392

04.12.2008. Kathmandu – Delhi

 

 

Reggel reggeli egy napsütötte tetőteraszon, majd egy utolsó bazár-kör után indulás. Búcsú Nepáltól. A reptérre hasonló időben kellett kiérnünk, de más géppel mentünk – vagyis én nem haza, hanem tovább, Indiába.

 

Befizettük a kilépési illetéket, majd visszaváltottam dollárra a maradék rúpiát. Aztán chek-in, majd újabb ellenőrzés, kilépési űrlap, kilépési pecsételtetés. Nem egyszerű és nem egyértelmű. Amúgy egészen normális reptér. Helyi viszonylatban persze. Security chek-in. Motozás, poggyász pakolás. Szerencsére nem veszik észre a fejlámpám meg a fényképezőgép elemeket. Ezek itt nem a folyadékra buknak – azt simán felviheted – hanem az akksikra. Tiszta hülyeség. Aztán légitársaság szerinti bontásban beterelnek bennünket 1-1 üvegkalitkába. Még van 1 óra. Nagy a tömeg, mert az összes gép késik. Hangosbemondó nincs, vagyis van, abban az értelemben, hogy egy férfi kiáltozik: Kalkutta! Kalkutta! Kalkutta! Hendbegidzs csekk! Kalkutta! Kalkutta!

Mikor Delhit kiabál, felpattanok – de hiába. Másik járat. Van vagy öt, különböző légitársaságoktól. Egy kedves indiai (ránézésre szotveres szaki) segít, és az jól is jön. Visz magával, legalábbis vinne, de a tömeg megakadályoz. Amúgy ismeri Magyarországot, még nem járt itt, de 2010-ben tervezi. Jó fej. Itt van az a szlovák vagy milyen pár is, akikkel ideelé szenvedtük végig a delhii tranzitot. Kicsi a világ.

Aztán újabb zsák-turka a repülő előtt. Sietnek, kiabálnak, újra motoznak. Itt a reptéren ez kb. a negyedik. Hallod, ezek nem aprózzák el! Bár szerintem túl sokszor és túl hanyagul csinálják. Bár ennek hála senki nem nyúlt az elemeimhez. Aztán a gép az istennek sem száll el. Rengeteget késünk. Értem a hostel-taxi 17:15-re jön Delhibe. Ott most lehet 17:00, és még Kathmanduban vagyok. Aztán leszállni nem engednek minket. Aztán busz. Aztán visa és útlevél ellenőrzés. Már rutinosan megyek, kitöltött papírokkal, a jó sorba, így alig kell várnom. Fölösleges. Még vagy fél óra, mire megérkezik a csomagom. Addigra már cseppet ideges voltam. Nem is a taxi miatt, mert az vagy megvár, vagy nem – hanem a cím miatt, ami ugye errefelé elég hozzávetőleges. Hogy fogom sötétben megtalálni? Meg hát a töketlenség, amit sose bírok, és itt aztán van belőle bőven.

 

Kint nem tudtam, hogy melyik kijárathoz menjek, a hostel-eshez vagy a pre-paid-eshez. Szereztem indiai rúpiát, majd az utóbbi kaput választottam (logikus, mi?). Csodák csodájára ott várt egy ember a nevemmel. Mint azt a négy szó angol tudásával közölte, 112 percet várt. Később honoráltam a kitartását némi dollárral. Bár a hostel-taxi nem volt olcsó: 400 Rúpiáért később egész napra tudtam szerezni egy riksát. De hát e-mailben tájékoztattak, hogy ez a legolcsóbb és legbiztonságosabb módja a városba való bejutásnak. Nem baj, első alkalommal, ráadásul éjszaka – talán megérte. Valami KIA kisbusz szerűség jött, olyan, mint egy szétesett Barkasz. Itt sok ilyet látok. És ami nem sokkal ezután az első benyomás volt, hogy na, itt aztán lehet félni. Mert azt már megszoktam, hogy a nepáli közlekedés Így nem volt olyan félelmetes, hogy a sofőrök a helyet nem kicentizik, hanem ki-milliméterezik.

Itt viszont ugyanez van, csak 60-nal az autópálya-szerűségen. Négyen három sávban, olykor simán a forgalommal szemben is, néha 1-1 szekeret kikerülve, műszakilag gyalázatos állapotban lévő járművekkel.

A taxis megáll chipset venni, amúgy vadul köpköd ki az ablakon. Este nyolc múlt, mégis sok a dugó. Jó fél óra, mire a hotelhez érünk. Vagyis mit hotelhez! Valahol egy káoszos utca közepén megáll, hogy ő innen tovább már nem mehet, de itt jön a helping boy, és ő majd segít. Adtam egy szép borravalót, és elindultunk. Persze itt derült ki, hogy a szállás még vagy tíz percre van, a kissrác nem bírja a zsákom, de nem akarja nekem adni sem, mert kell a pénz, szenvedünk. Fennhangon panaszkodik – gondolom a több borravalóért. Aztán sikátorok jönnek, jobbra-balra kanyargunk – görcsösen igyekszem megjegyezni. Megérkezünk.

 

A hostelt a fórumokon agyba-főbe dícsérik. Gondolom, a fejükbe szállt, mert elég gáz. Nem a lepukkantság miatt – ennyi pénzért nem is vártam mást (kb. 1600 HUF/ éj). De a személyzet kelletlen, sunyi. Pedig a boy is kapott pénzt. Aztán egy másik megmutatja, hogy hol a szobám. Sertepertél, az is pénzt vár. Na azt már nem. Akkor útlevelet kér. Kap másolatot, vízumból is – minden van, készültem. Elmegy. A szoba kicsi, de nem baj, semmi extra. Viszont az ígérettel ellentétben halál mocskos. Koszosabb, mint a nepáliak. Mindegy. Viszont van kosztól ragadó tévé. Ilyet már rég láttam. Nézem is este a Tróját vígasztalásul vagy 10 percig. Mert hát a legnagyobb disznóólat is képes otthonosabbá tenni két ember cucca meg a másik melege – most pedig már egyedül vagyok. Na mindegy, a lényeg, hogy ha dícsérik is, ne menjetek a Smile Inn-be. Most esik le, micsoda vicc, milyen képtelenség. Smile Inn. Smile. Mosoly. Hát minden volt itt, csak az nem. Volt pofátlanság, arrogancia, kelletlenség, sunyiság – csak mosoly nem. De gáz.

 

Mivel már jó késő volt, és másnap hajnalban indult a vonatom Agrába, gondoltam, megkeresem a vasútállomást, hogy ne reggel szerencsétlenkedjek. Előtte kértem térképet is. Megmutatta az internetes srác – tök egyszerű, csak a Main Bazar-on balra. Na, kezdjük ott, hogy vagy 10 percig nem találtam ki a Main Bazar-ra. Közben igyekeztem, hogy legalább a hostelt ne veszítsem el. Mindezt a sikátori férfi-élet közepén. A másfél méter széles járatokban, tehénszar közepén főznek, vasalnak, trécselnek, hugyoznak, hordágyakon alszanak. Csupa férfi. És mindenki Hi, Mam-ezik. Magamra öltöm a legsemmitmondóbb arckifejezésem, és marha nagy céltudatossággal bolyongok. Aztán csak sikerül. Innen már hamar megvan az állomás. Igazából egy orbitális trágyadomb. Igen, van digitális kijelző meg hangosbemondó meg modern technika – de emberek ezrei (ez szó szerint van!) fekszenek mindenütt a földön, kint és bent, alig lehet átlépkedni rajtuk. Szemét és mocsok, koldusok tömkelege, taxisok és riksások rivalizálása a neonfényben.

 

Visszafelé a Main Bazaron ugyanez, enyhébb kivitelben. Irtózatos mocsok, csupa kínai cucc meg árus, éppen zárnak, koszt és káoszt hagyva maguk után. Mint egy bődületes hajléktalanszálló. Elég volt, elegem van, haza akarok menni. Ez azért már egy kicsit sok a jóból. Vagy legalább egy rendes kaját. Hát itt nincs. Marad az utcai árus. Wokban, olajban sütött krumplit választok. Abból nagy baj nem lehet – a forró olaj mindent megold. Igen ám, csak a bácsi a kezével veszi ki a papírtányérra. Eh, ezt buktam. Azért megeszem, mert ma csak egy szar péksütit ettem. Aztán veszek mango italt meg kólát reggelire. A kóla is fertőtlenít.

Mint harmadnap kiderült, a Main Bazar zárás előtt vagy nappal azért sokkal-sokkal barátságosabb. Mondjuk ilyen:

 

 

 

 

Aztán balhé még a hostelben. Mindenképp el akarják szedni az eredeti útlevelem, nem elég a másolat. Hiába magyarázom, hogy holnap hajnalban Agrába indulok, és kell – csak győzködnek, hogy ők safe place. Ok, mondom, akkor megvárom, itt írják be, és adják vissza. Nem lehet, a főnök épp vacsorázik. Balhé van. Nem engedek. Majd szóljanak, ha alkalmas.

Aztán ágy, hálózsák. Kintről nagy zaj jön be, nincs ablaktábla, csak egy gyékény roló. Füldugó be, tévé be, és nézem a Tróját. Haza vágyom. Kicsi vagyok. Aztán egy perc alatt elalszom.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum