389

Manaslu, 8156 méter. Sok szó esik most erről. Büszke és szomorú szavak is.

Számomra ez a hegy már nem csak egy a sok közül. Ezt láttam is.
Olykor itt, olykor ott bukkant ki a közelebbi dombok zöldje mögül. Az első nyolcezres, amit életemben láttam. Más íze van így egy autóban hallott rádió hírnek is. Feljutott. Ott van. Tudom, hol.
Más pedig meghalt. Vége. Eszembe jut a film – Zuhanás a csendbe. Csak ott happy end a vége.

A másik kiváltódott érzelem, hogy áprilisban megszületett Erőss Gréta, Zsolt kislánya. Csodálatos dolog nyolcezreseket mászni, de csodálatosabb, mint ott lenni a gyermekem születésénél, első hónapjainál???

Reklámok

390

Le sem tagadhatnám, hogy oroszlán vagyok. A vasárnapi hatvan kilométer tekeréstől meg akartam halni. Aztán mikor meghallottam, hogy a húgomék nyolcvanat mentek, és még dicsekszik is, hogy meg se kottyant – rögtön feltámadt bennem a büszkeség, hogy nanehogymár, akkor nekem is lazán bírni kellene. Úgyhogy gyerünk, edzés, nem lehetek ilyen puding. Így tegnap már tettünk is egy kört a Szentendrei-szigeten. De még az is lehet, hogy holnap feltekerek a Norma-fához.

Jó, mentségemre legyen mondva, hogy a térdem meg a műtét miatt az utóbbi fél évben alig mozogtam. Most sem igazán tudom, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy most sincs még porcom. Mindegy, a doki azt mondta, mozgassam. Ma reggel eléggé fájt, de azt hiszem, csak nyár végén fogok visszamenni kontrollra. Nekem senki ne rontsa el azzal a nyaram, hogy nincs porcom. Attól még nem nő ki. Aztán majd őszre lesz valami.

  Hétvégén Diósjenő környékén jártunk. Gyerekkorom óta nem voltam. Csudajó szállást találtam: tiszta fából van a ház. A szobákban az egyszerűség nem az ízléstelenségben csapódik le. Nincsenek kínai piacos tarka mintás kék-sárga függönyök vagy aranyszínnel futtatott giccses festmények. A kertben tűzrakóhely, ping-pong asztal, játszótér. Jó és olcsó konyha. És kilátás a Börzsönyre meg a csodás ménesre.  

Itt van egy karnyújtásnyira a Nógrádi várrom. Anno apuval még husánggal törtünk magunknak utat a bozóton keresztül, hogy eljussunk a nagy toronyig. Ma szépen rendben tartva, szabadon látogatható.

Királyrét is csak néhány kilométer. Sajnos a térképpel ellentétben nem szilárd burkolatú úton. Ma már nem. És ez nem olyan vicces, ha az ember országútival van. Keze-lába kiszakad.

Királyrét. Számtalanszor, és mindig másképp. A legemlékezetesebb: egy itteni tikos kis barlangban csillant fel előttem tizenhat évesen, hogy van másik út. És döntöttem el, hogy elköltözöm otthonról.

Kóspallagra még iskola időben lógtunk el a barátnőmmel, madarászni. Szobról a sokévi vonatozás hangosbemondója jut eszembe, és egy osztálytárs. Nagymaros. Nyári gyakorlat, uzsonnák a Duna-parton. Csavargás Visegrádon, ahol akkor jutott eszembe, hogy nem retúr a hajójegyem, amikor már az összes pénzem elköltöttem édességre. Életem egyetlen, néhány perces koldulása. Verőce. Lakik itt család, munkatárs. Egyszer voltam itt egy kiállításon, ahol élő kígyót tettek a nyakamba. Magyarkút. Nincs menetrend. Se út tovább. Se térerő a tudakozóhoz. Zsákutca? Szerencse. Épp jön a vonat, a kis zötyögős makett-jármű, amit előző nap mosolyogtunk fentről a várból.

391

Már épp kezdtem marhára unni, hogy bloggerek tucatjai írnak hetek óta Biochefes reklámbejegyzéseket – tönköly szagú ódákat zengve a tofu halmokról – most mégis hasznát vettem a belém sulykolt névnek.

Lévén, hogy úgy alakult, hogy otthon most valami olyasmiket kellene főzni vagy inkább varázsolni, amiben nincs sertés- és csirkehús, tej és tejtermék, tojás vagy cukor. Így aztán ma a sarki boltból mindössze egy csomag újhagymával, egy doboz narancslével, és hangyairtóval sikerült távozni (na, ezekből mit lehet főzni?).

Ötlet kell, inspiráció – mert noha kreatívan főzök, ezekkel a megszorításokkal nem tudok hirtelen mit kezdeni. És ebben az áruházak választéka nem segít: minden csupa cukor. Vagy sertés. Még a pulyka felvágott is. Ja, arról ne is beszéljünk, hogy  cimkeböngészés közben egyéb ínycsiklandó összetevőkkel is meg lehet ismerkedni: ipari szalonna, folyékony füst, miegymás.
A tejes és sajtos hűtő is kerülendő – olyan tanácstalanul forgatom körbe a fejem, mint az előbb a hangyák, miután lefújtam a küszöböket.

Szóval rövidre fogva ötletért keztdem kuncsorogni az interneten. Hát nem sok volt. Míg a Biochere nem akadtam (ez nem reklám). Rendelni nem igen fogok onnan, csak ha fizetést emelnek, ellenben emelem a kalapom, mert inormatív és vicces honlap. És jó ötlet. De ami a lényeg: a fickó nem zsugori, és fent vannak a receptjei is. Hús nélküli főételek. Tej vagy tojás csak elvétve. Sütik mézzel és tönköllyel… na nem mondom, hogy mindegyiktől összefut a nyál a számban, de a választék bőséges. Az inspiráció megjött. Holnap veszek brokkolit meg hajdinát. Meg darált marhát. És megbocsátok minden reklámbejegyzést.

392

04.12.2008. Kathmandu – Delhi

 

 

Reggel reggeli egy napsütötte tetőteraszon, majd egy utolsó bazár-kör után indulás. Búcsú Nepáltól. A reptérre hasonló időben kellett kiérnünk, de más géppel mentünk – vagyis én nem haza, hanem tovább, Indiába.

 

Befizettük a kilépési illetéket, majd visszaváltottam dollárra a maradék rúpiát. Aztán chek-in, majd újabb ellenőrzés, kilépési űrlap, kilépési pecsételtetés. Nem egyszerű és nem egyértelmű. Amúgy egészen normális reptér. Helyi viszonylatban persze. Security chek-in. Motozás, poggyász pakolás. Szerencsére nem veszik észre a fejlámpám meg a fényképezőgép elemeket. Ezek itt nem a folyadékra buknak – azt simán felviheted – hanem az akksikra. Tiszta hülyeség. Aztán légitársaság szerinti bontásban beterelnek bennünket 1-1 üvegkalitkába. Még van 1 óra. Nagy a tömeg, mert az összes gép késik. Hangosbemondó nincs, vagyis van, abban az értelemben, hogy egy férfi kiáltozik: Kalkutta! Kalkutta! Kalkutta! Hendbegidzs csekk! Kalkutta! Kalkutta!

Mikor Delhit kiabál, felpattanok – de hiába. Másik járat. Van vagy öt, különböző légitársaságoktól. Egy kedves indiai (ránézésre szotveres szaki) segít, és az jól is jön. Visz magával, legalábbis vinne, de a tömeg megakadályoz. Amúgy ismeri Magyarországot, még nem járt itt, de 2010-ben tervezi. Jó fej. Itt van az a szlovák vagy milyen pár is, akikkel ideelé szenvedtük végig a delhii tranzitot. Kicsi a világ.

Aztán újabb zsák-turka a repülő előtt. Sietnek, kiabálnak, újra motoznak. Itt a reptéren ez kb. a negyedik. Hallod, ezek nem aprózzák el! Bár szerintem túl sokszor és túl hanyagul csinálják. Bár ennek hála senki nem nyúlt az elemeimhez. Aztán a gép az istennek sem száll el. Rengeteget késünk. Értem a hostel-taxi 17:15-re jön Delhibe. Ott most lehet 17:00, és még Kathmanduban vagyok. Aztán leszállni nem engednek minket. Aztán busz. Aztán visa és útlevél ellenőrzés. Már rutinosan megyek, kitöltött papírokkal, a jó sorba, így alig kell várnom. Fölösleges. Még vagy fél óra, mire megérkezik a csomagom. Addigra már cseppet ideges voltam. Nem is a taxi miatt, mert az vagy megvár, vagy nem – hanem a cím miatt, ami ugye errefelé elég hozzávetőleges. Hogy fogom sötétben megtalálni? Meg hát a töketlenség, amit sose bírok, és itt aztán van belőle bőven.

 

Kint nem tudtam, hogy melyik kijárathoz menjek, a hostel-eshez vagy a pre-paid-eshez. Szereztem indiai rúpiát, majd az utóbbi kaput választottam (logikus, mi?). Csodák csodájára ott várt egy ember a nevemmel. Mint azt a négy szó angol tudásával közölte, 112 percet várt. Később honoráltam a kitartását némi dollárral. Bár a hostel-taxi nem volt olcsó: 400 Rúpiáért később egész napra tudtam szerezni egy riksát. De hát e-mailben tájékoztattak, hogy ez a legolcsóbb és legbiztonságosabb módja a városba való bejutásnak. Nem baj, első alkalommal, ráadásul éjszaka – talán megérte. Valami KIA kisbusz szerűség jött, olyan, mint egy szétesett Barkasz. Itt sok ilyet látok. És ami nem sokkal ezután az első benyomás volt, hogy na, itt aztán lehet félni. Mert azt már megszoktam, hogy a nepáli közlekedés Így nem volt olyan félelmetes, hogy a sofőrök a helyet nem kicentizik, hanem ki-milliméterezik.

Itt viszont ugyanez van, csak 60-nal az autópálya-szerűségen. Négyen három sávban, olykor simán a forgalommal szemben is, néha 1-1 szekeret kikerülve, műszakilag gyalázatos állapotban lévő járművekkel.

A taxis megáll chipset venni, amúgy vadul köpköd ki az ablakon. Este nyolc múlt, mégis sok a dugó. Jó fél óra, mire a hotelhez érünk. Vagyis mit hotelhez! Valahol egy káoszos utca közepén megáll, hogy ő innen tovább már nem mehet, de itt jön a helping boy, és ő majd segít. Adtam egy szép borravalót, és elindultunk. Persze itt derült ki, hogy a szállás még vagy tíz percre van, a kissrác nem bírja a zsákom, de nem akarja nekem adni sem, mert kell a pénz, szenvedünk. Fennhangon panaszkodik – gondolom a több borravalóért. Aztán sikátorok jönnek, jobbra-balra kanyargunk – görcsösen igyekszem megjegyezni. Megérkezünk.

 

A hostelt a fórumokon agyba-főbe dícsérik. Gondolom, a fejükbe szállt, mert elég gáz. Nem a lepukkantság miatt – ennyi pénzért nem is vártam mást (kb. 1600 HUF/ éj). De a személyzet kelletlen, sunyi. Pedig a boy is kapott pénzt. Aztán egy másik megmutatja, hogy hol a szobám. Sertepertél, az is pénzt vár. Na azt már nem. Akkor útlevelet kér. Kap másolatot, vízumból is – minden van, készültem. Elmegy. A szoba kicsi, de nem baj, semmi extra. Viszont az ígérettel ellentétben halál mocskos. Koszosabb, mint a nepáliak. Mindegy. Viszont van kosztól ragadó tévé. Ilyet már rég láttam. Nézem is este a Tróját vígasztalásul vagy 10 percig. Mert hát a legnagyobb disznóólat is képes otthonosabbá tenni két ember cucca meg a másik melege – most pedig már egyedül vagyok. Na mindegy, a lényeg, hogy ha dícsérik is, ne menjetek a Smile Inn-be. Most esik le, micsoda vicc, milyen képtelenség. Smile Inn. Smile. Mosoly. Hát minden volt itt, csak az nem. Volt pofátlanság, arrogancia, kelletlenség, sunyiság – csak mosoly nem. De gáz.

 

Mivel már jó késő volt, és másnap hajnalban indult a vonatom Agrába, gondoltam, megkeresem a vasútállomást, hogy ne reggel szerencsétlenkedjek. Előtte kértem térképet is. Megmutatta az internetes srác – tök egyszerű, csak a Main Bazar-on balra. Na, kezdjük ott, hogy vagy 10 percig nem találtam ki a Main Bazar-ra. Közben igyekeztem, hogy legalább a hostelt ne veszítsem el. Mindezt a sikátori férfi-élet közepén. A másfél méter széles járatokban, tehénszar közepén főznek, vasalnak, trécselnek, hugyoznak, hordágyakon alszanak. Csupa férfi. És mindenki Hi, Mam-ezik. Magamra öltöm a legsemmitmondóbb arckifejezésem, és marha nagy céltudatossággal bolyongok. Aztán csak sikerül. Innen már hamar megvan az állomás. Igazából egy orbitális trágyadomb. Igen, van digitális kijelző meg hangosbemondó meg modern technika – de emberek ezrei (ez szó szerint van!) fekszenek mindenütt a földön, kint és bent, alig lehet átlépkedni rajtuk. Szemét és mocsok, koldusok tömkelege, taxisok és riksások rivalizálása a neonfényben.

 

Visszafelé a Main Bazaron ugyanez, enyhébb kivitelben. Irtózatos mocsok, csupa kínai cucc meg árus, éppen zárnak, koszt és káoszt hagyva maguk után. Mint egy bődületes hajléktalanszálló. Elég volt, elegem van, haza akarok menni. Ez azért már egy kicsit sok a jóból. Vagy legalább egy rendes kaját. Hát itt nincs. Marad az utcai árus. Wokban, olajban sütött krumplit választok. Abból nagy baj nem lehet – a forró olaj mindent megold. Igen ám, csak a bácsi a kezével veszi ki a papírtányérra. Eh, ezt buktam. Azért megeszem, mert ma csak egy szar péksütit ettem. Aztán veszek mango italt meg kólát reggelire. A kóla is fertőtlenít.

Mint harmadnap kiderült, a Main Bazar zárás előtt vagy nappal azért sokkal-sokkal barátságosabb. Mondjuk ilyen:

 

 

 

 

Aztán balhé még a hostelben. Mindenképp el akarják szedni az eredeti útlevelem, nem elég a másolat. Hiába magyarázom, hogy holnap hajnalban Agrába indulok, és kell – csak győzködnek, hogy ők safe place. Ok, mondom, akkor megvárom, itt írják be, és adják vissza. Nem lehet, a főnök épp vacsorázik. Balhé van. Nem engedek. Majd szóljanak, ha alkalmas.

Aztán ágy, hálózsák. Kintről nagy zaj jön be, nincs ablaktábla, csak egy gyékény roló. Füldugó be, tévé be, és nézem a Tróját. Haza vágyom. Kicsi vagyok. Aztán egy perc alatt elalszom.

 

03.12.2008. Kathmandu

03.12.2008. Kathmandu

Másnap egy egész napom volt Kathmanduban. Mivel a helyi szervező meghívott bennünket magához ebédre, reggel korán indultam – Pashupatinath-ba (http://en.wikipedia.org/wiki/Pashupatinath_Temple).

Rögtön a sarkon állt egy taxi, seccperc megalkudtam 150-re, és 15 perc múlva már a bejáratnál voltam. Kaptam egy skiccelt térképet, így minden fontos információval rendelkeztem. A kasszánál szóba elegyedtem egy sráccal. A szokásos where are you from kérdésre adott válaszomkor kiderült, hogy azt is tudja, hol van Budapest. Általában meg kell magyarázni, hogy Közép-Európa, és next to Austria vagy near to Germany – és akkor bólogatnak. Aztán később kiderült, hogy gájdolni akart, mert nem akadt le rólam az istennek sem. Határozottan rászóltam, hogy egyedül akarok lenni. És ez így is volt. A nap folyamán egyre több ilyen emberrel és gyerekkel találkoztam. Nameste, Madam. Where are you from? Már válaszra se méltatom. Hagyjanak már békiben! Mondjuk pl. a taxis tényleg kedvesen kérdezi, de ha az utóbbi három napban már 800-szor elmondtad, hogy from Hungary meg near to Germany, meg yes, first time, meg two weeks ago, és yes, I like Nepal – akkor már a tököd tele. Miért nem azt kérdezik legalább, hogy szeretem-e a dhal-batot? De végülis tök kedvesek és nem erőszakosak, csak itt a látványosságoknál. Meg legalább barátságosan állnak a turistához. Itthon ki állít meg bárkit is, hogy tetszik-e neki Budapest?

Aztán meg most kevés is a turista, és egy főre ötször annyi kereskedő szándékú jut. 

 

Amúgy általában a látványosságoknál úgy van, hogy csak a turistától szednek pénzt, a helyiek szabadon jönnek-mennek. Itt ugye nem nehéz kiszúrni, hogy ki a turista. Kapsz egy napijegyet 100-250 rúpiáért. Durbar Square 200, Pashupatinath 250, Swayambunath 100, Boudnath sztupa 100. Pár száz forintnak megfelelő összeg – úgyhogy nem éri meg lógással szórakozni. 

 

Szóval Pashupatinath. Ezen a reggeli órán szerintem én voltam az egyetlen turista. Van itt egy szent hindu templom, az egyik legszentebb, de csak hinduk mehetnek be, még az udvarára is.

A hindu templom és a kis Shiva-kápolnák között folyik a szent folyó, a Bagmati. Ez a legszentebb folyó Nepálban, és itt zajlanak a halottégetések és rituális fürdések is. A folyót átszeli egy híd, Balra, a templom előtt találhatók az Arya Ghats, a magasabb kasztok halottégető helyei, jobbra pedig a a Surya Ghats, az alacsonyabb kasztok részére. A híd és a folyó túloldalán lévő lépcsőkre már mehet hitetlen vagy turista is.

 

A jobb oldalon épp fel volt ravatalozva egy szegény, bal oldalt pedig egy gazdag ember. Meztelenül fekszenek a sárga-piros mintás leplek alatt (hisz így is jöttünk a világra), majd a családtagok virágfüzéreket (büdöske – az itt a szent virág), piros krétaport, szent vizet, esetleg pénzt szórnak a halottra, aki a víz mellett emelvényen fekszik. A gazdag embernek még látszott az arca is.

 

 

 

   

 

 

 

Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert a testhez járuló asszonyok rettenetesen sírtak-visítottak, alig lehetett elvonszolni őket. Én meg állok a túlparton és nézelődök, ne adj isten fotózok? (Ilyenkor nem is volt pofám.) Miközben ez az ember is valakinek a férje, apja, barátja. Agyon is vertem volna azt, aki pl. Apu temetésén ismeretterjesztő fotókat csinál bámészkodásból! Másrészt meg, minek engedik ide a turistákat? De ha meg egyszer lehet, engem is érdekel.

Szóval igyekeztem megtalálni a közép utat, de vegyes érzésekkel.

Aztán felrakták a halottakat vastag hasáb-fákra (a család ekkor már nincs ott, csak a pap), a tarka lepleket a virágokkal a vízbe dobják, csak egy marad, aztán felülre apró fát meg nádat tesznek és meggyújtják. Az pedig szép lassan lángra kap.

Úgy döntöttem, elég volt, meg hideg is volt, meg nyaggattak már a divat-szaduk. Ezek díszes ruhába öltözött hindu szerzetes-szerűségek, és pénzért fotóztatják magukat, a turisták meg nyomják a fotókat, hogy nolám, milyen érdekesek itt az emberek. Nem szeretem.

Úgyhogy felmentem inkább a domb tetejére, ahol még több kápolnát találtam, bennük egy-egy Shiva-lingam, meg egy nagy kápolnát, és egy csomó majmot. Itt nyugodt volt minden, max. az igazi hindu szerzetesek imádkoztak.

 

 

 

   

 

 

 

Aztán visszatértem lentre. A szegényeknél már sok égetés folyt egyszerre, nagy volt a siránkozás. A gazdag a másik oldalon épp hamvadt, a pap bottal forgatta a parazsat. A koponya egy pillanatra kilátszott. Az, aki 20 perce még ember volt. Vagy annak tűnt. És még 20 perc, és már csak hamu lesz. Tessék, kézzel fogható az elmúlás. Isa por és homou vogymuk. Elég vegyes dolog ez így már megint.

 

 

 

   

 

 

 

Aztán szerencsére egy sokkal vidámabb esemény vonta el a figyelmemet. Jött a reggeli fürdés a gazdagoknál. Egyszerre ellepték a lépcsőket, ledobták a szárit-gatyát, és alsóruhába mentek a vízbe, pancsoltak, mint a kissrácok a Balatonban. Pedig a víz sekély és igen mocskos, tele van szeméttel. De nem zavarja őket. Még a szárit is gyorsan kimossák.

 

 

 

   

 

 

Nagyon mókás társaság, csak egy kicsit kavarodik a gyomrom. De ők nem szívbajosak. Pl. az égető helyek alatt, és ahol aztán a maradékot vízbe dobják (addigra a test teljesen elhamvad), egy csomó ember nyüzsög a vízben, ami kb. térdig ér, és keresik az értékes dolgokat. Van egy páros, aki pl. egy babakocsi roncsaiba gyűjti a használható ölfát. Mások aranyfogak vagy aprópénz után kutatnak… Szóval fura egy hely, de érdekes.

Aztán mennem kell, gyorsan taxit fogok, és irány a Thamel.

Ez az ember, aki meghívott bennünket, gazdag ember. Nem mintha annyira érdekelne a bankszámlája, csak arra célzok, hogy a nála tett látogatás a felsőbb kasztok tehetősebb embereire jellemző – nem így élnek az átlagemberek, vagy pláne a szegények.

Nagy háza van a külvárosban, ahol fehér sálat akasztanak a nyakunkba, úgy fogadnak. Ebédre dhal-bat van, de végre igazán jó: a rizshez öt-hat fajta zöldséges mártás dolog is tartozik, melyek külön kis kupákban sorakoznak a rizses tányér körül. A vendéglátónk iránti tiszteletből – meg mert itt lehet rendesen kezet mosni – megpróbáljuk mi is a kézzel evést. Ők mindig így eszek. Kizárólag a jobb kézzel – a bal tisztátalan. Jól mulattunk, és egész jól ment, de nem volt olyan hatékony, mint a villa – úgyhogy talán maradok annál. De vicces volt. És volt banán-lassi is, nagyon finom. Szóval degeszre laktam – nem akartam illetlen lenni és otthagyni. A ház amúgy nagyon jól felszerelt, főleg nepáli viszonylatban. A mosógéptől a mikróig minden volt, bár a berendezés stílusa hasonlított egy jobb módú roma család házára. Na azért nem győzikés, csak nem is ikeás. Szeretik a mütyűröket, a harsány színeket, a követ, a bőrt. Mindenesetre nagyon kedves gesztus volt, hogy meghívtak. Egyébként három generáció élt itt teljes szélességében – ahol a legidősebb férfi az úr. Még akkor is, ha a fiai keresik a pénzt.  Itt ez a természetes.

 

Innen a Swayambhunath-hoz igyekeztem, így vendéglátónk felrakott egy helyi buszra a sarkon.

Na ez egy külön sztori, a buszozás. Ezzel kapcsolatban el kell felejteni mindent, amit az ember eddigi szocializációja során a tömegközlekedésről feltételez.

Ez épp egy kilenc személyes kisbusz volt, van nagyobb busz is, meg kicsi teher-motor is. Meg minden. A jármű elejére többnyire ki van írva ismeretlen betűtípussal a végcél. De amúgy van egy sofőr (jobb kormány), és egy fiú, a szedő-ember. Forgalmas helyeken megáll a busz vagy lépésben megy, a fiú meg a lépcsőről kiabál vagy leszáll, és próbálja összeszedni / rábeszélni az embereket. Amúgy te megmondod, hogy meddig szeretnél menni, és beszállsz. Megállók nincsenek, max. fő pontok, de te ott szállhatsz ki az útvonalon belül, ahol szeretnél. Kiszállásnál kifizeted a fiúnak a viteldíjat, aki pontosan tudja, hogy mennyit utaztál. Az enyém így 14 rúpia volt. A taxi 50 lett volna. Ja, 14 rúpia kb. 40 forint. De a taxi is csak pár száz.

Szóval kiszálltam, és az utasítás szerint kerestem volna a sztupát. De csak három baromi nagy arany-szobrot találtam. Nem baj, ez is megteszi. Körüljárogattam, elvoltam a napon a parkban, eszegettem a jomsomi almaszirmot. Fura volt, hogy sztupát emlegettek Swayambhunath néven – bár volt itt pár kicsi. Mindegy, gondoltam, ez is érdekes volt. Mikor elég lett, fogtam egy taxit (próbáltam buszt is, de senki nem ment épp arra, az átszállások meg még túl bonyolultak lennének, mert nincs a fejemben térkép), és hazaindultam. A taxi egy kis utcán kaptatott fel a dombra, mikor egyszercsak megpillantottam az igazi Swayambhunath-ot, ahogy a képekről ismertem. No, megállítottam a taxit, kicsit haragudott. Nem baj. Kiszálltím és elindultam fölfelé az ezernyi lépcsőn. A helyet a Majmok Templomának is hívják a parkban élő kiterjedt majompopuláció miatt, egyébként a világ egyik legrégebbi buddhista temploma. A templomegyüttes környékén itt is szorosan összefonódik a buddhista és hindu vallás – például a sztupát övező kis szent építményekben vagy a zarándokló hinduk tarka társaságában.

 

 

 

   

 

   

 

 

 

Szóval Majmok Temploma, meg a hajléktalanoké is, mert abból is volt legalább annyi. Ez már nagyon gáz park volt, és fent a sztupa környékén is. Turista 40%, zarándok 30%, koldus 30%. Meg a szemét tüzénél melegedő utcagyerekek, inclusive rengeteg rühes kutya. Amúgy szép meg minden, de akkor már inkább a Boudnath sztupa.

 

Este vacsora Birennel, meg egy barátjával. Aztán internet, majd rohanás haza wc-re. Nem ritka, hogy valamelyikünk otthon van, majd kivágódik az ajtó, egy helló félúton, és már csattan is a wc ajtó. Aztán néhány perc múlva előbukkan egy megkönnyebbült ember. Nem betegség, csak néha van. Este pakolás, lehetőleg a feladni kívánt csomagok súlyának redukálásával. Minden, ami nehéz, a kézipoggyászba kerül. Eredmény: kis hátizsák 10 kg, nagy zsák 20,4. Ok. Igaz, hogy 17-tel jöttem.

 

Holnap reggel búcsút intek Nepálnak, és irány India.

 

393

03.12.2008. Kathmandu

Másnap egy egész napom volt Kathmanduban. Mivel a helyi szervező meghívott bennünket magához ebédre, reggel korán indultam – Pashupatinath-ba (http://en.wikipedia.org/wiki/Pashupatinath_Temple).

Rögtön a sarkon állt egy taxi, seccperc megalkudtam 150-re, és 15 perc múlva már a bejáratnál voltam. Kaptam egy skiccelt térképet, így minden fontos információval rendelkeztem. A kasszánál szóba elegyedtem egy sráccal. A szokásos where are you from kérdésre adott válaszomkor kiderült, hogy azt is tudja, hol van Budapest. Általában meg kell magyarázni, hogy Közép-Európa, és next to Austria vagy near to Germany – és akkor bólogatnak. Aztán később kiderült, hogy gájdolni akart, mert nem akadt le rólam az istennek sem. Határozottan rászóltam, hogy egyedül akarok lenni. És ez így is volt. A nap folyamán egyre több ilyen emberrel és gyerekkel találkoztam. Nameste, Madam. Where are you from? Már válaszra se méltatom. Hagyjanak már békiben! Mondjuk pl. a taxis tényleg kedvesen kérdezi, de ha az utóbbi három napban már 800-szor elmondtad, hogy from Hungary meg near to Germany, meg yes, first time, meg two weeks ago, és yes, I like Nepal – akkor már a tököd tele. Miért nem azt kérdezik legalább, hogy szeretem-e a dhal-batot? De végülis tök kedvesek és nem erőszakosak, csak itt a látványosságoknál. Meg legalább barátságosan állnak a turistához. Itthon ki állít meg bárkit is, hogy tetszik-e neki Budapest?

Aztán meg most kevés is a turista, és egy főre ötször annyi kereskedő szándékú jut. 

 

Amúgy általában a látványosságoknál úgy van, hogy csak a turistától szednek pénzt, a helyiek szabadon jönnek-mennek. Itt ugye nem nehéz kiszúrni, hogy ki a turista. Kapsz egy napijegyet 100-250 rúpiáért. Durbar Square 200, Pashupatinath 250, Swayambunath 100, Boudnath sztupa 100. Pár száz forintnak megfelelő összeg – úgyhogy nem éri meg lógással szórakozni. 

 

Szóval Pashupatinath. Ezen a reggeli órán szerintem én voltam az egyetlen turista. Van itt egy szent hindu templom, az egyik legszentebb, de csak hinduk mehetnek be, még az udvarára is.

A hindu templom és a kis Shiva-kápolnák között folyik a szent folyó, a Bagmati. Ez a legszentebb folyó Nepálban, és itt zajlanak a halottégetések és rituális fürdések is. A folyót átszeli egy híd, Balra, a templom előtt találhatók az Arya Ghats, a magasabb kasztok halottégető helyei, jobbra pedig a a Surya Ghats, az alacsonyabb kasztok részére. A híd és a folyó túloldalán lévő lépcsőkre már mehet hitetlen vagy turista is.

 

A jobb oldalon épp fel volt ravatalozva egy szegény, bal oldalt pedig egy gazdag ember. Meztelenül fekszenek a sárga-piros mintás leplek alatt (hisz így is jöttünk a világra), majd a családtagok virágfüzéreket (büdöske – az itt a szent virág), piros krétaport, szent vizet, esetleg pénzt szórnak a halottra, aki a víz mellett emelvényen fekszik. A gazdag embernek még látszott az arca is.

   

Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert a testhez járuló asszonyok rettenetesen sírtak-visítottak, alig lehetett elvonszolni őket. Én meg állok a túlparton és nézelődök, ne adj isten fotózok? (Ilyenkor nem is volt pofám.) Miközben ez az ember is valakinek a férje, apja, barátja. Agyon is vertem volna azt, aki pl. Apu temetésén ismeretterjesztő fotókat csinál bámészkodásból! Másrészt meg, minek engedik ide a turistákat? De ha meg egyszer lehet, engem is érdekel.

Szóval igyekeztem megtalálni a közép utat, de vegyes érzésekkel.

Aztán felrakták a halottakat vastag hasáb-fákra (a család ekkor már nincs ott, csak a pap), a tarka lepleket a virágokkal a vízbe dobják, csak egy marad, aztán felülre apró fát meg nádat tesznek és meggyújtják. Az pedig szép lassan lángra kap.

Úgy döntöttem, elég volt, meg hideg is volt, meg nyaggattak már a divat-szaduk. Ezek díszes ruhába öltözött hindu szerzetes-szerűségek, és pénzért fotóztatják magukat, a turisták meg nyomják a fotókat, hogy nolám, milyen érdekesek itt az emberek. Nem szeretem.

Úgyhogy felmentem inkább a domb tetejére, ahol még több kápolnát találtam, bennük egy-egy Shiva-lingam, meg egy nagy kápolnát, és egy csomó majmot. Itt nyugodt volt minden, max. az igazi hindu szerzetesek imádkoztak.

   

Aztán visszatértem lentre. A szegényeknél már sok égetés folyt egyszerre, nagy volt a siránkozás. A gazdag a másik oldalon épp hamvadt, a pap bottal forgatta a parazsat. A koponya egy pillanatra kilátszott. Az, aki 20 perce még ember volt. Vagy annak tűnt. És még 20 perc, és már csak hamu lesz. Tessék, kézzel fogható az elmúlás. Isa por és homou vogymuk. Elég vegyes dolog ez így már megint.

   

Aztán szerencsére egy sokkal vidámabb esemény vonta el a figyelmemet. Jött a reggeli fürdés a gazdagoknál. Egyszerre ellepték a lépcsőket, ledobták a szárit-gatyát, és alsóruhába mentek a vízbe, pancsoltak, mint a kissrácok a Balatonban. Pedig a víz sekély és igen mocskos, tele van szeméttel. De nem zavarja őket. Még a szárit is gyorsan kimossák.

   

 

Nagyon mókás társaság, csak egy kicsit kavarodik a gyomrom. De ők nem szívbajosak. Pl. az égető helyek alatt, és ahol aztán a maradékot vízbe dobják (addigra a test teljesen elhamvad), egy csomó ember nyüzsög a vízben, ami kb. térdig ér, és keresik az értékes dolgokat. Van egy páros, aki pl. egy babakocsi roncsaiba gyűjti a használható ölfát. Mások aranyfogak vagy aprópénz után kutatnak… Szóval fura egy hely, de érdekes.

Aztán mennem kell, gyorsan taxit fogok, és irány a Thamel.

Ez az ember, aki meghívott bennünket, gazdag ember. Nem mintha annyira érdekelne a bankszámlája, csak arra célzok, hogy a nála tett látogatás a felsőbb kasztok tehetősebb embereire jellemző – nem így élnek az átlagemberek, vagy pláne a szegények.

Nagy háza van a külvárosban, ahol fehér sálat akasztanak a nyakunkba, úgy fogadnak. Ebédre dhal-bat van, de végre igazán jó: a rizshez öt-hat fajta zöldséges mártás dolog is tartozik, melyek külön kis kupákban sorakoznak a rizses tányér körül. A vendéglátónk iránti tiszteletből – meg mert itt lehet rendesen kezet mosni – megpróbáljuk mi is a kézzel evést. Ők mindig így eszek. Kizárólag a jobb kézzel – a bal tisztátalan. Jól mulattunk, és egész jól ment, de nem volt olyan hatékony, mint a villa – úgyhogy talán maradok annál. De vicces volt. És volt banán-lassi is, nagyon finom. Szóval degeszre laktam – nem akartam illetlen lenni és otthagyni. A ház amúgy nagyon jól felszerelt, főleg nepáli viszonylatban. A mosógéptől a mikróig minden volt, bár a berendezés stílusa hasonlított egy jobb módú roma család házára. Na azért nem győzikés, csak nem is ikeás. Szeretik a mütyűröket, a harsány színeket, a követ, a bőrt. Mindenesetre nagyon kedves gesztus volt, hogy meghívtak. Egyébként három generáció élt itt teljes szélességében – ahol a legidősebb férfi az úr. Még akkor is, ha a fiai keresik a pénzt.  Itt ez a természetes.

 

Innen a Swayambhunath-hoz igyekeztem, így vendéglátónk felrakott egy helyi buszra a sarkon.

Na ez egy külön sztori, a buszozás. Ezzel kapcsolatban el kell felejteni mindent, amit az ember eddigi szocializációja során a tömegközlekedésről feltételez.

Ez épp egy kilenc személyes kisbusz volt, van nagyobb busz is, meg kicsi teher-motor is. Meg minden. A jármű elejére többnyire ki van írva ismeretlen betűtípussal a végcél. De amúgy van egy sofőr (jobb kormány), és egy fiú, a szedő-ember. Forgalmas helyeken megáll a busz vagy lépésben megy, a fiú meg a lépcsőről kiabál vagy leszáll, és próbálja összeszedni / rábeszélni az embereket. Amúgy te megmondod, hogy meddig szeretnél menni, és beszállsz. Megállók nincsenek, max. fő pontok, de te ott szállhatsz ki az útvonalon belül, ahol szeretnél. Kiszállásnál kifizeted a fiúnak a viteldíjat, aki pontosan tudja, hogy mennyit utaztál. Az enyém így 14 rúpia volt. A taxi 50 lett volna. Ja, 14 rúpia kb. 40 forint. De a taxi is csak pár száz.

Szóval kiszálltam, és az utasítás szerint kerestem volna a sztupát. De csak három baromi nagy arany-szobrot találtam. Nem baj, ez is megteszi. Körüljárogattam, elvoltam a napon a parkban, eszegettem a jomsomi almaszirmot. Fura volt, hogy sztupát emlegettek Swayambhunath néven – bár volt itt pár kicsi. Mindegy, gondoltam, ez is érdekes volt. Mikor elég lett, fogtam egy taxit (próbáltam buszt is, de senki nem ment épp arra, az átszállások meg még túl bonyolultak lennének, mert nincs a fejemben térkép), és hazaindultam. A taxi egy kis utcán kaptatott fel a dombra, mikor egyszercsak megpillantottam az igazi Swayambhunath-ot, ahogy a képekről ismertem. No, megállítottam a taxit, kicsit haragudott. Nem baj. Kiszálltím és elindultam fölfelé az ezernyi lépcsőn. A helyet a Majmok Templomának is hívják a parkban élő kiterjedt majompopuláció miatt, egyébként a világ egyik legrégebbi buddhista temploma. A templomegyüttes környékén itt is szorosan összefonódik a buddhista és hindu vallás – például a sztupát övező kis szent építményekben vagy a zarándokló hinduk tarka társaságában.

   

   

Szóval Majmok Temploma, meg a hajléktalanoké is, mert abból is volt legalább annyi. Ez már nagyon gáz park volt, és fent a sztupa környékén is. Turista 40%, zarándok 30%, koldus 30%. Meg a szemét tüzénél melegedő utcagyerekek, inclusive rengeteg rühes kutya. Amúgy szép meg minden, de akkor már inkább a Boudnath sztupa.

Este vacsora Birennel, meg egy barátjával. Aztán internet, majd rohanás haza wc-re. Nem ritka, hogy valamelyikünk otthon van, majd kivágódik az ajtó, egy helló félúton, és már csattan is a wc ajtó. Aztán néhány perc múlva előbukkan egy megkönnyebbült ember. Nem betegség, csak néha van. Este pakolás, lehetőleg a feladni kívánt csomagok súlyának redukálásával. Minden, ami nehéz, a kézipoggyászba kerül. Eredmény: kis hátizsák 10 kg, nagy zsák 20,4. Ok. Igaz, hogy 17-tel jöttem.

Holnap reggel búcsút intek Nepálnak, és irány India.

 

395

Minden férfi mellett kijön valami rejtélyes betegségem. A férfiak orvoshoz küldenek, az orvosok tippelgetnek, én meg rejtélyesedem tovább. Utóbb már az orvost is kerülöm: tudom, hogy nem amiatt van. Bármit is mond.

Volt fejviszketés. Kínzó, idegtépő. Volt rendszeres, havonta visszatérő mandulagyulladás. Volt száraz köhögés, fullasztó, rohamszerű. Volt térd-szárazság: sajgott és nem tudtam vele mit csinálni. Volt gyakori afta, hajhullás, legutóbb pedig váratlan, heves, ijesztő szívdobogások – csak úgy. Most pedig köhögök – lassan egy éve. Este, pont a félálom határán jön, a nyálam sikamlós lesz, és a bal mandulám viszket. Ettől köhögnöm kell, amire felébredek, és utálom az egészet.

Kaptam mindenféle orvosi tippet – nem jöttek be. Aztán okos emberek egymástól függetlenül azt mondták, hogy nem mondok ki valamit (ajurveda). Aztán még okosabbak, hogy – ha bal mandula – anyámnak nem mondok ki.

No, ezt elhittem. Kigondoltam, mi lehet az – aztán haza is mentem, és tisztáztam. De azóta is köhögök.. Francba.

A legújabb, hogy biztos a párom emlékeztet valamire az anyámban. Hát nem igazán. De anyuval beszélek újra. Megpróbálom felszabadítani a nevelésem súlya alól. Beszélnék apuval is, ha lehetne. Beszélek a párommal. Beszélek a családdal, a munkatársakkal, a szomszéddal, a boltossal, a macskával – bárkivel bármiről bármikor, ha ezen múlik a köhögés. Csak múljon. 

 

Aztán meg kicsit megértettem a szüleimet is. Összeraktam, hogy anyu miért volt olyan szigorú. Hogy miért utálta a nőket, és ez hogyan hat rám is. Hogy talán emiatt nem bírom elviselni én sem az affektálós csajokat. Hogy miért volt szüksége annyira apu figyelmére, szeretetére és a visszaigazolásokra. És hogy apu miért tette. Hogy mi bántotta, hogy mi lehetett sok, és hogy miért halt meg. És hogy hogyan jött át belém az anyám és az ő anyja. Hogy a legtöbb problémám és rossz érzésem mire vezethető vissza. Hogy miért olyan fontos a figyelem és a középpont. Lassan kitisztul sokminden. Talán még anyuval is fogok tudni egyszer beszélgetni ezekről – bár ez az ő belső ügye, és nem biztos, hogy rám tartozik. Talán nem is tudja, hogy van ügye. Vagy talán azt hiszi, nem érteném meg. Mindegy.

Már csak a nagy, végső kérdés maradt: de hogy másszak ki ebből???Az ősök által elültetett, titkon működő, ható és irányító erő alól, ami vezérli az automatikát? Azokból a belső marionett szálakból, melyek létezéséről a legtöbb ember talán nem is tud? Hogyan kapcsoljak át manuális üzemmódba az automatika helyett?

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum