Pedig nem is vettem észre, hogy hiányzott

Hihetetlen távlatok nyíltak előttem. Nagyjából egy év porosodás után újra felállt az asztali gépem – nagy monitorral, nyomtatóval, igazi egérrel és magyar billentyűzettel.

Nem mondom, a pici laptopnak is vannak előnyei – de jelenleg el vagyok ragadtatva a színes-szélesvásznú élménytől…

340

 Tegnap hosszú idő után újra felbukkant. Először meg sem ismertem. Évek óta jár be hozzánk az irodába, de még néhány mondatnál többet sose váltottunk egymással, az is csak hivatalos formalitás volt. Viszont úgy, de úgy néz rám, hogy a térdszalagjaim rögtön megnyúlnak. A kollégáim esküsznek, hogy csak rám. Én meg nem tudom, hogy képes valaki így nézni.

Most ott állt a bejárat előtt. Meg sem ismertem. Csak mikor köszöntem neki és felismert, akkor kapcsolódtak be azok a hihetetlen fényszórók. Amiről én is felismertem. De addigra már lefelé mentem a lépcsőn, és csak a hátamban éreztem a tekintetét. Ennyi. Ez marad ő. Akivel félévente egyszer összenézünk. Más nincs. De éppen ezért szép.

341

Tudtátok, hogy volt Budapesten Kossuth híd? Hogy mi a Ferenc József híd mai neve? Hogy az Erzsébet híd eredetlieg lánchíd volt? Hogy milyen híd volt a Böske meg a Manci?

Mert én sok mindent nem tudtam. De találtam egy nagyon érdekes honlapot – itt.

342

Zsákutcában lakunk. Nem is lenne ezen semmi mesélnivaló, ha nem röhögném végig minden nap az erkélyről az autósokat, akik behajtanak, majd néhány másodperc múlva vijjogó rükvercel ismét meg nem jelennének az erkély alatt.  Pedig előre szólok nekik, csak hát nem látnak fel a másodikra. Bár miért is látnának. Ha azt a színes T betűt sem látják meg az utca elején.

343

Gyógyító mesék. Nem tudom, hogy használnak-e. De egészen biztosan nincs mellékhatásuk, és a gyerekek sem félnek tőle, mint a szuritól. (Rajtam anno az eper-kötényes ruha volt – anyu ezzel a kedvenc ruhámmal próbálta elterelni a figyelmemet a tű okozta paráról).

Itt van egy történet az immunrendszerre.

Itt pedig még egy pár másik.

:))

344

Csernus doktor meg a Nő. Végigrágtam magam, mert kíváncsi voltam, tud-e valami megoldást. Vagy legalább rájön-e az alapvető problémákra. Egyiket sem tette. Csak lovagolt és szitkozódott az unalomba süllyedt, ápolatlan háziasszonyok problémáján – pedig azért valljuk be, ezen kívül más nőtípus is létezik. Létezik aki fél, aki szingli, aki nem képes tartós kapcsolatra, aki túl férfias, aki örökké a testtájai problémájával foglalkozik (a nők fele szentül hiszi, hogy túl kicsi a melle és/vagy túl nagy a feneke), aki túl sokat vár, aki túl emancipált – folytassam még? És leginkább: aki nem tud (mert lehet, hogy még nem is ismerte fel) megszabadulni az örökségtől – a belé ivódott mechanizmusoktól.*

Szóval Csernus bukott.

 

Másik érdekes könyv mostanában: Dahlke: Az agresszió, mint esély. A könyv pocsékul van megírva. Rengeteg gondolat-ismétlés és szájbarágás. De a második rész témája – mely sajnos az első nélkül elég nehezen lenne érthető – már izgalmas. A betegségek lelki oka és eredete. Nem állítom, hogy minden sorát szentül hiszem. Sőt, helyenként kifejezetten bosszant. Ellenben új színbe helyezi az egészséges élet világát, sőt még a H1N1-ét is.

Persze nem azért lesz valaki beteg, mert az szeretne lenni – hanem mert az adott lelki problémák illetve a meg nem élet agresszió és elfojtások hatására az ellenálló képesség legyengül, és teret kap például a fertőzés. Lehet, hogy durván hangzik, de én már a legateistább orvostól is hallottam, hogy kisasszony, csak figyelje meg, ha fáradt, kimerült, ideges – akkor jön a felfázás. Akkor miért ne működne más területen is?

  

 

*Ha már itt tartunk: épp a hétvégén nyert új értelmet egy bibliai mondat, amit régen rettenetesen igazságtalannak tartottam, hogy „megbünteti az atyák bűnét a fiakban, hetedíziglen”. De már nem büntetésnek fogom fel. Hanem úgy, hogy a hetedik felmenőmig bennem van az öröklés – bennem vannak ükanyáim és ükükapáim természetei, félelmei és persze készségei és adottságai is.

  

345

Ha az ország összes paneljét kifestenék, rendkívül csinos ország lehetnénk. Ötlet szerintem mindenütt van – csak egy pár vödör festék kellene. Talán csak éppen annyi, amivel amúgy is festenek – unalmas kockásra.

            (lsd még itt)

Esetleg az unalmas (vagy hiányzó) buszmegállók helyett lehetne valami ötleteset is. De persze nagyon vigyázni kell. Mert még a végén elveszítenénk a híres magyar pesszimizmusunkat, a panaszáradat egy pillanatra megrekedne, és valaki véletlen elmosolyodna…

 

 

346

Most végülis  mi lett az újinfluenzás kismamával? Csak mert a vasárnapi ablakszigetelés közben úgy a szívünkhöz nőtt, miután minden órában hírt adtak róla. Sajnos nem elégszer, mert nem rohantam el oltásért, pedig a cég ingyen is adná. Helyette eszembe jut a sztori péntek este, egy füstös kocsmában, ahogy egy ismerősünk hellyel kínál.
– Mi van veled? – kérdeztük – Úgy csillog a szemed!
– Ah, volt egy kis háegyenegyem meg valami tüdőgyulladás – szív egy nagy slukkot a cigiből.
– Akkor most iszunk vagy nem? – tesz pontot a téma végére.

 

 

 Mellesleg ki lehet annyira fontos ember, hogy miatta lezárják a reptérre vezető utat mindkét irányban, valamint hat motorosrendőr és huszonegy (megszámoltam!) kékvillogós autó kíséri? Csak hogy tudjam, kinek köszönhetem az azt követő egy órás dugót.

 

 

A lakás 75%-ában már nincs doboz.

347

Mint a hét törpe birodalma. De rég voltam már ovis…

348

turist in Budapest…  

 

Ha nem én magam parkoltam volna le a mellékes szűk utcában, most talán nem is tudnám, hol vagyok. Románia? Kuba? Peru? Bármelyik lehetne. Őszi nap süt a színes, itt-ott omladozó házfalakra. A homlokzaton nagy, ócska táblák hirdetik, hogy cipő és cipzár javítás. A kapualjban törött lábú kárpitozott fotelban öregember bámészkodik. Festékes nadrágú férfiak szívják a cigarettát hunyorogva a napon, és Amerikáról beszélgetnek. Asszonyka tipeg a piacról, húzza a kockás bevásárló kocsiját, a zöldséges pedig néven szólítja a kuncsaftja kutyáját.

Illik ide a rózsaszín harisnyám is. Mosolyogva állok meg és nézek körül. Klauzál-tér, Budapest. 

 

 

 

Már elhagytam a Budapest táblát, sőt már azt az utat is, amin be kellett volna kanyarodnom. Térképpel a kormányon navigálok. Kihalt útra kanyarodok be. Hátha.

Aztán egyszercsak kinyílik a táj, és itt a rozsdás logisztikai telepek és a semmi határán feltűnik egy tó. Egy olyan igazi. Nádassal meg vadkacsákkal és horgászokkal. Megállok. A csónakból az öreg gyanakodva méreget. Ki az a hülye, aki itt fényképez. Az M0-ás morajlik nem messze, itt mégis mozzanatlan minden. Csak akkor keletkezik nagy robaj, mikor a víz partjára lépek, és a vadkacsák ijedt visítással rebbennek fel. Aztán újra csend. Egy szürkegém köröz lassan a túlpart felett. Hitetlenkedve csóválom a fejem – na de ilyet! Hogy egy ilyen tó – itt!

 

 

 

Elzárom a beáramló levegő útját, mert fulladozok az előttem ácsorgó teherautó füstjétől. Hat méter haladás, egy perc állás. Araszolunk a dugóban. Aztán elunom, és egy gyors jobbkanyarral a hegy felé veszem az irányt. Keskeny úton kapaszkodok felfelé kettesben a szökőúton. Nemsokára kiérek a házak körül, és a lábam előtt a város. Megállok egy garázsfeljárón, és átugrok az árkon. Panelrengeteg. Innen még majdnem az is szép. És itt a Kiscelli múzeum, a kastély. Előtte rét az ott? Vagy golfpálya? És milyen gyönyörű itt is az ősz! Rég nem emlékszem erre, ilyen tarkára. Ilyen buján festett színekre: ennyi világító sárgára meg égő vörösre. Na jó, elég az érzelgősségből, indulok haza. Bármerre is van. Még nem ismerem ezeket az utakat. Nem baj, majdcsak hazajutok. Oda, ahol szerencsére több a fa, mint a ház.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum