398

Újra itthon. Már csoszogó-képes is vagyok. Reggelente injekció a hasamba.
Meg kenyérsütés meg zellerpüré főzés meg szakdolgozat írás meg megérkező új könyvek. Lám, azért egy igazi nő akkor is képes vásárolni, ha ki sem teheti a lábát otthonról.

Az emberiség fáklyaviviői – már karácsony óta tervezem. A világ nagy vallásalapítóinak, kiemelkedő személyiségeinek képes életrajzi gyűjteménye. Benne van Szokratésztől Milarepáig Oshotól Mózesig vagy hetven alak. Lesz belőle minden napra egy mese…

Jomsom-Pokhara-Kathmandu

Jomsom-Pokhara-Kathmandu 02.12.2008.
Reggel rohanva pakolás. Ramsing csitít: még az első gép sem szállt fel, és az fog visszajönni a második menetre is, értünk – úgyhogy van időnk.
Aztán átsétáltunk a reptérre. Egész normális épület. A kis lélekvesztők előtte szállnak le és állnak meg. Talicskán kiviszik a csomagot (melyet előtte rendesen átvizsgálnak), majd az ellenőrzött emberek átsétálnak a 17 személyes géphez, és fejlehúzva beszállnak.

Szóval a gép késik. Az út Pokharáig oda-vissza 50 perc. Ezalatt leellenőrizve (motozás, kézipoggyász pakolás. Különösen allergiásak az elemekre – dugdosnom kell a fényképezőgép akksikat) egy kis helyiségben várakozunk. Ott volt az a kerekesszékes japán srác is, akit előző nap Muktinath-ban láttunk, hogy önerőből, a karján húzódzkodva „ment” fel a templomba, a kb. 60 lépcsőfokon.

Aztán végre megjött a gép. Tudtuk, hogy bal oldalra kell ülni a kilátás miatt, úgyhogy siettünk a dróttal bezárt ajtóhoz. Kár volt. Még vagy fél órát vártunk. Ezalatt a kapitány a gép mellett megreggelizett (szőke, osztrák srác volt – iszonyúan nem illett a pici, barna nepáliak közé), elment piacolni (a reptér mellet volt), közben a stewardesek felpakoltak egy csomó doboz alma-brandy-t. Take it easy… csakhogy Pokharában csatlakozásunk volt!

Amúgy szerencsénk volt, mert ezen a napon legalább jártak a repülők – az előző két nap nem, mert szar idő volt. Amúgy is csak reggel és este megy bármi is, mert amúgy túl nagy a szél.
Aztán végre velünk is foglalkozni kezdtek, és beszállhattunk. Bár megmondom, életemben először most féltem a repüléstől. A hírekben gyakran hallani (ugye indulás előtt is volt ilyen eset), hogy a nepáli kisgépek hullanak az égről.
Nem tűnt túl biztonságosnak a gép. Be lehetett látni a pilótafülkébe, rengett-lötyögött az egész műszerfal. De azért csak megérkeztünk Pokharába – még pedig egy szép úton: bent repültünk a hegyek között, jobbra a Daulagiritől köszönhettünk el, balra pedig a szent Machapuchare-t, a Halfarok-hegyet.

     

Pokhara-ban újabb átszállási tortúra. A váróban rémes, fehér tornacipős nyugdíjasok. Aztán valahogy újra felkerültünk ugyanarra a gépre, de most már Kathmandu felé. Itt már tavasz volt: zöldek az erdők, aratás előtt a mezők. Gyönyörű és harmonikus fentről ez a teraszos földművelés.

Kathmanduban pára és meleg. Hallelúja!
Rozsdás reptéri busz, semmi festék nincs rajta, olyan, mint egy konzervdoboz. A csomagok egy talyigán vannak utána kötve, egészen a kapuig visz a busz. Itt megkapod a batyud – csak úgy a kapu előtt – és mehetsz is a taxisok karmaiba.
Az a fura, hogy a pre-paid taxi (túristáknak ajánlott, hogy ne húzzák le őket) a Thamelig 450 rúpia. Nos mi elsőre is szerzünk 400-ért, de ha nagyon megerőltetjük magunk, akár 300-ért. Szóval ennyit a pre-paid-ről meg a túristák megmentéséről.

   


Aztán vissza a már jól ismert szállóba. De új szobánk van (kevés a turista, van választás), a tető szintjén, szép virágos terasszal.
Mikor először jártam itt két hete, olyan határesetig lepukkantnak tűnt, lerobbant fürdővel. Most valami égi áldás, az utóbbi hetek után. Tiszta luxus. Fürdő. Angol wc. Csak közepes kosz. Meleg víz….
Ki is használjuk: lemossuk az út minden porát, és végre nyáriasabb ruhába öltözünk. Én még mosok is egy adagot (jobb híján a kimosott papírkosárban), meg süttetjük magunkat mezítláb a teraszon.
Aztán elmegyünk ebédelni: egy orbitálisan nagy baconos-sajtos hamburger kólával és salátával. Igen, igen, tudom, én is utálom azokat, akik minden országban csak rántotthúst esznek, tessék enni és kipróbálni a helyi kaját, mert az az igazi élmény – de a másfél hetes egyforma kaja után (és ugye napi 3x), most valahogy nagyon jól esett egy kis szaftos hús. Jó, tulajdonképpen fent is jó kaják voltak, és egy szavam sem lehet, mert nem csak dhal-bat volt, hanem egy csomó minden más, de főleg tartós alapanyagokból, csak hát hús nem nagyon. Sok krumplit ettem, azt csinálták serpenyőben, zöldségekkel, nagyon finom volt. Egyszer spagetti, pár momo, meg reggelire általában omlett vagy főttojás. Kenyér nem volt, a csapati meg sokszor elég olajos. Néhol toast, de olyan édes, amerikai fajta. Aztán ebédre általában leves. Tudod, az a zacskós fajta, a göndör tésztákkal. Azt adják a vendéglátó helyeken is. Csak feljavítják ezzel-azzal.
Vagy kaja local-food helyeken: egy-egy nyitott konyhaajtóban, út menti pulton. Aztán vacsorára krumpli vagy ilyesmi. Desszertnek apple pancake (vastag, nem rendesen átsült palacsinta pár almaszelettel) vagy félúttól már van apple pie (két finom tészta közt vastagon reszelt alma) – nagyon finom. Errefelé jellemző gyümölcs az alma.
Szerintem azért van ennyi nemzetközi étel is, mert a helyi konyhaművészeti kincsestár elég szegényes. A porterek is így esznek: reggel dal-bath, délben dal-bath, este dal-bath. Azt mondják, a rizs kell, a rizs erőt ad. Csak én ebbe belehülyülnék, mert elég szar kaja.
Bár ettem kb. kétszer jót is belőle. A momo munkaigényes, de falvakban sok helyen eszik, ez egy kreatív és finom étel. A tésztát mindenfélével változatosan meg lehet tölteni, majd gőzölni vagy kisütni. Szeretik az olajban sült ételeket, fánkot is.

Másrészt a hegyen mondjuk egy tonhalas spagettit könnyen meg tudnak csinálni: nem kell hozzá sok minden, és minden összetevője sokáig eláll, szállítható és tárolható. Oda már csak az öszvér visz fel mindent. Meg az ember. 

Szóval burger. Utána én nekivágtam a városnak. Többnyire egyedül csatangolok. Aznap a Durbar Square volt soron, és környéke. Megtaláltam mindent. Út közben még egy helyi plázát is leltem. Vicces volt. Amúgy errefelé minden létező utca csupa bazár, és minden második bolt ugyanaz. Mindenki el akar adni. Bármit. De ki vesz?

Erre már nem nagyon jár turista. 


 

A Durbar érdekes volt. Rengeteg pagoda-szerű templom, különböző történetekkel. Szobrok és lépcsők. A lépcsőkön ücsörgő helyiek, imádkoznak, pihennek, jönnek-mennek, beszélgetnek.

   

Némelyik (sok) akaszkodik. Idegenvezetni akar, szent virágot eladni, alamizsnát kérni.

Excuse me madam! Nameste! Where are you from? Az elején még vicces, aztán már fárasztó. (itt még nem tudtam, hogy vissza fogom sírni őket az indiaiak után – a szerk.) Nem válaszolok angolul, mert akkor tovább szekál. Inkább magyarul mondok valamit, azzal nem tud mit kezdeni, és hamarabb békén hagy. De a legjobb szóra se méltatni, vissza se köszönni. Tudom, bunkóságnak tűnik, de amúgy nem győzöd. És nem mindenki ilyen, csak egy néhány ember, de ők rögtön kiszúrják maguknak a túristát. A többiek kedvesek, csendesek, nyugodtak.

 

   

 

 

Úgyhogy itt elvoltam pár órát. Nézelődtem, vettem banánt a biciklis árustól, fotóztam az embereket. Galamb rengeteg van, le is szarták a hátizsákom. Aztán délután vége fele elindultam gyalog haza. Direkt nem az ismert úton, inkább csatangolva. Jó kis utcákba tévedtem. Egy téren bementem egy kapualjba. Bent egy nagy belső teret találtam, egy csodás kovácsoltvas templommal, körülötte gyerekekkel meg olyan falusi ücsörgéssel. Hangulatos volt. Szétosztottam a gyerkőcöknek a maradék lufit.
Újra kint egy mentbe botlottam. Elől zenélő fériak, utánuk dísze ruhás, festett asszonyok, akik piros púdert és pattogatott kukoricát szórtak. Mögöttük díszes pink ruhás lányok, két kötelet húzva és énekelve, a kötél végén pedig kicsi virágos kocsi, benne egy öreg szerzetessel. Vidám, éneklő-nevető menet volt, sok bámészkodóval. Nehezen haladtak a forgalmas sikátorokban, de csatlakoztam hozzájuk, és követtem őket. Végül már azt sem tudtam, hol vagyok.
Márpedig igyekeznem kellett haza, estére közös vacsora volt megbeszélve. De hogy találok oda? Se utcanév, se házszám, csak millió kis utca. Aztán szerencsére ismerős környékre keveredtünk, és csakhamar hazaértem.
Vacsorára vártuk a helyi barátunkat, de nem tudott jönni, így csak kettesben mentünk. Találtunk egy isteni helyet, mely az áramszünetnek hála még hangulatos is volt a gyertyafényben. A kaja szuper volt, momo és lassi, és olcsó is. Csak egy olyan sikátorból lehet feljönni, ahol az embernek inába száll a bátorsága.

A közbiztonság amúgy jó, én legalábbis nem féltem sem egyedül, sem este, pedig nem csak a legcsinosabb helyeken jártam. Biztos ott is vannak veszélyesebb környékek, de én sose éreztem magam veszélyben, és nem is ért soha semmilyen atrocitás.
Vacsi után végre nyugisan internet, levél az otthoniaknak. Ma kaptam meg az összes múlt heti meg azelőtti sms-t is.
Kell, vagyis jól esik ilyenkor az otthoni pár kedves szó. Sok az élmény, meg a szép dolog, de nagyon kevés a kommunikáció. Otthon talán fel sem tűnik (de igen), hogy egy-egy telefonbeszélgetés vagy kávé melletti csevely – ne adj isten kedvesség a pártól – milyen sokat jelent. Úgyhogy írtam több barátomnak is, meg elolvastam a fontosabbakat. Aztán irány haza, az ágy meg ilyesmi. Hosszú nap volt. 

Jaj, majdnem elfelejtettem, ma csináltam egy vicces dolgot. Egyes szemszögekből őrültséget.
Egy orrpiercinget!!! J Jó, jó, nem kell megijedni, nem olyan rusnya karikát, csak egy ici-pici követ. Jó, még nem ici-pici, de majd az lesz.
Szóval az úgy volt, hogy mindig is tetszettek nekem, és szerettem volna, de sose mertem. Mert az olyan fura, szerda délután csak úgy hazaállítani. Mit szólnak a munkahelyen. Beszéld meg a pároddal. Kérj időpontot. Lehet, hogy nem is fog jól állni. Szóval túl sok macera, ezért csak megmaradt belül egy csendes kis kíváncsiságnak. Itt viszont mindenkinek van. Arany virágok, nagy kövek… És mire Kathmanduba visszaértünk, megérett bennem ez a vicces ötlet, hogy mostvagysoha. Itt a jó alkalom.
Hazatérsz Nepálból egy orr-kővel. Teljesen normális. Akár száriban is mehetnél – a hazatérő turisták mindig kicsit dilinyósak. Itt az idő, itt a hely. Persze megint jött a halogatós énem, aki nem akar felhajtást, de elűztem a kisördögöt. Azt viszont komolyan mérlegeltem, hogy higiéniai okokból tanácsos-e. De basszus, nők millióinak van, csak meg tudják csinálni! Hisz itt már plázák is vannak!
A burgeres helynél volt egy masszázs-szalon, ott érdeklődtem először. Nem tudtak angolul, mutogattam az orrukra, hogy olyat szeretnék. Kedvesek voltak, mutatták, hogy itt nem, de térképet vettek elő, és ráböktek egy pontra.
A Fő utca tele volt ékszerboltokkal, minden harmadik az volt. De mindenütt csak arany ékszer, ezüst vagy fehér arany nincs. És senki nem vállal lyukasztást. Az istennek sem. Ezer helyen jártam, végül feladtam, és elmentem a Durbar square-re.

Utána viszont nem hagyott nyugodni, és csak visszamentem, és csodák-csodája, találtam is egy üzletet. Fülbelövővel, alkohollal, steril orrba valóval. (Csak itthon olvastam utána, hogy az orrot nem szabadna lövetni, csak fúrni.) 40 rúpia. Rövid ideig tanakodok, majd a tenyerébe csapok, és bevállalom.

Leültet a pult előtt egy sámlira, filccel pöttyöt rajzol az orromra hogy jó-e, majd ecsetelgetni kezd az alkohollal. Kurvára félek. Aztán lő. Nagy csattanás, majd pár pillanat múlva megérkezik a fájdalom is. De van orrbavalóm! Olyan, mint a belőtt steril fülbevaló, csak nincs beül semmi. Négy napig nem kiszedni, időnként forgatni. Nem csinálnak nagy faxnit. Tíz perc múlva kint is vagyok az üzletből. (Ha később elfelejtenék beszámolni: a lyuk begyógyult rendesen, csak nagy lett. Az itthoni díszek kijártak belőle, reggel keresgéltem a lepedőn. Egy idő után elegem lett, és nem tettem vissza többet. A lyuk láthatatlanra benőtt. Most újra el fogok menni, itthon, egy kicsi lyukért. Mert szép.) 

Egy álommal ismét beljebb vagyunk…

 

És micsoda nap: reggel még egy nyolcezres lábánál aludtam, délre visszaértem a nyárba, estére pedig az ünneplő asszonyokat lukasztott orral kísérem…

400

Van egy jó hírem, meg egy rossz. Kezdjük a jóval. Jókkal.

Túléltem az éjszakát.

A kaja egyre ehetőbb. Volt már paradicsomos káposzta meg krumplifőzelék. Nem mondom, hogy finom, de már alulról megközelíti a menzás kaját. És tegnap a húgom hozott zsömlét, meg van szalámi meg joghurt – túlélek.

Érdekes, az összes kétes minőségű kajás helyen mindig a téliszalámi volt a mentsvár. Meg a nutella. Mert nem romlanak meg hosszú utazás alatt sem, és mert ezzel a kettővel a legtöbb elcseszett kaját ki lehet javítani. Így aztán a szalámihoz most már nem csak Marokkó meg Nepál kötődik, hanem a kórház is.

Aztán a jók és a fontosak között első helyen van az a kis csapat ember, akik törődnek velem, akik felhívnak, utaznak miattam, megigazítják a térdem alatt a párnát, vizet hoznak, szeretnek. Erre mondják, hogy a szeretteim?

Tegnap is csak akkor vettem észer igazán, hogy milyen rettenetesen kiszolgáltatott vagyok, amikor elment a húgom. Onnantól minden parányi létszükséglet kielégítése hosszú és fájdalmas projekt volt.

Például hogy a nővérke azt mondta, hogy menjek ki a mosdóba, felkelhetek. Hozott járókeretet. És egyszerűen nem tudtam leszállni az ágyról. Már a könnyem folyt. Végül valaki segített. Amúgy ma reggel már egyedül is sikerült, sőt fél lábon állva megmosakodtam, beraktam a kontaktlencsém és fel is öltöztem. Igaz, hogy e folyamat ca. egy órámba és számtalan bazmegembe került, de megcsináltam. Az élet apró örömei.

Aztán itt a rossz hír is.

Nem volt elrepedve a medialis meniscusom. És hogy ezt most miért a rosszak között emlegetem? Mert nem ez volt a fájdalom oka, hanem valami sokkal rosszabb. Így mondta a doki, az ágyam lábánál állva, és én teljesen kétségbe estem. Ijesztő, amikor egy orvos kertelni kezd.

Lényeg a lényeg: türelmesen elmagyarázta, hogy a meniscus rendben, de van egy ilyen hullámos negatív-potitív porcforma a láb-porcok és a térdkalács között is. Namost a térdkalácsot amolyan szalagok tartják a láb elé – én úgy képzelem, mint a görkoris térdvédőt. És szerinte az egyik ilyen szalagom rövidebb, emiatt az asszimetria miatt elkezdett kopni a porcom, és mostanra annyira elkopott, hogy gyakorlatilag nincs. Elogyott. Kanyec. Csak a csupasz, lyukacsos csont van. Mintha megrágta volna az egérke – így mondta. Kapja be az egérke. Ez így nagyon ijesztő. Mi lesz így velem, meg az aktív életemmel? És mit lehet ezzel csinálni?

Már mecsinálta. Valami fura nevű eljárás. Megtisztogatott mindent, a csontomat pedig megfúrkálta és bevéreztette – ezért van a cső meg a véres edény. És ha lejött a fölösleg, akkor ki fog alakulni ott egy vérömleny vagy mi, amit átszőnek majd valamik, amiből valami porcszerű lesz majd. Hát ennyit tudok.

Hogy ha kiveszik majd a csövet, és újra tudok járni, sokat kell majd mozognom, könnyű mozgást, mert az elősegíti a porcolyadék képződését, az meg a porcika képződését. Szóval ez a feladatom a következő hónapokra.

Porcnövesztés.

Abba még bele se merek gondolni, hogy mi lehet a másik térdemben. Biztos ott is egerek. Kéne egy macska.

401

Sajog. És még azt sem tudom, mi történt vele. Csak látom, hogy egy csövön véres lé szivárog a térdemből. A gyűjtőedény lassan tele lesz…

A nővérek kedvesek. Ki jobban, ki kevésbé, de mind.

A kaja alkalmasint ehetetlen. Sok városi legenda kering a kórházi étkeztetésről, de már én is kijelenthetem, hogy – sok utazgatásom és távoli konyhák szembeni nyitottságom is figyelembe véve – a tegnapi ebédnél gusztustalanabbat még sose láttam, egyetlen kontinens egyetlen országában sem.

Kezdjük a tálalással. A kétfogásos étket valami beazonosíthatatlan hús-színű, vagy inkább félig főtt máj színű edényben tálalják. Műanyag edény. És a szorgos mosogató kezeknek hála olyan zsíros, hogy a leveses edény fedele beleragad a szalvétába. A pancs-leves szagát azonban sikeresen elnyomja olyan émelyítő bűzzel, ami még egy óra múlva sem szűnik. De térjünk csak a második fogásra. Stroganoff párolt rizzsel. A rizs egy álló ragacs, belül azonban ropog. A feltét vagy mi gyakorlatilag három csík löncshús (vagy kutyakaja, nem vagyok benne biztos), két karika uborkával és negyven deka keményítővel. Szerencsére az egész adag csak négy kanálnyi. Szerencsére nem vagyok éhes.

Akkor már inkább egy friss sült csótány.

Na, ezt bár ne gondoltam volna. Épp most bizonyosodtam meg gondolataim teremtő erejéről. Így aztán beköszönt a csótány. Szemlyesen. Élőben. Családostul.

Reggelre aztán döglött csótányok mellett kellett zuhanyozni. A szobatársnőm – a kövér dáma – agyoncsapkodta őket, mikor két koncert közt szünetetet tartott az éjjel. Baritonozik a drága. Vagy valami ilyesmit. Fekszik az ágyon elterülve, a folyósóról beszűrődő fény megcsillan bugyija alól kikandikáló fanszőrzetén, és horkol mint az állat. Én még ilyet nem hallottam. Igaz, 11-ig filmet néztem, de utána csak kellett volna aludni, és ilyen hangerő mellett az elővigyázatosságból magammal hozott füldugó sem segített.

De jöjjenek a jó dolgok is. Először is a laptopnak és mobil internetnek hála negyszerűen telik az idő (ez nem t-mobile reklám volt). Levelek, születettfeleségek, blogsablon szerkesztés. Lesz új. Pont ilyen mint ez, csak a háttér, a gyökerek lesznek mások. Ezért most könyékig turkálok a css-be.

Reggel a nővérke nem üvöltözve robogott a folyóson ébresztés céljából, hanem odajött az ágyamhoz, és megsímogatta a karom. Jó, mi?

Aztán kiötleteltem, hogy hová dugjam a laptopom a műtét idejére. Mert a szobatársak ma lelépnek, és üres lesz a helyiség. A szekrény nem zárható. Így a szekrény tetejére tettem, falig betolva – így nem látja senki.

Aztán kaptam valami bogyót, hogy vegyem be, vetkőzzek le és feküdjek szépen a műtétig. Fekszik a halál, gondoltam, fogok még eleget. Még olvasok egy adagot, aztán majd később levetkőzök.

A következő emlékem, hogy a műtő felé tolnak. Ajjaj, elfelejtettem levetkőzni – hasít belém. De ekkor a takaró alatt érzem, hogy meztelen vagyok. Ups, gondolom, akkor valaki biztos besegített. Akkor már csak a kontaktlencsémet kéne kivenni… hú, de az sincs bent…

Mint utóbb megtudtam, mindent magam csináltam, de az az egy óra tökéletesen kiesett. Semmire nem emlékszem. Húgom azzal szekál, hogy lehet, hogy csupaszon rohangáltam a folyósón, csak arra sem emlékszem 🙂

A műtét jó volt. Édeset aludtam, miután a tanuló lány harmadszorra be tudta rakni a kézfejembe a tűt. De ő is jófej volt. Meg persze én is. Nem vagyok egy hisztis beteg.

Ismét a folyósón ébredek, immár a szoba felé.

Sajog. Még azt sem tudom, mi történt vele. Csak látom, hogy egy csövön véres lé szivárog a térdemből. Az orvos délután mindent elmagyaráz…

402

Mivel a medialis meniscus ventralisom szarvának sérülésére utaló jelek nem szűnnek (értsd: még mindig fáj a térdem, a decemberi síbaleset óta), holnaptól beköltözöm négy napra meg egy műtétre a kórházba.

Előtte még hétvégén jól megsétáltattam, és felvittem a Raxra hótalpazni. Egész jól bírta.

Szóval arthoscopia lesz (ízületi tükrözés száloptikás műszerrel), mely lehetővé teszi az ízületi porc, a belhártya, a porckorongok, a keresztszalagok közvetlen látását. Szükség esetén szövettani mintavételre és műtéti beavatkozásokra is alkalmas. Előnye, hogy a porcfelszín állapotát a lehető legpontosabban képes megjeleníteni az egyéb ott elhelyezkedő képletekkel együtt. Hátránya, hogy csak műtéti körülmények között vehető igénybe. 

Privát szempontból előnye, hogy végre nem fog fájni, rendesen tudok majd aludni, tavasztól meg kirándulni, biciklizni, hastáncolni, miegymás. Továbbá a szoknya alól sem fog egy tizenöt centis heg kikandikálni a térdemen (hülyenő).

Hátránya viszont, hogy altatásban végzik, amiről igen rossz emlékeim vannak. Meg hogy emiatt be kell költöznöm egy vidéki kórházba (ott van ismerős orvos) négy napra, ahová nem lehet csak úgy beszaladni látogatni. És most szembesültem azzal a ténnyel is, hogy a pakklistámat olyan dolgokkal is ki kell egészítenem, mint evőeszköz meg wc-papír meg bögre. Nem akartam elhinni… Nem fussa villára meg mosogatószerre? Ne vigyek esetleg ágyat is? Vagy szikét, esetleg vért???

403

Egy millió darab műanyag pohár. Amerikában a légitársaságok által hat óra alatt elhasznált poharak száma. 
 
Még több érdekes és a szerző:

404

Milyen fantasztikusan ír! Micsoda kifejezések! És ő meg milyen bámulatos fotókat készít! Egész nap tudnám nézni. És istenem, ő meg micsoda fantasztikus fogásokat készít…!

 

Így megy ez. Olykor rábukkanok ilyen emberekre. Imádom őket. És utálom.
Mert a képembe dörgölik, hogy milyen fényévekre vagyok tőlük. Meg hogy hiába vagyok ebben meg abban jobb, mint a szomszéd, esélyem sincs.

Vagy van?

Csak lusta vagyok? Kevés időt áldozok?

Iskola hiányzik, képzés vagy munkaeszköz?

Ők is úgy tanulták? Gyakorolták?

Vagy reménytelen, mert ez már őstehetség?

Vagy minden mindegy, mert nem az a lénye, hogy milyen, hanem hogy szeretem?

És én miben vagyok ennyire jó?

Vagyok valamiben ennyire jó?

 

Talán igen. Talán egy vagy két dologban.

Talán azzal kéne foglalkoznom.

Tanulni.

Gyakorolni.

Csinálni.

 

405

Ma feltévedtem az iwiw-re (valaki azzal riogatott, hogy fent van a telefonszámom), és  hirtelen ötlettől vezérelve virtuális osztálytalálkozót szerveztem magamnak:

végignézegettem egy csomó embert, hogy mi van mostanság velük.

Középiskolában tiszta lányosztály voltunk, Budapesttől 30 km-re.

Rövid statisztikában levontam a következtetéseket:

-60%-a házas, 20%-a kapcsolatban

-mindenki szörnyen megöregedett (én persze nem)

-akinek gyereke van, kiváltképp

-a felének már van legalább egy gyermeke

-akinek van gyereke, szinte csak arról / azokról tesz fel képet (képek min. 80%-a), sokszor az a főkép is.

 

Szóval statisztika szerint tennivalóim lennének: ok, hogy kapcsolatban élek, de lassan kell egy gyerek, onnantól kezdve már csak a porontyon keresztül kéne definiálnom magam, és ha így teszek, akkor nem is kell foglalkoznom saját magammal, mert a gyerkőc úgyis üde és hamvas helyettem is.

Ok, hogy imádom a gyerekeket, és nagyon szeretnék én is hamarosan kettőt-hármat, és tudom, hogy milyen nagy és csodálatos dolog az, de könyörgöm, lányok, innentől fogva megszűnik a világ? Megszűnünk önálló egyedek lenni, megszűnünk nőnek lenni, megszűnik minden, és átalakulunk a gyerek anyjává? Ne mááár…! Aztán csodálkozunk a sok váláson?

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum