406

Úristen, nehogy kimenjetek a Velencei Karneválra – óvott sok ismerősöm –olyan tömeg van és olyan árak, és az egész csak egy nagy lehúzás.

Kipróbáltam, igazuk van-e.

Nincs.
Vagyis hát nézőpont kérdése. Meg hozzáállásé.

 

Egy hosszú unalmas bejegyzés helyett (amelynek nekiálltam, de rájöttem, hogy olvasóként valszeg átugranék komlett bekezdéseket) beszéljenek magukért a képek…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reklámok

408

Swayambuhunath, Kathmandu, 03.12.2008.

Itt ülök három iszonyat nagy (kb. 15m) aranyszobor előtt a napon, és folytatom a tölrténetet, Muktinath-tól.

 

Muktinath, Kagh Beni, Jomsom

Reggeli után indulás, fagy kint, nagyon hideg van. Egy óra múlva kisüt a nap. Kis falvakon megyünk keresztül, kecskenyájakat engedünk el, osztjuk a maradék lufikat.

 

 

   

 

   

 

Pár óra ereszkedés után elérkezünk Kagbenibe, a Mustangi Királyság határára. Fentről be is látunk a tartományba. Bemenni nem lehet. Legalábbis csak úgy nem. A déli részek 1970-ig, a királyság pedig 1992-ig el voltak zárva a látogatók elől. Ma évi 2000 látogatási engedélyt adnak ki, igen borsos áron és szigorú feltételekkel – pl. a bevitt csomagoló- és mesterséges anyagok tekintetében. (Nagyon helyes.)

Igaz, az emberek szeretik Kagbenit is környékét is Mustang részeként emlegetni, de ez a szó „királysági” értelmében nem igaz. Sőt, a királyság sem: Mustang 1992 óta Nepál egyik tartományának számít.

 

    

 

Út közben nem tudtam abbahagyni az aszalt szilva evést, úgyhogy egész délután fortyogott a gyomrom.

Kagbeniben városnézésre indultunk. Város…  Lakhatnak benne kb. 800-an.

Egy ősöreg kolostor megtekintése után a régi belvárosi rész következett (kb. 100×100  méter). Itt a yakok együtt élnek az emberrel, sikátoros kis tapasztott falú házakban. Hangulatos.

Alattunk pedig a Kali Gandaki széles-köves medre – víz most kevés van benne.

 

 

   

   

 

A földeken szántanak és vetnek. Nem is tudom elmondani, hogy érzek. Parasztokat látok yakokkal és faekével szántani. Száll mögöttük a por, körülöttük istentelen hegyek, és ők valami ismeretlen nyelven, ismeretlen dallamokat énekelnek. Ünnep lehet, mert mindenki a földeken van. Vet. A vetés ünnep. Nagyon-nagyon nem tartozom ebbe a világba, már nem ismerem ezt az érzést, de valami odabent még válaszol az ősi hangra. Olyan ez, mint egy csepp kis születés.

 

   

 

Kiadós ebéd (momó és répaleves)után újra felkerekedünk.

Innen nagyon egyhangú volt az út Jomsom-ig. Rettenetes szél- és porfúvás, egyenes út hol az úton, vagy többnyire a széles (100-200m) folyómederben a kavicságyon. A nap elbújt, a hegyek eltűntek. Jobbára azzal voltam elfoglalva, hogy szív alakú köveket gyűjtöttem. És összegeztem az előző hetet.

 

Késő délutánra értünk Jomsomba. Hát lohasztó egy város, főleg borús időben. Nincs benne semmi, de a falusi bája már elveszett. Pótolom aszalt almakarikákkal és alma brandy-vel. Helyi jellegzetességek. Aztán a kis helyi zöldségek láttán úgy döntünk, hogy a mai vacsit magunk „főzzük”: a hazai téliszalámi maradékához veszünk kenyeret és paradicsomot (úristen, mióta nem ettem friss zöldséget…), valamint egy darab yak-sajtot, és a szobában a két ágy között megterítve (bicska és papírzsepi) jóízűen elfogyasztjuk. Tiszta marokkói feeling. Csak ott pink színűek voltak a falak, itt meg a Potala van kifüggesztve. Aztán – miután már kétszer végigsétáltunk az utcán és a repjegyárusok széles spektrumán is kimulattuk magunk, és más szórakozást a hidegben nem találtunk – a szokásos program következett: nyakig a hálózsákba.

De kiolvastam a könyvem. Este még gyors pakolás, mert reggel korán indulunk vissza Kathmanduba.

Ég veled Annapurna, Isten áldjon Himalaya!

407

Swayambuhunath, Kathmandu, 03.12.2008.

Itt ülök három iszonyat nagy (kb. 15m) aranyszobor előtt a napon, és folytatom a tölrténetet, Muktinath-tól.

 

Muktinath, Kagh Beni, Jomsom

Reggeli után indulás, fagy kint, nagyon hideg van. Egy óra múlva kisüt a nap. Kis falvakon megyünk keresztül, kecskenyájakat engedünk el, osztjuk a maradék lufikat.

Pár óra ereszkedés után elérkezünk Kagbenibe, a Mustangi Királyság határára. Fentről be is látunk a tartományba. Bemenni nem lehet. Legalábbis csak úgy nem. A déli részek 1970-ig, a királyság pedig 1992-ig el voltak zárva a látogatók elől. Ma évi 2000 látogatási engedélyt adnak ki, igen borsos áron és szigorú feltételekkel – pl. a bevitt csomagoló- és mesterséges anyagok tekintetében. (Nagyon helyes.)

Igaz, az emberek szeretik Kagbenit is környékét is Mustang részeként emlegetni, de ez a szó „királysági” értelmében nem igaz. Sőt, a királyság sem: Mustang 1992 óta Nepál egyik tartományának számít.

 

Út közben nem tudtam abbahagyni az aszalt szilva evést, úgyhogy egész délután fortyogott a gyomrom.

Kagbeniben városnézésre indultunk. Város…  Lakhatnak benne kb. 800-an.

Egy ősöreg kolostor megtekintése után a régi belvárosi rész következett (kb. 100×100  méter). Itt a yakok együtt élnek az emberrel, sikátoros kis tapasztott falú házakban. Hangulatos.

Alattunk pedig a Kali Gandaki széles-köves medre – víz most kevés van benne.

 

A földeken szántanak és vetnek. Nem is tudom elmondani, hogy érzek. Parasztokat látok yakokkal és faekével szántani. Száll mögöttük a por, körülöttük istentelen hegyek, és ők valami ismeretlen nyelven, ismeretlen dallamokat énekelnek. Ünnep lehet, mert mindenki a földeken van. Vet. A vetés ünnep. Nagyon-nagyon nem tartozom ebbe a világba, már nem ismerem ezt az érzést, de valami odabent még válaszol az ősi hangra. Olyan ez, mint egy csepp kis születés.

 

Kiadós ebéd (momó és répaleves)után újra felkerekedünk.

Innen nagyon egyhangú volt az út Jomsom-ig. Rettenetes szél- és porfúvás, egyenes út hol az úton, vagy többnyire a széles (100-200m) folyómederben a kavicságyon. A nap elbújt, a hegyek eltűntek. Jobbára azzal voltam elfoglalva, hogy szív alakú köveket gyűjtöttem. És összegeztem az előző hetet.

 

Késő délutánra értünk Jomsomba. Hát lohasztó egy város, főleg borús időben. Nincs benne semmi, de a falusi bája már elveszett. Pótolom aszalt almakarikákkal és alma brandy-vel. Helyi jellegzetességek. Aztán a kis helyi zöldségek láttán úgy döntünk, hogy a mai vacsit magunk „főzzük”: a hazai téliszalámi maradékához veszünk kenyeret és paradicsomot (úristen, mióta nem ettem friss zöldséget…), valamint egy darab yak-sajtot, és a szobában a két ágy között megterítve (bicska és papírzsepi) jóízűen elfogyasztjuk. Tiszta marokkói feeling. Csak ott pink színűek voltak a falak, itt meg a Potala van kifüggesztve. Aztán – miután már kétszer végigsétáltunk az utcán és a repjegyárusok széles spektrumán is kimulattuk magunk, és más szórakozást a hidegben nem találtunk – a szokásos program következett: nyakig a hálózsákba.

De kiolvastam a könyvem. Este még gyors pakolás, mert reggel korán indulunk vissza Kathmanduba.

Ég veled Annapurna, Isten áldjon Himalaya!

409

Körül kéne biciklizni a Fekete-tengert. 4914 km.

Amilyen unalmasnak hangozhat, legalább olyan izgalmasnak találom pár napja. Végigolvastam egy beszámolót, meg pár részletet. Nem egy felkapott hely, még biciklis körökben sem.

De nekem szerintem tetszene. Én nem annyira szeretem a csillivilli országokat. Sokkal több élményt nyújt az, ami alapjaiban más. Ahol még él a kultúra. Ahol újra tudom értelmezni a saját világom. Ahol azt látom, hogy az emberek sok pénz nélkül is leleményesen boldogulnak. Ahol újra hinni tudok az emberekben. Ahol más. Vagy egyszerűen lehet, hogy csak azért nem megyek csillivilli luxus helyekre, mert ott elnyomna a tudat, hogy én ehhez csóró szendvicsrágó csavargó vagyok? A szegényebb országok után meg úgy térek haza, hogy fú, azért mégiscsak kafa az életem? Nem hiszem. De végülis mindegy.

Volt már egy kis ízelítő az arab világból, az Atlasz kis hegyi falvainak népeiből, volt buddhista, muszlim és hindu, volt himalájai és indiai nagyvárosi. És milyen jól illene a sorba egy orosz partvidéki, vagy egy észak-török. 

 

Végigböngésztem a partot a Google Earth-el is. Még nem „jártam” ilyen helyen, ahol arasznyi helyeken nem jelöl fotót a térkép. Általában ugye úgy van, hogy ahol egy-egy érdekesebb dolog található, összegyűlik egy csomó fotó. Az ikonok alapján pedig pillanatok alatt ki lehet deríteni, hogy hol vannak az adott ország nevezetességei, turisták által látogatott helyei.

A romániai rész unalmasnak tűnik, sok az üdülőhely. A bulgár rész már érdekesebb. Következik Ukrajna, Oroszország, Grúzia, Törökország.

A legszebb eddig a Krím félsziget.

Feltételezem, ezzel a tervvel még egy darabot várni kell…  

   

410

Kathmandu, 02.12.2008.

Újra visszaértünk a civilizációba. Már ideje volt – főleg a meleg miatt. Jó, itt sincs hőség, de az ember orra még este sem fagy le, kabátban lehet jól létezni, kint vacsorázni, stb. Nappal pedig főleg a sok, buja zöld!

Két nap alatt átjöttünk három évszakon: a havas télből – növényileg – a nyárba: a fák zöldek, a kerítések föltött átbukik a lila és pink bugavilea, a teraszon pedig vagy négy féle növény virágzik. Igen, a mikulásvirág is. És itt vannak újra a papagájok és a banánfák is. Tényleg, ma ettem banánt, helyit, napon érettet – finom volt.

 

De visszakanyarodok még egy kicsit a télbe, a High Camp-be, 30-án hajnalba…

Thorung La (5416m), Muktinath (3800m)

Reggel 4:14-kor ébresztő. Csodával határos módon éjjel valamennyit aludtam, mert tudom, hogy álmodtam. 4800 méteren ez szuper, ha sikerül. Persze az éj nagyobb része így is forgolódás volt. Levegőt kaptam, a fejem sem fájt, csak baromira szörnyen hideg volt. És ez hajnalban még rosszabb, mikor el kell hagyni a hálózsákot. De hát a nagy cél érdekében…

Reggelire egy csomó tea, egy gusztustalan édes toast meg két főtt tojás. Teák a zsákba. Aztán indulás.

Nagyjából az összes ruhám rajtam volt: windstopper nadrág, túra nadrág, aláöltözet, póló, két polár, kabát, sapka, maszk a száj elé – mégis dideregtem a jeges szélben. És hiába, hogy felfelé mentünk, nem melegedtem ki, mert bébisétáltató tempóban haladtunk a levegő mennyisége miatt – hogy ne ugorjék szét a fejünk vagy a szívünk. Szóval az előző napihoz hasonlóan szép kitartó menetelés. Lassan világosodott. (Sötétben, fejlámpával indultunk.) Nemsokára a nap is feljött, de a szél nem csillapodott. Viszont csodálatos volt nézni, hogy színezüdtek át a hegyek tompa kékből rózsaszínre majd rikító narancssárgára…

 

 

   

 

   

 

Nem ragozom, hogy milyen fárasztó vagy egyebek volt – nem is igazán volt az – lényeg az, hogy egyszer csak, hét nap menetelés után felértünk!

Az első érzés – már a hágó alatt kezdődött – valami meleg hála-érzés, hogy sikerült, hogy milyen szép a nap, és hogy itt vagyok, és tényleg itt. Jó volt állni csak behunyt szemmel és élvezni. És megköszönni. Hogy ennyi év után itt…

Aztán a nagy, emelkedett érzések után jött a nyüzsi: fényképek imazászlóval és nélkül, magyar zászlóval, együtt, külön, miegymás. Ramsing piros-fehér-zöld lufikból csinált csokrot. Szóval kiélveztük a sikert. Közben Ramsing és egy másik nepáli fiú helyi nótákta gyújtott – nagyon jól illett az egészhez. Nagy jókedvemben még roptunk is Ramsinggal egy táncot a hóban – persze csak pár percig lehet itt bírni.

 

 

   

 

Aztán búcsút vettünk, és elindultunk lefelé. Rém meredek, cikkcakkos ösvény, előttünk pedig egy holdbéli sivatagi táj. Lefelé menet énekeltünk, mint a peruiak az ünnepük után. Hol én dalolgattam magamnak, hol Ramsing kezdett egy új nepáli dalra. Talán emiatt is volt, hogy a tervezett három óra helyett két óra alatt elértük az első települést.

 

   

 

Innen már csak egy óra volt Muktinath, az aznapi végcél.

Szuper volt, hogy – a korai indulás miatt is – már dél körül odaértünk. A szállásunkon pedig kis szerelés után még meleg víz is lett, úgyhogy a csúcs-élmények megduplázódtak: hajmosás, testápolás, és a végén frissen és üdén kiülni a napra!

Amúgy érdekes, hogy ezt mondom: lent, Muktinathban. De ez a lent azért 3800 méteren van ám!

 

   

 

Ebéd a tetőn, lusta felu-bambulással. Egy darab tágas utca, és vagy ötven ház. Az asszonyok az út szélén szőnek, vagy köves ékszereket árulnak. A falu (város?) nevezetessége azonban a Templom-övezet. Egy fallal körülvett területen sok templom és szent hely, ahol hindu és buddhista vallás jól megfér egymással. A szent forrással szemben ülő hindu szaduk békességben élnek a pár méterre élő buddhista szerzetesekkel. A templomok (a hindu Visnu templom és a szent forrás, valamint buddhista Tűz Temploma) szent zarándokhelyek.

A templomok jó részébe bemehetünk, ám fotózni általában nem szabad, legalábbis az isteneket nem. A Tűz Templomában semmit. Itt a legenda szerint egy repedésből tör fel a szent forrás és a szent tűz, vagyis a felszínre szivárgó gáz, ami kis lánggal égicsél az oltár alatt (egyesek szerint gázpalackkal meg van támogatva a projekt, mert a földből mostanság már nem nagyon szivárog. Régen viszont rendesen).

Alig akad ember, kedvünkre bandukolhattunk.  Vagy ücsöröghettünk a melegben, kilátással a Daulagiri-re (8167m).

 

     

 

Idővel lassan hazacsavargunk, útközben megkóstoljuk a Seaback Thorn dzsúzt, ne kérdezze senki, mi az. Valami helyi bogyós gyümölcsből nyerik. Aromában hasonlít a csipkebogyó lekvárra vagy ilyesmire. Helyi különlegesség, nagyon finom.

Estefelé még megnéztük a szomszéd kolostort, majd pihenés, olvasás, írás… Én elmentem netezni. Igen, a szövögető nénik közt itt van internet. Igaz, hogy csak egy helyen, és arany árban mérik, de elmentem egy fél órára, mert már több mint egy hete nem adtam életjelt magamról, térerő meg továbbra sincs. Egy kis ház tetőszobájában volt a gép – egész modern. Az „üzemeltető” néni paplant foltozott mellettem ülve, a konyhából sült alma és gyermekzsivaj szállt fel.

Vacsorára ünnep gyanánt yak-steak-et rendeltünk. Hogy egyszer megkóstoljuk azt is. Akkora óriási adagot kaptunk – forró vaslapon, hogy a felét is alig bírtam megenni.

 

   

 

Hát így telt az ünnepi nap – szépen.

Jól éreztem magam, hogy minden jól sikerült a hegyen, boldog voltam a meleg víz miatt, a luizó gyerekek miatt, a seaback-thorn juice miatt, a levél miatt…

Aztán vacsi után hálózsák. Nem nagyon lehet itt mást csinálni, mert ahogy lemegy a nap és sötétedni kezd – ez hat körül van – baromi hideg lesz, max. egy számjegyű a hőmérséklet, fűteni meg nem fűtenek. Csak annyi lógott ki a kezemből a hálózsákból, ami a könyvet tartotta, és az is lefagyott.

Úgyhogy inkább alvás. Látod, milyen szuper az alvás 3800 méteren? Már dúskálni lehet a levegőben! J

411

Évek óta nem láttam ilyen szép havat. Este szinte hallatszott a hulló pihék hangja. Megül a faágakon, minden szép és egy kicsit ünnepélyes lesz. Egész nap tudnék ülni az ablakhoz húzott fotelben, és nézni a pelyhek szálltát. Vagy ha nem, hát szánkóznék vagy hógolyóznék.
De munkával megrakott, kötelességtudó emberek vagyunk…

Mikor reggel a munkahelyen vigyorgó arccal invitálom az embereket egy kis hógolyócsatára a szomszédos rétre, nem tudják eldönteni, hogy komolyan gondolom-e. Remélik, hogy nem. A saját érdekemben. Mert tudjam meg, hogy a hó az rossz, megbénítja a közlekedést és latyakos gusztustalan lesz a város. Szóval a hó rossz. Így aztán büntiben van, és nem is játszunk vele. Aztán mindenki ismét a klaviatúrára hajol. Nem, nem a zongoráéra.

Kathmanduban 25 fok van, és süt a nap.

412

Thorung High Camp, 29.11.2008.  – 4850m
Hát magasabban csücsülök, mint a Mont Blanc…

És még egészen jól is vagyok. Igaz, hogy a fejem dél óta le akar ugrani a nyakamról és darabokra hullani – de lassan az is múlik. Meg itt már természetes is. Addig, amíg nincs rosszul az ember, nem baj. Ha nem bírja, le kell menni. Ha már a látás is zavaros, és emlékezetkiesés is van, na akkor nagy a baj. Akkor sürgősen le kell menni, és imádkozni, mert az már a kaszást is jelentheti. 

 Amúgy itt már helyenként információs táblák is ki vannak rakva az AMS (Akut hegyibetegség – Acute Mountain Sickness) illetve HAPE (Magaslati tüdőödéma – High Altitude Pulmonary Edema) tüneteivel illetve meglét esetén a teendőkkel. (http://szhsk.freeweb.hu/blog/?postid=184).

Éjjel nem nagyon aludtam, sokat forgolódtam, meg hangoskönyvet és angol nyelvleckét hallgattam, hátha attól bealszom. Aztán csak reggel lett valahogy.

Ja, előző éjjel még csillagokat fotóztam. Gyönyörűek itt. Több és fényesebb – szinte világítanak, és tele van zsúfolva velük az ég. Ha nyár lenne, alattuk aludnék.

A reggeli kilátás még az ablakból is nagyszerű volt. Reggelire fokhagymás omlett. A fokhagyma gyógyszer ilyenkor. Nem is aprózták el: akkora darabok vannak benne, hogy rágni kell. Bűzlök is mint egy borz, de jól esik.

Az indulás után nem sokkal yakokkal találkozunk. Utána pedig csak mentünk és mentünk felfelé. Itt már csak kopár hegyek, meg sziklás hegyek meg fehér hegyek vannak. Pár fűszál. Fent pár madár. És néhány ici-pici ember menetel az úton…

 

 

   

 

 

Lassan mentünk, kb. olyan tempóban, mintha egy másfél éves gyereket sétáltatnék, és közben nagyon ügyelve a légzésritmusra. Két lépés be-két lépés ki. Nekem ez jön be, az Om mani padme hum ritmusára ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Om_mani_padme_hum ), mely még Kathmanduban ivódott belém. Így nem kergül meg a szíven, és jobban is bírom. Ha elkezd fájni a tarkóm, meg kell állni, pihenni – 1-2 perc. Szóval ez a hegyi taktikám, innentől már végig így mentem.

Másfél óra múlva egy kis bódéhoz érünk. Eszem egy almát. Meg iszunk – rengeteget kell inni.

Innen hamarabb indulok el, a többiek előtt, mert jobban esik, ha megyek. Vigyázni kell, mert itt kőomlás veszély van. Háznyi tömböket tartanak kis kavicsok a fejem fölött, bár elég egy kicsi kő is ahhoz, hogy léket vágjon a fejemen, ha elég magasról jön. Bár vigyázni ilyenkor szerintem már nem sokat ér.

 

   

 

 

Koncentrálok, lassan és halkan megyek, a hegy felőli oldalhoz tapadva. Csak 1-2 kilométer az egész. Elsőként értem Thorunk Phedibe (4550m). Napozás. Ragyogó idő van, vigyázni kell, meg ne égjek. Az ajkam folyton fehér a fényvédőtől.

Vagy 20 perc pihenés, közben nagy eszmefuttatás a Dalai láma inkarnációjáról. Vajon ő tényleg jó ember? – kérdezem. És aki már egyszer megvilágosodott és újjá születik, már többet nem romolhat el? Miért nem? Hisz elvileg születésünkkor még mi is tudjuk, ismerjük a titkot. Csak elveszítjük, elromlunk. Ez miért ne eshetne meg velük is? Mint Luciferrel? Szóval a tiszta levegő csupa érdekes gondolatot szül bennem. Vagy az oxigén hiány… J

 Persze mindezt az a három bodhisattva váltotta ki belőlem, ami velünk szemben állt. Kőhalmok, fehér, kék és piros színben. Olyan alakokat szimbolizálnak, akik ugyan megvilágosodtak, de mégis a reinkarnációt választották, és irgalomból visszatérnek az emberekhez segíteni. És a kék (Avalokiteshvara) mostani inkarnációja a Dalai láma. (Bővebben: http://de.wikipedia.org/wiki/Bodhisattva és http://en.wikipedia.org/wiki/Bodhisattva )

 

 

      

 

Hát innen még 400 méter szint. 4000 fölött ez azért már kihívás. De a testem jól bírja, semmi sem fáj, még levegőt is kapok, de a fejem azért lüktet rendesen.

Menés, ütem, Om mani, légzés, figyel, lassan lép, óvatosan mozdul. Megáll, iszik. Pulzust vissza. Basszus, pisilni kell. Ez mindent felborít. Öltözés-vetkőzés. És elölről. Bevallom, élvezem is. Na jó, nem a testem. Hanem azt, ahogy feljebb és feljebb jutok. Ahogy össze tudom hangolni a testem, és rávenni arra, amit én akarok. Érzem a testem. Minden zsigerével és centijével együtt. Összedolgozunk.

Tudatában vagyok minden egyes mozdulatnak. Kristálytiszta tudat. Élsportolók érezhetik ezt. Nagyon furcsa. Sose éreztem még ennyire a testemet.

Olykor azzal szórakoztatom magam, hogy elképzelem, hogy mit fogok haza írni, ha gépközelbe kerülök. Levelet fogalmazok. Aztán egyszer csak fel is értem. Bár mindig az a leghosszabb idő, mikor megpillantod a házat, és mire odaérsz. Még vagy háromszáz méterre lehet, és az végtelenül hosszú, vánszorgó perceket jelent.

Aztán felérve várt egy meglepetés. A porter, aki előre jött, nem állt meg itt, hanem tovább ment. Hátán többek közt a hálózsákommal. Ami nélkül megfagyok…

Azért nem spiráztam túl a dolgot – majd lesz valahogy. Ramsing utána ment cucc nélkül, hogy visszahozza.

Mi meg benyomtunk egy fokhagymalevest óriás fokhagymákkal és 2-2 bögre teát meg egy Aspirint. Azután fel-akklimatizáltuk magunkat a szomszéd csúcsra – 4950 méter. Szédületes még leírni is.

Épp időben mentünk, mert nem sokkal utánunk felért az árnyék is – és vele együtt a hideg. Talán még kimegyünk alkonyatkor hegycsúcsot fotózni, ha szép színesek lesznek. Ramsing azóta visszahozta a szökevény testvérét – meg van mentve az éjszaka!

 

 

   

 

 

Mozogni kéne, baromira fázom. A teám is kihűlt már.

Holnap 4:30-kor reggeli. Ötkor indulás. Muszáj, mert 9 után a hágó már járhatatlanul szeles. Így viszont hamar Muktinath-ba érünk majd, ami egy elég izgalmas falunak tűnik. Ha még lesz erőnk mozogni. Mert holnap 600-at megyünk fel, és 1600-at le.

De holnap lesz a nagy nap! 5416m!

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum