis ól úgy felmelegedett ettől, mintha gőzfürdő lett volna. És végre meg tudtam mosni a hajamat is, otthon óta először (és az nem most volt). Szóval Ti otthon (meg majd én is), legyetek k*va boldogok, hogy van meleg víz és fűtött szoba! Ne legyen olyan természetes!

Utána lejöttem a yak-szaros kályhához a melegbe hajat szárítani. Micsoda áldás! A „hálóban” már olyan fagypont körüli lehet a hőmérséklet. Szar így aludni, mert nem tudod a fejedre húzni a takarót, mert a magasság miatt olyan, mintha már eleve rajta lenne egy. Ha meg kint az arcod, lefagy. És felkelni 3 fokban micsoda gyönyörűség!
De holnap végre kicsit pihenünk! Körülnézünk a faluban – bocsánat, a városban – és 11-kor indulunk Ledar-ba, 4200 méterre. Kíváncsi vagyok már! Remélem, jól fogom bírni, meg meg is gyógyulok. Majd veszek itt péksütit, itt van, az jobb a gyomromnak talán.
Szóval holnap 28-án Ledar (4200m), utána 29-én High Camp (4850m), majd 30-án Thorung La (5416m), és le Muktinath (3800m), majd 1-én Jomsom. Eddig 90 km-t tettünk meg a 140-ből.
Jó, hogy itt vagyok. Főleg a mai nap, ez szuper volt. Érdekes, hogy már 4 napja gyaloglunk, de olyan, mintha két hete lenne. Sokáig tart kiszámolni, hogy milyen nap lehet.
Út közben sokat gondolkodom. Mindenféléről. Néha pedig csak koncentrálok, számolom a lépéseket meg a levegőt. Ma már a végén hangoskönyvet hallgattam, hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról. De alapjában véve két dolog mondható el: egyrész vannak néha jó és érdekes, nagyszerű gondolataim, felismeréseim. Másrészt nagyon erős a kiüresedés – a  szó jó értelmében. A legtöbb fontos dolog teljesen elveszíti a jelentőségét. Nincs. Olyan meditatív nulla – alfa állapot. Csak mész és mész – és olykor tényleg nem gondolsz semmire, de semmire. Csak vonul el a táj, te pedig vonulsz el benne – órákon, napokon át. Érdekes érzés.
Harmadrészt közelebb kerülsz a természeti elemekhez, kiszolgáltatott leszel, és központi kérdés lesz a létfenntartás is. Evés. Menés. Alvás. Nem megfagyás.
Szóval egy teljesen más világ. És a java még hátra van…

 

419

Gréta emlegette, így jártam a minap az ezo-n. És történt valami nagyon szokatlan: A tarot kártyához nem tudtam kérdést feltenni.

Nincsenek bennem kételyek, nem dúlnak harcok, nem gyötörnek megoldhatatlan kérdések, és nem aggódom a jövő miatt. Hát ilyen is ritkán van.

Mondjuk, megkérdezhettem volna, hogy mi legyen a munkámmal, mert mostanában nem épp a legrózsásabb – de most ez sem zavar, egyelőre elvagyok. És úgysincs máshoz kell most az energia. Pl. a porc-növesztéshez, ugye.

 

420

Porcot növesztek és tanulok – ezek a januári legfontosabb teendőim.

Az utóbbi hasznos, az előbbi feltétlen szükséges. Viszont eddig az állás: a háromból két sikeres vizsga, ellenben továbbra is egy törött porc. Vagyis az orvosok szerint a porc szakad, nem törik – ez esetben a meniscus.

Ezt két orvos véleménye, számtalan vizsgálat és az internet tüzetes tanulmányozása után sikerült valamelyest megértenem. A második orvos lemondatta velem a műtétet, az első ezért leszidott, aztán kaptam olyan gyulladáscsökkentőt, amiről kiderült, hogy meddőséget okozhat, úgyhogy áttértem a Voltarenre, mostanra pedig a gyógyszerek, a porcnövesztők és kenegetések meg masszázsok hatására három hét után már rövidebb távokat képes vagyok megtenni úgy, hogy nem bicegek. Hétvégén ez még magassarkúban is sikerült – kemény koncentrációval.

Már csak a szemem alatti táskákat kellene megszüntetni. A fájdalom ugyanis javarészt éjjel jön, mert nehéz megfelelő tartást találni, így aztán elég szarul alszom. Végülis idén még nem aludtam végig egy végtében egy éjszakát sem.

Hát ja. Mindenki félt a hegymászástól meg a terrorizmustól – aztán olyan mezei sport tesz tönkre, mint a síelés, amit városi kisgyermekek három éves kor felett már kitűnően művelnek.

Azértis megtanulok.

421

Lower Pisang, 3100 m, 26.11.2008

 

Három napja gyaloglunk. Teljesen szét vagyok esve. A combomban meghúzódott valami izom, sajog a talpam, a torkom, első nap a légcsövem is majd kiszakadt a köhögéstől. Mára már csak didergek, belülről ráz a hideg, néha kicsit lázas vagyok, és ma még a vacsi is kirobbant belőlem. De most itt ülök a tűz mellett, végre nem sötétben érkeztünk meg, a végkimerülés határán.
Ez az első jó nyugodt este, amikor még képes vagyok tollat fogni. Kell nekünk gyorsított tempóban nyomni az utat! De a csoportok 12-14 nap alatt jutnak Jomsomba, nekünk meg max 9 van. Így aztán megnyomjuk, legalább az elejét.

 

Na de nézzük csak a szép dolgokat: Szóval 24-e: Bhul-Bhule – Ngadi – Bahundanda – Gherum – Jagat – Chamche – Tal. Táv 25 km, szintkülönbség a két végpont között 900 méter, gyakorlatban minimum 1500, mert örökké fel-le mész, száz méter emelkedést háromszor kell megtenni.

 

Reggel fél hétkor reggeli, hétkor indulás. Itt egy darabon járnak még dzsipek is, de aznap egy sem ment felfelé. Így gyalogoltunk. Először kis putrik között – még szoktam a hangulatot. A szemközti hegyoldalon rizsteraszok, a kis bódék mellett mikulásvirág-fák. Az út nagyon köves, nehéz haladni. Néhol teljesen elmosta a víz vagy a földcsuszamlás, most javítják. Szerintem évente újra építik az utakat.


 

 

    

 

 

 

 

 

 

 

Így telt a délelőtt. Aztán elértük azt a pontot, ahová már semmi nem jár – csak az öszvér meg az ember. Világtól elzárt világ.
Itt még ettünk egy keveset – egy helyi nénike konyha ajtajában egy kis local-food-ot. Most momo-szerűségeket kaptunk, jó volt. Először csak egyet kóstoltunk, aztán végül rendes, víg ebéd lett belőle, az útszélen ülve.
Amúgy két nepáli jön velünk, az egyik beszél angolul egy kicsit (de annál találékonyabban) – Ramsing – tőle sok infót kapunk. Eleinte kicsit fura volt, hogy két emberünk van, akik viszik a cucc jó részét, de egy beszélgetés után beláttam, hogy nagyon jó, hogy ketten is vannak: így két embernek adunk munkát. Két ember ebben a hónapban már meg tudja etetni a gyermekeit. Amúgy van porter meg guide minimál-bér, aminél nem lehet kevesebbet fizetni (talán 10 dollár naponta. Mi azt hiszem 15-öt fizettünk), valamint a végén még általában kapnak egy tisztes borravalót is. 

 

Első nap alig láttunk hegyeket, mert felhős időnk volt. (De nekiálltam másnapra teremteni a jó időt.)

Rendes ebédet Jagatban ettünk. Általában egy óra, mire elkészül, úgyhogy addig körülnéztünk a faluban. Épp vége lett a sulinak, az összes kislurkó lerohant minket cukorkáért. Az nem volt, csak lufik, de sajnos a nagy zsák aljában.

Az összes kis poronty rém koszos, meg lóg a takony a szájáig, de gyönyörű szemük van. Lufik helyett azzal szórakoztattuk őket, hogy megmutattuk nekik, hogy néznek ki a fotókon. Annyit lehet nevetni velük, és a mosoly még sokáig az ember arcára ragad.

 

 

 

 

        

 

      

Aznap nagyon sok öszvér karavánnal találkoztunk, ennek köszönhetően konstans csacsi-szar szagban meneteltünk. (Ramsing elmesélte, hogy a karavánok fent illetve lent meghatározott időpontokban összegyűlnek, a karaván- és állattulajdonosok egyeztetnek a szállíttatni óhajtókkal, majd egyeztetett időpontban indulnak, vagy fel, vagy le. Sok az olyan keskeny ösvény, ahol egymással szembe menő jószágok nem érnének el.)

 

Innen még egy jó pár óra út volt hátra, meredeken felfelé. Egy helyen dzsungelen haladtunk át, ahol vigyázni kellett, mert a majmok dobálnak a fákról.
Óriás vízesések tűntek fel, mély völgyekbe zuhantak alá – én meg folyton fényképeztem. Aztán mivel Ramsing ezt láthatóan kicsit furcsállta, elmeséltem neki, hogy én egy olyan országból jövök (Európából, középen egy kicsi ország, near to Germany – mert azt jobban ismerik), ahol a negyed ekkora vízeséseket is belépőért mutogatják, és hogy az én országomban a legmagasabb hegy 1014 méter, igen, jól hallotta, annyi.
Na erre olyan térdcsapkodó kacagásra fakadt, hogy szinte a könnye csurrant. Hahaha, hisz neki még otthon az ágya is magasabban van ennél. Rettenetesen felvidítottam eme ténnyel.

 

 

 

 

 

   

 

Már sötét volt, mikor átléptünk a gerincen, és a szemünk elé tárult a völgy: minden oldalról nagy hegy-árnyak, lent folyó, és a tál alakú mélyedésben: Tal.

 

Aznap már nem néztünk körül, mert gyakorlatilag már járni is alig tudtam. Csak egy gyors zuhany (volt az udvaron langyos víz), vacsi, és irány a hálózsák. Eléggé kivoltam. Ellenben jól aludtam, vagy 9 órát.

 

Másnap reggel reggeli, egy kis falu-nézés világosban, lufi-osztás a lecke-író gyerekeknek. Kötelező nekik az iskola, és nagyon gyakran látni ajtó-vagy ablaknyílásban (a fény miatt) író gyerekeket.

És az első mani-wall-al (ima-fal, vésett ima-kövekkel és ima-malmokkal – az egész szabadon álló, kis tetővel fedett falba építve – lsd a fotót fentebb. Általában a települések szélein, az út közepén találhatóak. Szintén csak balról kerülhető, az ima-malmok pörgetése szigorúan jobb kézzel történik) is találkoztunk.

 

 

Tal – Karte – Dharapani – Bagarchap – Danagyu – Latamarang – Thanchowk – Koto

Táv 20 km, szint két pont között 1000m, gyakorlatilag szintén min. 1500, ha nem több.

 Reggel szép időnk lett, napos és meleg. Vízesések és folyók partján haladtunk, vagyis hát végig követjük a Marshiandy folyót felfelé. Gyönyörű a táj. Óriási vízesések vannak minden bokorban.

Dharapaniban megint local-food, de ezek elég koszos emberek voltak, rossz is lett a gyomrom, de semmi komoly.

 

 

 

 

 

 

   

 

 

 

Útközben a falvakban lufit osztottunk a gyerekeknek, meg persze rengeteget fotóztunk.
Ebéd Danagyu-ban. Ritka tiszta wc. (Az út alatt az egyetlen tiszta.)
Délben bekentem a lábam, mert már eléggé sajgott. És ha ülés után elindulok, kb. olyan a mozgásom, mint aki becsinált. Kell vagy 15 perc, mire bemelegszik.
Délután beborult, mi meg csak mentünk és mentünk. Vagyis inkább vonszoltam magam. Szerintem addigra már lázam lett, de nem tudom, mitől.

 

 

 

 

 

 

   

 

 

 

 

Koto-ban ránk esteledett, konkrétan vak sötét lett. Eredetileg Chame-ig akartunk volna menni, de nem bírtunk.

Koto-ban már zuhanyozni sem volt erőm. Csak bevettem egy marék gyógyszert és vacogtam. A szobában látszott a leheletem, de igazán belülről fáztam.
Viszont vacsorát a család konyhájában kaptunk. Ez nagyszerű volt!
Pattogott a tűz, égett a gyertya, zajlott a félhomályban a családi élet, jó volt a kaja…

Vagy két órát ültünk ott a tűz körül, a gerendáról csüngő szárított yak-husok alatt.

 

Ez volt a nap fénypontja, meg a szép idő, meg hogy 10 percre megláttuk a napsütötte Annapurnát meg Manaslut. Vagy valamelyiket.
Amúgy jól telnek a napok, csak a fájdalom ne lenne. Út közben java részt magam vagyok, keveset beszélünk. Ramsingot szoktam kérdezgetni minden féléről, nagyon vicces és jókedvű –  nagyon örülök, hogy ő jött, pedig az elején voltak fenntartásaim.

Szóval Koto-ra kipurcantam. Gyógyszer, alvás. Reggel beszart mozgás, minden porcikám fáj, de a napkeltétől narancssárga hétezresek mégis kicsalnak a hidegbe. Egyszerűen gyönyörű!
És ilyen tájban fésülködni a teraszon – ez ám az életérzés!!! Ez már ma reggel volt. 

 

Mai út (25-e): Koto – Chame – Bhratang – Dhukur Pokhari – Lower Pisang – Upper Pisang – Lower Pisang, táv 20 km, szint kb. 700m.

Ez ma könnyebb nap volt. Legalábbis rövidebb. Reggel ugye napkeltében indultunk Koto-ból, és fél óra alatt átszaladtunk Chame-ba. Ez egy nagyobb településnek számít, több boltocska is van – de attól még kis falu. Felmentünk a kolostorhoz. Épp 3 napos halotti tor volt, mert meghalt a tanár. A buddhisták az égbe temetnek: a testet felviszik egy hegyre és elégetik. Vagy feldarabolják és szétszórják.

A kolostorban kedvesek voltak, beengedtek, még teát is kaptunk, és végig néztük  a puja-hoz való készülődést is. Részt vehettünk volna a szertartáson is, de olyan sok időnk nem volt.

 

 

 

 

   

 

 

Ezt követően következett egy kis balhé, ami nem is azért volt, amiért volt, hanem mert valami el lett fojtva, és a hamurakás alól kirobbant. Szerencsére vagyunk mind a ketten olyan értelmesek, hogy fél óra puffogás után megbeszéljük, megöleljük egymást és kibéküljünk.

 

Reggelire Chame-ban megint local-food lett volna de én nem bírtam szar gyomorral reggelire olajos lángost enni. Pedig kedves volt a mamika, ahogy a forró olajos serpenyő szélébe tésztát csurgatott, és sütögette a tűznél a nagy, karika lángosokat.

 

Ma is ragyogó időnk volt, nagyon szép helyeken jöttünk keresztül, szuper panorámával. Meg is érkeztünk Lower Pisang-ba 3-ra, épp mire totál kimerültem és megint elkezdtem vacogni. Aztán szállás foglalás, aszpirin meg miegymás, és fel Upper-Pisangba (3300 m), a hegyoldalba. Bájos kis falu, és fantasztikus a kilátás az Annapurna II-re és a Manaslura.

 

A falu szinte eltűnik a barna kövek közt, tele imazászlókkal meg imamalom-sorokkal. Igaz, hogy a lépcsőkön már alig bírtam felmenni a faluig, volt vagy 200 a pulzusom, és meg akartam halni. De ha az ember ilyen helyen van, csak nem nyomja az ágyat? Inkább nem panaszkodom, hanem megyek.

Vacsorához a lodge nem volt fűtve, baromi hideg volt, úgyhogy bekéredzkedtünk a konyhára. Ott csinálták előttünk a kaját – mixed fried poteto – jó kaja. Jó volt ott melegedni, egészen helyre jöttem. Jó meleg tea is akadt, meg beszélgetés.

 

 

 

 

 

   

 

 

 

Aztán ahogy eljöttünk, öt perc alatt elkapott a hasmars. Először csak azt éreztem, hogy igyekezni kell haza. Aztán hogy nagyon igyekezni kell. Aztán fejvesztve bevetettem magam egy szántóföldön álló elhagyatott pottyantósba, ahol kirobbant belőlem minden…

Azóta is káosz van odabent. Nem tudom, hogy a ma déli levestől-e, ami elég moslék színű volt, és csak a „hunyjuk be a szemünket és falatozzunk” felszólalással tudtuk megenni.

 

Most pedig itt melegszünk a tűznél, egy isteni apple-pie után.

…upsz, már az apple pie sincs bent. Már volt pár fordulóm a mellékhelyiségbe, mióta írok. Immodium, szén tabletta –  ide veletek!

 

422

Tulajdonképpen javamra vált, hogy nem írok blogot. Legalábbis nem a régi módon. Most jöttem rá, hogy miért.

Mert hogy is volt? Legtöbbször akkor írtam, amikor valami problémám volt. A jó, a szép, a sok kis részlet gyakran kimaradt. A rossz, a baj viszont megíródott. Megíródott, kőbe vésetett, energiát kapott – és ez által még inkább manifesztálódott. Megteremtettem magamnak a rosszat. Abban hittem, az volt a tudatom, hogy ez így van. Kötöttem magamhoz a problémát.

És aztán nálunk, nőknél hogy is folytatódik? Még jól ki is panaszkodjuk magunkat egymásnak. Pluszban még rágódunk is rajta. Milyen jó is. Még inkább így lesz – és még több beszédtéma lesz. Mi pedig ugye megmondtuk. Pedig mindent mi teremtünk magunknak. 

 

Most viszont nem írok. Sőt nem is panaszkodom. Inkább dicsérek, és sorolom a sok nagyszerű dolgot. És láss csodát: lassan elfogy még az ok is a panaszra. Csak állok a csoport lány között, és nem tudok részt venni az össznépi panaszban. De fel kell még ismernem ennek a finomabb vállfajait is. A kis árnyalatokat. És eljutok odáig, hogy még gondolatban se létezzen. Ne maradjon más, csak a töretlen pozitív hozzáállás.

És akkor beköszöntenek az Életbe a paradicsomi idők. Csak el kell hinni a boldogságot.

És ez még a pénzügy szigorlatra is igaz…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum