Tudod, nagyon furcsa most az életem.
Leginkább azt érzem, hogy elegem van, fáradt vagyok. Utálom már a munkám – vagyis nem magát a munkát, hanem a körülményeket, a tiprást, a harcot, az igyekezetet – ami valahogy mindig fölösleges.
Régen valahogy úgy volt, hogy bejöttem ide, és szerettem, és szerettem a kollégákat és a főnököket, és a munkát – kihívás volt, igyekezet, fejtörés és siker. Aztán lassan minden megváltozott. Már mindenki a saját gesztenyéjét kaparja, a saját sérelmei miatt a saját sebeit nyalogatja. Nincs vezetés, nincs felelős, nincs jó munka és nincs megbecsülés. Főleg megbecsülés nincs. És így természetesen munkakedv sincs. Ezt pedig tetézi minden nap valami marhaság, valami széthúzás vagy egy kis hidegháború.
És aztán ott van még a dilemma, meg a nagy helyzet, hogy bazmeg harmincas nő vagy. Akkor most lássuk, mi jöhet szóba.
Keresel egy másik helyet. Hátha akad jobb. Igaz, hogy válság van, de mégis. De hallod egy rendes hr-esnek rögtön eszébe jut, hogy ez a csaj nemsoká szülni megy, nem nagyon kéne felvenni. Aztán ha valaki mégis, akkor aztán mégis valóban szülni mész – szóval kérdem én, egy röpke évecske miatt megéri állást változtatni? Ahonnan ráadásul az első három hónapban akár szó nélkül is kirúghatnak – akkor aztán mi lesz? Egyébként is, ünnepek közé be van foglalva egy nyaralás, arra friss kezdőként úgysem engednének el – lehet, hogy inkább januárban kellene keresni. Viszont akkor már annyi sincs hátra….
Akkor inkább álljunk neki a vállalkozásnak. Igen ám, de ahhoz pénz kell, még ha nem is sok. És ha még sikerül is elindulni, akkor sem tudom munka mellett rendesen csinálni. Ha meg feladom a munkát, miből élek? Viszont ha gyesen kezdem, akkor a síró csecsemővel mit fogok kezdeni addig?
Áh, inkább maradok itt, ahol vagyok. Beszélek a főnökömmel. A főnököm, fáradt, kimerült, elege van, nincs kapacitása a problémamegoldásra. Majd ha ez meg az a felhő elmúlik. Mindegy. Várjuk. Majd csak lesz valahogy…
És fáradok, eresztek, mint a lufi, elegem van. Úgy szeretnék valami normális munkát, akár itt is. És ülök a teraszon, holnap költözés, még ez is, egy hete dobozok után rohangálok és pakolok, és már baromira, de baromira….
De ahogy ott ülök a csillagok alatt egyedül a meleg, októberi estében – mégis, mégis hála tölti el a szívem, mert bármennyi szar is van, és bármilyen nehéz is most – mégis mennyi mindenem van! Van valakim, akit szeretek, és ő is szeret. Újra lesz nagyutazás. Holnap jönnek a barátaim segíteni – igen, mert vannak barátaim. És itt ez a szuper terasz, és az új lakás, és a csillagok meg minden – és tudom, hogy milyen gazdag vagyok. A többi pedig majd megoldódik. Rendben lesz minden, ne aggódj. És megsimogatom a fejem.
