350

Színházba is járunk. Keddenként. Vagy szerdánként. Hol vígszínházi vörösszőnyeges, hol tűraktéri iskolaszékes.
Bár tegnap épp azt határoztam el, hogy felfüggesztem éppen szokássá válni készülő szokásunkat.
Miért? Mert a nagyszerű előadásokat olyan tömény stressz előzi meg, melyet még egy kétfelvonásos darab is nehezen feledtet. Jegyet szerezni, rohanni, dugóban toporogni, parkolóhelyet keresni, jegyért sorban állni, vécére sorban állni. Tegnap két óra nem volt elég erre az egészre. Szóval matematikailag az egyenlet negatív.
Arra gondoltam, akkor kultúrálódjunk vidéken. Mondjuk először egy kicsit vidéken: nézzük meg, mire képesek Budaörsön. De a tegnapi két óra még arra is elég lett volna, hogy lemenjünk Kaposvárra – úgyis szeretném megnézni Törőcsiket. 

 

Amúgy hátúszni tanulok, hétvégén meg majd sárkányt eregetünk, meg madáretetőt barkácsolunk és szülinapot szervezünk. 

 

Zajlik az élet. Zajlatom, hogy ne nyomjon le a munkahelyi nyomorúság és egymástiprás. Nincs kedvem velük versengeni.

351

Ez volt a legszebb álmom, amit valaha álmodtam! – mesélem álmomban az álmomról.

Arról szólt az álombeli álmom, hogy semmi nem valóság, semmi nem az egyetlen valóság. Minden színes volt és tarka, és lépkedtem a dimenziók közt. Olyan emberekkel találkoztam, akik már rég meghaltak, és itt éltek. Minden jó és rossz és ember és tett csak egy volt a sok lehetséges közül – de soha nem olyan determináltan és kötelezően, mint a mostani, valóságosnak hitt létben. Ültem a buszon és beszélgettem valakivel, aki most nincs is, de ott volt, és újra nem lett, de mindig létezett.

És ez az egész valahogy annyira megnyugtató és vidám és teljes és tökéletes volt, mint egy óriási napernyő, amin átragyog a fény. Annyira, hogy az álmbeli álmom még álmomban is boldoggá tett, nem csak ébren. 

 

Aztán kinyitom a szemem, a fejem fölött a tetőtér-beépítés fenyőburkolata. Masszívan és moccanatlanul áll, olyan determináltan mint maga a lét. Nekem eszembe jut a vasárnap, és cinkos mosollyal kacsintok rá. Mert tudom, hogy ez csak a látszat. Mert én vasárnap láttam, hogyan tágul és lélegzik az egész, emelkedik és süllyed – lüktet benne az élet. Láttam, hogyan kúsznak imbolyogva a fában lévő csomók, folyton mozognak, és mégis egyhelyben marad minden. Reszket a kvantum. Bámulok. Lehet, hogy ez az igazság. És szeretem, nagyon szeretem a tetőt. És a tető is engem.

352

Kint lakunk a város szélén – az ablakon bebólint az októberi tarka domb, a küszöb alatt bekúszik a köd. De odabent jó meleg van. A lámpák fényköre a narancssárga falakon a tűzre hajaz. Otthon vagyok. 

 

Lassan oszlik a doboz-labirintus is, a polcokra már felkúsztak a könyvek, a poharak pedig már a szekrényben csilingelnek. Zakatol a mosógép, ki-be kapcsol a kazán. A hűtő itt is kiürül, a szelektív kuka és a lapát ismeretlen helyen tartózkodik. Vendégeket még nem fogadunk. Csak tervezzük, hogy akkor majd mit is fogunk főzni. Meg sütni. Meg játszani. És más napokon színházba járni. Aztán meg úszni. Meg sportolni. És a teraszon jövőre is paradicsomot ültetni…

  

353

 

Tudod, nagyon furcsa most az életem.

Leginkább azt érzem, hogy elegem van, fáradt vagyok. Utálom már a munkám – vagyis nem magát a munkát, hanem a körülményeket, a tiprást, a harcot, az igyekezetet – ami valahogy mindig fölösleges.

Régen valahogy úgy volt, hogy bejöttem ide, és szerettem, és szerettem a kollégákat és a főnököket, és a munkát – kihívás volt, igyekezet, fejtörés és siker. Aztán lassan minden megváltozott. Már mindenki a saját gesztenyéjét kaparja, a saját sérelmei miatt a saját sebeit nyalogatja. Nincs vezetés, nincs felelős, nincs jó munka és nincs megbecsülés. Főleg megbecsülés nincs. És így természetesen munkakedv sincs. Ezt pedig tetézi minden nap valami marhaság, valami széthúzás vagy egy kis hidegháború.

 

És aztán ott van még a dilemma, meg a nagy helyzet, hogy bazmeg harmincas nő vagy. Akkor most lássuk, mi jöhet szóba.

Keresel egy másik helyet. Hátha akad jobb. Igaz, hogy válság van, de mégis. De hallod egy rendes hr-esnek rögtön eszébe jut, hogy ez a csaj nemsoká szülni megy, nem nagyon kéne felvenni. Aztán ha valaki mégis, akkor aztán mégis valóban szülni mész – szóval kérdem én, egy röpke évecske miatt megéri állást változtatni? Ahonnan ráadásul az első három hónapban akár szó nélkül is kirúghatnak – akkor aztán mi lesz? Egyébként is, ünnepek közé be van foglalva egy nyaralás, arra friss kezdőként úgysem engednének el – lehet, hogy inkább januárban kellene keresni. Viszont akkor már annyi sincs hátra….

 

Akkor inkább álljunk neki a vállalkozásnak. Igen ám, de ahhoz pénz kell, még ha nem is sok. És ha még sikerül is elindulni, akkor sem tudom munka mellett rendesen csinálni. Ha meg feladom a munkát, miből élek? Viszont ha gyesen kezdem, akkor a síró csecsemővel mit fogok kezdeni addig?

 

Áh, inkább maradok itt, ahol vagyok. Beszélek a főnökömmel. A főnököm, fáradt, kimerült, elege van, nincs kapacitása a problémamegoldásra. Majd ha ez meg az a felhő elmúlik. Mindegy. Várjuk. Majd csak lesz valahogy…

 

És fáradok, eresztek, mint a lufi, elegem van. Úgy szeretnék valami normális munkát, akár itt is. És ülök a teraszon, holnap költözés, még ez is, egy hete dobozok után rohangálok és pakolok, és már baromira, de baromira….

 

De ahogy ott ülök a csillagok alatt egyedül a meleg, októberi estében – mégis, mégis hála tölti el a szívem, mert bármennyi szar is van, és bármilyen nehéz is most – mégis mennyi mindenem van! Van valakim, akit szeretek, és ő is szeret. Újra lesz nagyutazás. Holnap jönnek a barátaim segíteni – igen, mert vannak barátaim. És itt ez a szuper terasz, és az új lakás, és a csillagok meg minden – és tudom, hogy milyen gazdag vagyok. A többi pedig majd megoldódik. Rendben lesz minden, ne aggódj. És megsimogatom a fejem.

  

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum