371

– Mi lehet az autómmal, mióta felrakták a nyári gumit, olyan hülye hangja van!

– Nem tudom. Nincsenek tarajosra kopva a gumik?

– Mi az a tarajos?

-Olyan mint a női láb. Ha egyik irányba húzod a kezed, sima; ha a másikba, bök.

Később megvízsgálva három tarajosat, egy más mintázatút és két fordítva fölszereltet találtunk. Értem én, hogy siettek a gumicserével, mert hosszú volt a sor – de ez akkor is szép teljesítmény négy kerékre!

Reklámok

372

Az erkélyen a dézsában megértek az első paradicsomok. Kíváncsi vagyok az ízük. Az eper finom volt, de már leérett. A kis cserépben a zöldpaprika lassan kész. A fűszerkert tele – egy ládányi a balkonvirágok közt. Snidling, curry, petrezselyem, menta, bazsalikom, rozmaring…
Biokertészkedünk 10 négyzetméteren.

 

373

Egyre jobban hiszek benne, hogy a dolgok nem mozdulatlanok, és az események nem változtathatatlanul történnek.

Az üres szekrénybe egyszercsak lesz egy zacskó szárított élesztő. Megváltozik egy sms, átváltozik egy tényként kezelt esemény. A kifosztott autómba egyszercsak ott lesz a szervízkönyv. Tok nélkül, csak a puszta lapok. Ki lenne az, aki a borítót a használati utasítással elviszi, és a pecsételt lapokat otthagyja? A háromszor átnézett kesztyűtartómban legfölül?

És ha mindez így van, és ha mindehhez közöm van, és ha köze van ahhoz, amit mostanában gyakorlok – akkor istenem, micsoda perspektívák nyílnak?

374

Most ismertem fel, hogy neked tehetséged van ehhez. Tudsz hatni az emberekre.
Érzelmeket váltasz ki. És erre százból egy ember ha képes. Kamatoztatni kellene ezt a képességed, és megtanulni irányítani azt. Mert ma is, a társaság fele ünnepel, de a fel megbántódott. Tudom, hogy tudod.
És még a megbántódás sem baj: az is érzelem, hatás. Látod, aki utánad beszélt, semmit nem mondott. Az emberek unatkoztak, beszélgettek. Nem bántott meg és nem is érintett meg senkit. Te felkelted az érdeklődést. Őszinte vagy és nyílt, és kimondod azokat a dolgokat, melyeket más nem mer. És ezért sokan hálásak neked. És sokan nem. De ha megtanulod irányítani ezt a képességed, akkor nagyon sokra viheted vele. Ne tiltakozz. Ez egy nagyon nagy adottság.
 

 

Mindez diplomaosztó után, miután megtartottam a beszédemet. Egyszerű volt, őszinte és vicces. Tényleg az, ami a suliról eszembe jutott, semmi ömlengés. Csak úgy megfogalmazódott egyik nap felmosás közben, és leírtam.

A műsor után percenként jöttek oda az emberek hozzám, hogy gratuláljanak. Tanárok dicsértek, hallgatók kívánták, hogy bárcsak az én csoportomban lettek volna, sose látott emberek rázták a kezemet. Az egész nagyon hihetetlen volt.

És ezek után kaptam a fenti visszajelzést. Kicsit túlzásnak véltem. Elfogult férfi – szeret.

 

Aztán megnéztem a videót – és basszus, tényleg kurva jó voltam. Bocsánat. Ez most itt nem önimádat. Csak egy hitetlenkedő rácsodálkozás. Hogy ez megvan bennem, és én nem is tudtam???

Igen, mostanában jól sikerültek a prezentációim. De a munkámban már alig kell. Ott meg aztán végképp nem hatok az emberekre. Hogy lehet ez?

Valószínűleg úgy, hogy a kollégák már ezer éve ismernek, bent vagyok egy skatulyában. Én viszont változom, és főleg az utóbbi időben sokkal nyitottabb és felszabadultabb lettem. Természetes. Olyan, mint amilyen belül vagyok. Félelmek és aggódás nélkül.

 

Apám volt nagy ember ezen a területen. Talán tőle örököltem valamit. Úgy tudott beszélni az emberekhez, hogy mindenki figyelt rá, és meghallotta, amit mondani akart. De ő lágyabb volt, mint én. Ő szeretettel és szerénységgel beszélt, és sokkal kevesebb emberből váltott ki negatív érzelmet.

Én lázadó vagyok. Van bennem düh és szenvedély. És igen, megbántom az embereket. De most egy kicsit elgondolkodtam. Tudod, a bibliai történeten, a rossz sáfáron, aki nem használta a talentumát. Hogy mi volna az az út, ami nem elását jelent…

 

"Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik."

375

Elkényelmesedtem. A fizetés elmegy, az autó isteni, a nyelvtanfolyam fontos.

A munka meg egyre szarabb. Már minimálisan sem motivál, a képességeimnek pedig a negyedét sem használom. Favágás, naptengetés.  

Ma megint berágtam. Böngészem a neten a hirdetéseket. Normális az, aki a nagy büdös válságos időben ott akar hagyni egy stabil munkahelyet? Normális az, aki válságra hivatkozva gyáva keresni egy másik munkahelyet?

Azt hiszem, leginkább az a baj, hogy nem tudom elhinni, hogy találhatok egy olyan munkát, ami jó is meg érdekes is meg fizetést is adnak meg autót is meg mindent. És ezért inkább nem pocsékolom rá az időt. Pedig lehet, hogy valahol már tárt karokkal várnak…

376

Spontán színházlátogatás Zsámbékon. Eldugott helyen, volt katonai légitámaszponton, hangárban kialakítva működik a Zsámbéki Színházi Bázis. Érdemes megkeresni. Más, mint a többi. Miért is?

Már a büfében kezdődik. A flancos minyonok, kistányérok és a szünet végéig nyúló sorok helyett itt egy lakókocsiból történik a kiszolgálás. Gyorsan, pontosan, kedvesen. A mellékhelyiség felkeresése is beleér a szünetbe. Igaz, hogy csak egy toitoi van, de ott a széles nagy mező, isten szent ege alatt…

A hangárban emeletesre ácsolt nézőtér, az első két sorban a hagyományos, kissé kényelmetlen iskolai faszékek. Jó az, innen legalább nagyszerűen látunk. A fény kissé kevés, Tamási Zoltán rendező-főszereplő előre elnézést kér az esetleges problémákért és a kissé hiányos kelléktárért.

Rejtő Jenő: A láthatatlan légió. A színészek végtelenül hitelesek – már a megjelenéssel. Játékban némelyik kissé amatőr. De az egész egy bájos, emberi alkotássá kerekedik a nézők színe előtt. Játszanak, és mi szórakozunk. Nagyszerűen. A díszlet a kevésből is ötletes, a poénok ülnek. Sok nevetés harsan a sorokból. A vége már kicsit vontatott. A taps őszinte.

És a hazafelé úton a nyári éjszakában csendben belemosolygunk a sötétbe.

 

377

Nem jövök rá (vagy nem jönnék rá, ha nem ismerném kicsiny országunk működését), hogy vajon hogy lehet az, hogy egyes fürdőhabok meg hajszépítő szerek rendelkeznek OGYI számmal, de a vitaminok nem? Kivéve a Bioextrásból néhány. Annak is jó része vényköteles.

Épp csak azért érdekel, mert ezek vásárolhatóak meg az egészségpénztárra.
Szóval jobban támogatjuk az illatos bőrt, mint az egészséges szervezetet?

378

05.12.2008 – Delhi, Agra (nagy fotókkal)

 

Reggel 5-kor ébreszt a telefon. Na, hallod, épp most kaptam egy sms-t, hogy éjjel a delhi reptéren lövöldözés volt. Nem sokkal azután, hogy én kijöttem onnan. Szuper. Már amúgy is elég nagy a gáz, meg az otthoniak is eléggé féltenek, mert pár napja megint terrorista támadás volt Mumbaiben, direkt turisták ellen, több mint 100-an meghaltak, de csak tizenvalahány turista. Többet nem tudok, mert nincs időm internetezni. Szegény anyám… Pedig annyira azért nem érzem veszélyben magam, bár tény, hogy nem teljesen ideális az időzítés. Ja, épp gépfegyveres katonák ülnek előttem a vonaton, és a kalauzzal balhéznak. 

 

Szóval, reggel időben indulás. A recepciós fiú mélyen alszik (ugye, milyen okos voltam, hogy tegnap nem adtam oda az útlevelem?). A tegnapi felfedezésnek hála percek alatt az állomáson vagyok. A Main Bazar koszos és elhagyatott, páran a riksájukban ébredeznek. Utcakölkök égetik a szemetet. A tehenek még alszanak. Nagyon furcsa kép: India hajnalban.

A pályaudvaron ma kevesebb az alvó ember. Természetesen mindenki segíteni akar. Természetesen pénzért. Levakarom őket.

Viszonylag könnyen megtalálom a vágányomat – no nem a vonat neve, hanem a száma alapján. És pár perc múlva már a helyem is megvan. Közepesen tiszta, de normálisnak mondható. Helyi körülményekhez képest meg pláne. AC Chair. A neten foglalható legalacsonyabb osztály (kb. 3000 forint oda-vissza). De ez azért egy jó vonatnak számít, nem talicska. Kék műbőr ülések, kényelmes nagy helyek. Szidom a légkondit – így is hideg van..
Nézegetem az embereket: kultúrközönség. Turisták, üzletemberek, jó módú családok. Aztán egyszer csak felbukkan egy asszonyka egy fiúval. Valamit magyaráz. Úgy értem, azt akarja, hogy cseréljek helyet vele, hogy a fia ne üljön egyedül. Elméletileg ok, de azért gyanakszom. Először megnézem a csere-alapot. Nem légkondis kocsiban van. Elméletileg rosszabb hely, de gyakorlatilag hallelúja. Végre nem fagyok meg.

Aztán elindulunk. Kint még sötét van. És láss csodát: reggelit szolgálnak fel! Nem hiszek a szememnek. Először literes ásványvizet hoznak pohárral. Elutasítom – van a hátizsákomba. Gondoltam, biztos jó pénzért árulják. De nem, ingyen jár mindenkinek. Aztán kis tálcák jönnek, keksszel meg tea filterrel. Aztán mindenki egy kis termosz vizet kap. Jó, hogy minden kicsit bóvli meg kicsit ragad – de akkor is szuper!

És mivel valamitől kegyetlenül görcsöl a gyomrom, jól is esik a tea. (A gyomrom egyébként egész nap sajgott, mint akit gyomorszájon vágtak. Én még ilyet nem éltem. Ha ettem, főleg. És ha édeset, még jobban. Ha sétáltam, jobb lett. De most is gáz. Egész nap gyakorlatilag csak vizet ittam és nyögtem. Olyan, mintha valami fertőzés lenne. Nagyon durva.)

Az út jól telt: szép földeken és lepukkant településeken mentünk keresztül, míg a turbános vonatszemélyzet sürgött körülöttünk. Aztán megérkeztünk.

 

A pályaudvaron volt egy turist office, rögtön oda igyekeztem, térképért. Aláírás ellenében adtak is egyet. És felvilágosítottak, hogy a Taj Mahal ma nincs nyitva – péntek van. Na, milyen szuper. Még jó, hogy itt vagyok. A neten még másik napot írtak. De nem idegeskedem. Amúgy is kicsit ipari-turistás. Mutattak egy helyet, ahonnan láthatom majd kívülről. Ok, gondolom, legalább ki tudok menni a Sikandrába. Úgyis akartam. Fathepur Sikri túl messze van, vagyis túl lassú a közlekedés.

Egy taxis szerzet rettenetesen rám akaszkodott. Mivel a többiek rosszabb árat mondtak,  mint ő, megalkudtam vele. Akkor láttam csak, hogy van pre paid is. Mindegy. Aztán jön a pasi, hogy várjak egy percet. Jön, és el akar adni nekem egy hivatalos pre paid ajánlatot. 400 pénz egész napra, oda visz, ahová akarom, és megvár mindenütt. Gondoltam egyet, számoltam kettőt, és belementem. Egy út egy helyre 80 lett volna. Így legalább nem kell mindenütt alkudozni sem. Fizetek. Várjak.

Utcagyerekek jönnek. Nem adok pénzt.

Előkerül a sofőröm. Majd 10 perc múlva a motoros riksa is. Rikító szívecskék vannak hímezve a háttámlájába. A riksásom, Sam, egész jól gagyog angolul. Rögtön meg is áll valahol. Hoz egy pakkot. Mint kiderül, két emlékkönyv, amolyan vásárlók könyve. Csupa dicséretes bejegyzés minden nyelven. Ő pedig halál büszke. Én meg bizakodó: lehet, hogy a jónál is jobb ötlet volt?
Út közben sokat mesél és kérdez. Jó fej nagyon. Csakhogy sajog a gyomrom, és nincs kedvem beszélni. Először a Sikandrához megyünk, jó fél órás út. A látnivalók sorrendjét ő határozta meg, én meg ráhagyom. Csak elmondom, hogy miket szeretnék. Az utak fura helyeken visznek, globális kaotikum mindenütt. Némelyek sátrakban, bódékban laknak, némelyek az utcán. Zöldséges, borbély, kis bolt.

Aztán odaérünk. Sam biztosít, hogy itt fog várni rám, és mond pár szót az épületről is. Aztán gyorsan lelépek, mert a gyomrom miatt már rettenetesen szeretnék szép csendben egyedül lenni.

Nagy park veszi körül a Sikandrát, Akbar sírját. Kívülről mecsetnek tűnik, magas karcsú tornyokkal. Belépő, motozás, security check. Egész India egy merő segurity check. Bazárban, múzeumban, vonaton – mindenütt ellenőrzés. (Még a Mekiben is.) Egyrészt nagyon fárasztó, mert a hátizsákban sok a motyó, másrészt hátha hasznos. Itt gyorsan túlesek rajta, mert rajtam kívül nincs itt senki. Gyönyörű meleg van, olyan 24 fok lehet.

Bent hosszú, széles út vezet a nagy parkon át az un. sírig, ami tulajdonképpen egy gyönyörűséges vörös-fehér palota, ezer toronnyal és csipkés árkádokkal. Az utat pálmák szegélyezik. Ember 1-2 ha van, helyi iskolás fiúk. Nem tudom, hogy a beszólásaik udvarlásra vagy pénzkeresetre irányulnak-e, de mindegy is. A járdán csíkos hátú mókusok futkároznak, a fákon és az épület kiszögellésein világoszöld papagájok rikoltoznak, a füvön gazellák legelésznek. Ez maga a paradicsom. És nem csak a Main Bazar után. Hihetetlen…  (fotót klikk!)

 

 

 
 

Lassan sétáltam körül. A sétától még a gyomorgörcseim is elmúltak.
A sírhoz bemenet a cipőt le kell venni. Bácsi az ajtóban, mamuszt adna, de nem kell – jó a zokni is. Úgyis csupa por. Egy másik öreg a márvány tömbhöz kísér. Kezembe nyom egy virágfejet, hogy tegyem a sírra, majd egy gyertya fölé tartja a kezem. Aztán a síron lévő két papírpénzre mutat. Aha. Szóval erre ment ki. Ok, van még egy 10-esem, odaadom. Több apróm nincs.

Kint a szandálos bácsi is a markát nyújtogatja. Nem adok. Nincs apró sem, meg épp most adtam a haverjának. Osztozzanak. Amúgy sem csinált semmit, csak ült a szandálom mellett. Na, erre éktelen haragra gerjedt.

Nem akarom ezt mindenütt részletezni, de végig ez volt innen. Hiába a borsos turista belépő, bent még vagy 5 ember akar valamiért pénzt kérni minden egyes helyen. Csak úgy. És tizes alatt nem vagy jó. Szóval bocsánat, hogy ezt mondom, de rühes koldus-bagázs. És nem azért, mert kér, hanem mert egy utolsó átok ribanc vagy, ha nem adsz. Mind azt hiszi, hogy csak azért, mert fehér vagy, dúskálsz a pénzben. Benyúlnak a kocsiba, ellepik a riksát. Otthon legalább nem nyúlnak a kocsidba, meg általában nem átkoznak meg.

Azért felváltok egy 100-ast tízesekre (tíz rúpiáért kapsz egy sültkrumplit, vagy egy kajáldában teát).

No de térjünk csak vissza a menyországba. Tényleg fantasztikus volt így üresen, reggel, tele jókedvű és békés állatokkal. Főleg a legelésző gazellák – csuda jó volt!

Kicsit süttettem magam a napon, viccelődtem a mókusokkal, majd elindultam kifelé. Épp akkor jött be ez nagy helyi család. Fotóztam őket, mert szépek voltak. Ők meg csak néztek. Akkor még nem tudtam, mit.

Aztán láttam, hogy a kisfiú oda akar jönni hozzám, de nem mer, így félénken húzza maga mögött az apját is. Az utolsó lépéseket – olyan 6 éves forma lehetett – egyedül teszi meg. Na, mondom, már ezeknek is money kell?

De csak odajön, kezet nyújt, köszön angolul, mosolyog mint a tejbetök, és elszalad. Az egész család nevet. Én is. Akkor azt hittem, az angol tudását akarta gyakorolni. Akkor még nem tudtam, hogy mekkora sztár leszek aznap.

Visszatérek Sameer-hez. Tényleg vár. Újabb hosszú utazás, újabb hasgörcs. Kerülöm a beszédet, mélyeket lélegzek. A következő megálló a Chini-Ka-Roza, egy régi hely, lerobbant emlékmű a folyóparton. A folyó széles és piszkos, emberek és bivalyok fürdenek.

Belépődíj nincs, cipő-koldus van, megsértődés van, gyomorgörcs van – hamar továbbállunk.

 

Ezután jön a Baby-taj. Sameer legalábbis így hívja, de valóban olyan is. A böcsületes neve Itmad-Ud-Daulah sírja. Bájos hely, és magamtól tuti nem találom meg.

Ez is nagy, gondozott parkban, fehér berakásos márvánnyal, 2-3 turistával, 5-6 helyivel. (A Sikandrában is láttam már romantikusan andalgó párokat, itt is van egy-kettő. Végülis ez tényleg egy olyan hely. Ha indiai férfi lennék, tuti a Sikandra parkjában kérném meg a barátnőm kezét. Már ha le nem boltolta előbb a család. (Márpedig de.) Szóval a Baby-Taj-nál is van pár szép pár, lányok szép tarka száriban. Tényleg ünnep a péntek (máshol meg a csütörtök vagy a hétfő vagy a szerda), sok helyi van a külső parkokban is.

Itt is elücsörgök egyet. Szép ez a nap.

   

 

Aztán a Taj-mhal néző hely következett. Vagy egy kertből (belépős, a legtöbb turista oda megy), vagy a folyópartról. Az utóbbit választottam. Nem smucigságból, hanem megérzésből. És bejött. Sokkal közelebb lehetett így menni, tényleg csak 100  méterre volt, és innen csodálatosan tükröződött a vízben.

Alkalmas helyeket kerestem a folyómederben, melynek csak kis részét foglalta el a víz, nagyobb részét föveny, koldusok, utcagyerekek és bivalyok. Fura egyveleg, a háttérben a világ x-edik csodájával, a Taj Mahal-lal. Durva kontraszt.

 

 

   

Ahogy ott nézelődök meg életérzek, odajön hozzám egy csapat férfi. Már megijednék, de látom, hogy kultúremberek, ingben-nyakkendőben, mosolyogva közelednek. Először nem értem, mit magyaráznak. Indiaiak, angolul. Aztán elmutogatják, hogy akarnak egy fotót velem. No fene. Aztán mivégre? De csak mellém állnak nagy büszkén. Aztán ketten külön is akarnak. Hát annyi baj legyen. Ezzel sok rossz dolgot nem tudnak csinálni…Nemsokára nevetve-boldogan távoznak. Még mindig nem egészen értem, de vicces.

Itt már a külváros széle van, úgyhogy fura részeken megyünk keresztül. Például a mosodán. Értsd: a sekély folyóban kimossák a ruhát, majd az utak szélén és a poros réteken a földre kiterítve szárítják a tarka szárikat – ameddig a szem ellát.

A bódék előtt friss zöldséget árulnak, az utcán nagy dudálás közepén lurkók játszanak csupasz fenékkel – de itt már nincs nagy forgalom.
Sam mondja, hogy az agrai Red Fort, azaz az Agra Fort jön. Red Fort Delhiben van – Vörös Erőd. Azt mondja, elég az egyiket megnézni, mert hasonlóak. Akkor legyen ez. Mondom neki, foglalja el magát addig nyugodtan, mert látom, hogy menne vissza a városba iszogatni. Nem fogom hagyni magam befolyásolni. Annyi időt leszek bent, amennyi csak jól esik – és ezt meg is mondom. Azt mondták a riksával, hogy én osztom be az időt. Eddig még egyébként mindenütt több időt töltöttem, mint amennyi a javasolt. De ha egyszer így volt jó? Van idő este 8-ig, és mostanra a szokásos látványosságok végére érkeztünk (vagyis nem, mert sokan csak a Taj-t nézik meg.)

Jókedvűen indulok el az erődbe. Tiszta vörös. A belépő ma olcsóbb, 250 pénz a 300 helyett. Sec. check.

Csupa helyi családok. Tarkák, mint a pillangók. Turistát nem látok (estig is csak 1-2-t. Nem jönnek, mert zárva a Taj, és akkor minek). Viszont helyi családot annál többet. Úgy tűnik, minden felsőbb kaszt-beli itt tölti a vasárnap (azaz péntek) délutánját. Nekik a belépő ingyenes ma. Ülnek a fűben, vagy ha valakinek van gépe, komoly arcú családi képeket készítenek. Ők nem vigyorognak ilyenkor ál-boldogan, és ha mondja valaki, hogy mosolyogjanak, nem értik, miért.

Ott történik meg először, a fehér márványpalota előtt. (Az erődítmény akkora, mint ötször a Budai vár, tele parkokkal, palotákkal, kertekkel). Hogy odajön hozzám egy lány tarka száriban, hogy szeretne egy fotót velem. Természetesen csodálkozva, de megengedem. Csináltatok velük az én gépemmel is. Erre felbátorodik az egész társaság. Mind szeretnének. Termetes, szemüveges édesanya jön, szigorúan nézi a vircsaftot. Na, mondom, most lesz kikapás. Elzavarja a fiatalokat. És odaáll komolyan mellém. Ő is szeretne egy fotót. Köpni-nyelni nem tudok. Szóval így kezdődött.

Hogy én fotóztam lesből a pillangókat, hogy ne zavarjam őket – és ők önként szálltak a kezemre, és megtiszteltetésnek vették.

Felmentem a fenti teraszokra. Csodálatos hely, kilátás a Taj-ra. Fehér márvány-csipkék, boldog családok. Most fiúk jönnek, kamaszok. Ők is fotót akarnak. Átkarolna, nem hagyom. Ja, a fiúk kicsit gázabbak. Nekik inkább hencegés. A lányoknak csodálat. Fura dolog ez.

Három szép színes lány, nézik a Taj-t, hátulról fotózom őket. Szubjektív plan – ugye. A családjuk észreveszi. És elmosolyodnak és büszkék, és a kisfiú fotót kér. Aztán odajönnek a lányok is. Kérik, hogy fényképezzem le őket. Anyuka is. Aztán a lépcsőn ülő idősebb pár. Boldogok, hogy látják magukat a gép kijelzőjén.

   
   

 

Komolyan, egyszerre tiszta hihetetlen lett a világ. Mindenki jön, és mosolyog, és képet kér, és boldog – olyan istenigazán boldog. Én pedig közel állok a bőgéshez (még most is, hogy ezeket írom). Mindenki köszön. A fiatal lányok csillogó szemmel nevetnek rám. Máshol leülök. Odajönnek. Fiúk is. De családok főleg, meg fiatal lányok. Kezükbe adom a gépem, hogy csináljanak azzal. Először félnek. Aztán el vannak ragadtatva. Pedig sok családnál már van digitális gép is.

Egy másik udvarba érek. Ott ül a földön, az udvar sarkában a színes ruhás család. Összemosolygunk.

Leültetnek maguk közé. Nem beszélnek semmit angolul, mégis beszélgetünk. Mind akar külön-külön is képet – az én gépemmel. Nekik nincs. És soha máskor nem is fogják látni a képet. Nincs hová küldeni. A kislányok – 14-15 évesek – megfogják a kezem, és komolyan néznek a kamerába. Megosztom velük a kekszem. Mind körülülnek, minél közelebb, elém és mögém is. És mosolygunk egymásra. 

   

 

Komolyan, majdnem olyan jó, mint látni a Himalay-át. Igen, mondhatod – és igazad lesz részben – hogy persze, boldog az egóm. Mert különlegesnek érezheti magát, mert ő a sztár, mert fürdőzhet a rengeteg figyelemben. Igen, szent és igaz. Gyarló emberi dolog, de nem szégyellem.
De van még valami. Ez pedig az a típusú szeretet, amit itthon a gyerekeknél érzek. Az a tiszta féle. Amit még nem ront el az önös érdek, az ítélkezés vagy a féltékenység. És ezt itt a gyermekeken kívül a lányokon és az asszonyokon is érzem. Valami még tiszta, még ártatlan érzés. Ahogy nyíltan és boldogan – ne adj isten csodálattal – rám köszönnek. Nem tudom elmagyarázni, de az valahogy annyira nyíltan és szokatlanul és megindítóan tiszta! Hol látsz ilyet Európában, vagy a modern társadalomban bárhol? Még a modern Indiában sem. Ők már inkább ellenségesen, vetélytársként méregetnek. Mi nők itthon mikor mosolygunk csak úgy, derűsen, szeretettel egymásra idegenként? Nagyon ritkán. Csak akkor húzzuk fel a szánk, ha a szükség úgy kívánja. Udvariasságból. Mert mindenki potenciális ellenfél. És most látom csak, hogy ez mekkora nagy bűn. Hogy mennyire el lettünk rontva. Hogy mennyire el lett ez a világ rontva. Mert mi nők nem mosolygunk egymásra. 

 

Szóval így telt, még egy jó darabig a délután. És naplemente előtt fáradtan, de egy nagy, bodog, meleg szívvel hagytam el az erődöt. 

 

Sameer innen tovább vitt. Először márvány-factory. Ismerem ezeket. Itt mindig vásárolni kell. Mondtam az ipsének, hogy csóró vagyok, ne is strapálja magát. Azért adtam neki borravalót. Kint meg mondtam Sam-nek, hogy ne merészeljen még egy shop-ba vinni. Láthatóan csalódott volt, de engedelmeskedett. Nem akartam elrontani ezt a szép napot a kereskedőkkel. Pénzem meg nincs, úgyse veszek se gyémántot, se márványt, se szőnyeget.

Ez után egy étteremhez vitt, de mondtam, hogy szar a gyomrom, nem eszem, csak iszom. Sajnálom, rossz parti vagyok. Mondtam, őt szívesen meghívom valamire.

Utána egész jól elbeszélgettünk a kertben. Kivéve, mikor a masszázs tudományát akarta burkoltan, de nagyon határozottan eladni nekem. Fiatal, jóképű srác, és nem titkolja, hogy imádja a lányokat. Én meg olyan vagyok, hogy minél jobban rám akarnak sózni valamit, annál inkább nem akarom.

Így kissé csalódottan vitt vissza az állomásra. Adtam neki azért egy rendes borravalót, meg írtam az emlékkönyvébe.

A vonat indulásáig a restiben ücsörögtem. Egyszer elment az áram. A szendvics rémes volt – nem baj, amúgy sem ment le. A wc – arra nincs hasonlat. Mint az emésztőgödör belülről. A peron teli koldus-gyerekekkel. A felnőtt koldusok követik őket, vagy a peron szélén eszegetnek. A pályaudvar – csakúgy, mint Delhiben – technikailag modern. De a nép még nem tart itt a jólétben. Azzal nem tud az állam mit kezdeni. Túl sok a népesség meg a nyomor. Túlon túl. 

 

A vonaton vacsorát adnak. Eszek egy csepp rizst, hogy legyen valami a gyomromban. Meg egy kis aludttejet, amit egy kis cserép-pohárkában hoznak.

Más nem megy le. Még a desszert jégkrém sem. Attól sajog csak igazán…

Hulla vagyok, de nem merek elaludni, nehogy tovább menjek. Azért el-elnyom az álom. 11 előtt érek Delhibe. Gyakorlottan kikerülöm a csürhét, és néhány perc múlva otthon vagyok. Újabb pár perc után pedig alszok, mint a bunda. 

 

 

 

 

 

 

379

Hát itt az emlegetett jövő hét – de mégsincs kötelezettség-mentesség.

Tegnap éjjel hazaértünk, de káosz-bemutató a lakás, vár rám az elszámolás, az autós kárfelmérő, a sok elmaradt munka, a nőgyógyász, meg a holnapi angol teszt.

És erre ma felhívnak, hogy rám gondoltak, hogy a szombati diplomaosztón mondjam én az ünnepi beszédet. Mert a diploma prezentációm is ollllyan jól sikerült. És ne tiltakozzak, biztosan meg tudom csinálni, itt egy konzulens, majd segít, fekete kiskosztüm.

Fekete, mint a gyász – mert nem elég, hogy a minap megtörtem az autót – még fel sem mérték a kárt – a hétvégén feltörték.
Először a rendetlenségre lettem figyelmes, aztán lassan leesett a dolog. A bal oldali (egyetlen) zárat feszítették fel. Az, hogy mondjuk a kihangosítomat elviszik, az ok. De hogy a lila pulóveremet is???
Nem tudom mire vélni ezt az ismételt szerencsétlenséget. Miért történt? Tanácstalan vagyok és dühös. Lassan már az sem. Párolog. Hiszem csak tárgyak. Csak pénz. Lehetne sokkal rosszabb is. És emellett még annyi jó is van most…

380

Tárárárááá… befejezve!

Igaz, mikor az elnök úgy üdvözölt, mint közgazdász kollégát, majdnem felröhögtem. Pedig klassz voltam. Szakdolgozat ötös, védés ötös, államvizsga ötös, össz-minősítés négyes. Nem tudom hogy, de azért jó. Ja, és külön dícséret a szakdolgozatra és a védésre. Hát ja, itt egy kicsit hízott a májam. Pedig a prezentáció elég kopkodva összeállított volt. (Főleg, hogy tegnap este még baleseti bejelentőket kellett töltögetni.) De hát a munka során az ember megtanul előadni. Főleg arról a témáról, amihez ért is. Jó volt, hogy meg tudtam nevettetni őket, hogy kíváncsiak lettek. Hogy csak úgy beszélgettünk.

Ja igen, mert tegnap összetörtem az autóm. Meg egy másikat is. Mi más hiányzik az államvizsga előtt… Szóval egy buzi taxis miatt beletolattam valakibe. Aztán egész délután azon paráztam, hogy mikor fog felhívni a károsult, akinek a szélvédőjén hagytam a névjegyem. De már ezt is letudtam. Jó fej srác volt, nem balhézott, sőt még ő köszönte meg, hogy hagytam üzenetet. Cserébe megígértem, hogy szerzek neki valami randit, mert épp most lett szalma – esküvő előtt két hónappal.

Aztán most, hogy végre fellélegezhetnék – folytatódik a rohanás. Este túra indul – bevásárlás, pakolás, szervezés, buszon (nem)alvás. Pedig azt terveztem, hogy ma nagy ünneplést csapok: meghívom az összes ismerősöm, veszek tíz láda sört, és mulatunk hajnalig. Így azonban még egy árva pohár pezsgőt sem tudok legurítani…

Eszméletlenül várom már a jövő hetet. Hátha jut egy kis kötelezettség-mentesség.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum