Nem egy Shakespeare…

I’s your today’s english lesson – mondja a túlsó íróasztaltól egy-egy ismeretlen szóra. Én pedig lelkesen jegyzetelem a legkülönfélébb szavakat és kifejezéseket.

Már eljutottam odáig, hogy viszonylag értelmesen ki tudom nyögni a mondanivalóm egy részét – főleg, ha nem unalmas munkáról van szó.
Úgyhogy mostanában már viccelődünk is (végre nincs csend az irodában), beszélgetéseinkben összekeveredik az angol humor és a magyar irónia. (Aki tudja, hogy mióta próbálok megtanulni angolul, az sejti, hogy ez mekkora előrelépést jelent nekem.)

Ma épp azt találtam mesélni neki (mert fintorogva nézte az ebédjét, és mivel az angolok legendásan szeretik a babot), hogy hétvégén milyen finom bablevest főztem, csak hétköznap nem merjük enni, mert hogy is mondjam… vannak mellékhatásai.

Ennek a történetnek a következménye az lett, hogy ma megtanultam az első angol versemet is. Hát nem egy Shakespeare… 🙂

Beans, beans, they’re good for your heart
The more you eat, the more you fart
The more you fart, the better you feel
So let’s eat bean with every meal

 

Régi új ruha

Talán még sose vettem meg ugyanazt a ruhát kétszer. Most mégis valami ilyet tettem: a blogom hatodik születésnapjára ugyanazt a ruhát kapta, mégis másképp.

Kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy csinálok valami szép, divatos fehéret vagy modern mintásat, aztán mégis újra ilyen lett. Ebben vagyok otthon. Ez vagyok én.
És nagy büszkeségemre úgy, hogy a vizulás szerkesztőt meg sem nyitottam hozzá. Az élet apró örömei. És egy kis flow-élmény…

Az eredeti sablont köszönöm anyu(ha)-nak, aki nagyon szép és kivételesen jól kezelhető sablont készített! Most láttam először css-t belülről, és mégis ment…

Ma nem félek

Kekszillata van a bőrömnek. Talán mert tegnap egy csomó gesztenyegolyót ettem, és már a pólusaim is édességet párologtatnak.
Bevallom, most is rágcsálnék valamit. Nem pótlásul, hanem levezetésül: ma maximumra kapcsoltam munka területén, mert valahogy otthon felejtettem a félelmeimet, és emiatt sokkal de sokkal jobban haladok előre, mint a metró-fúrópajzs. (Azért ne akarjanak lecserélni – az átmérőm még nem megfelelő. Ahhoz még sok gesztenyegolyót kellene enni.)

Szóval ma nem félek nagy embereket ismeretlenül felhivogatni, és még azt is kitaláltam, hogy hogy lehetnék mégis egy kicsit ismerős. Csak egy pár olyan információt kell elcsepegtetni, amiből azt lehet sejteni, hogy én mindent tudok.

Alapvetően egyébként nem az emberektől félek, mert ha van rá jó okom, akkor tárcsázom én az atyaúristent is, hanem – erre jöttem ma rá – az esetleges visszautasítástól. Mert nem valamiért hívom, hanem akármiért.

Na dehát ez a munka rossz oldala, a többi meg jó. Mikor már zajlik a történet, és kézben a fonál. Vagy amikor designről meg rendezvényről meg alkotásról van szó. És legalább megint megtanulom legyőzni magam egy újabb területen. Nem, most nem az édességevésre gondoltam.

Most akkor az út jobb vagy bal oldalán mennek az okosabbak?

Micsoda marhaság, hogy egyesek (érted, egyesek) az út jobb oldalán vezetnek. Hihhetetlen. Folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy jobbra tarts, jobbra tarts, jobbra tarts.
De figyelj, még jobb is van: tegnap az autómhoz mentem és a jobb oldalon akartam beszállni. És nagyon csodálkoztam, hogy hová lett a kormány.
Pedig igazán megszokhattam volna már, hisz már három éve Európában élek – mondja az angol, és szétröhögjük az agyunkat.

Mikor elhagyja az irodát, még utána szólok: tudod, ajtó: bal oldal, út:jobb oldal.

Bolond várból milyen szél…?

_{Meghalt a Bolondvár ura. Fura egy alak volt. Mire én eljutottam a várába, ő már nem nagyon beszélt, csak görnyedt háttal vezette a lovát a düledező karámba.
Düledezett, mint maga a vár is, melyet Taródi maga épített szinte egy életen át. Olyan volt, mint egy óriási elvarázsolt kastély, mint egy kísértetház, mint egy kincsekkel teli padlás. Ilyen volt a felesége is, aki a rozoga kapubolt alatt végetnemérően mesélte a vár és a szerelme történetét. A lábujja kilógott a rongyos papucsból, kezében zomácavesztett piros lábos – egyedül a hangjában bujkáló büszkeség árulkodott arról, hogy ő itt az úrnő…}

A felsőoktatás, a szar és az alma

A magyar felsőoktatás egy szar. Egy nagy, langyos, barna, gőzölgő kupac szar. Ha nem így lenne, nem vona lehetőségem most azt állítani, hogy január nyolcadika óta ingyenes online kurzusokon többet tanultam, mint az egész nyomorult négy év alatt – amiből persze hatot csináltam.

Telenyomták a fejem egy csomó elméleti marhasággal a keresleti meg kínálati görbékről, meg deriváltakról meg marketing tulajdonságokról (tudod, mik az alma fő tulajdonságai? Kerek, piros, és édes. Nem. Szerintük lédús, sárga és savanykás. Vitatkozzunk.). De miért nem beszéltünk inkább arról, hogy melyik tárgyalópartnerrel hogy tudsz sikeresen kommunikálni, hogy hány nap alatt felejtenek el a vevőid vagy hogy milyen szavaknak kell szerepelniük a weblapodon. Hogyan hívj fel egy ismeretlen ügyfelet anélkül, hogy rádcsapná a telefont, és hogyan építs kapcsolati tőkét, mert anélkül nehéz lesz. Sorolhatnám még.

Mondhatnám, hogy nem kell az iskola, csak némi utánajárás kell meg egy pár tréning. Ha négy év idejét és árát (majd másfél milla volt) így használtam volna fel, ma már zseni lennék. De akkor most vegyük ki a gyerekeket az iskolából? Inkább miért nem tanítjuk meg az iskolát tanítani???
Gyerekek, ha ezt megvalósítanánk, lepipálnánk fél Európát! Vagy ezért pipáltak le ők bennünket?

Persze, tudom, ez még nem felsőoktatás, csak az én felsőokulásom. Viszont sajnos a többi kedves polgártársamnál is hasonló hiányosságokat látok. Lásd pl. kollégák. Nekik se tanították. Mégis mindenütt a végzettségeket kérik.

Mikor az értelem a tetőfokára hág…

–         Ó igen, egy millió árrés az már jó. Az elég sok – bólogat nagyon elégedetten.

–         Mihez képest sok? Mire jó? – kérdezem

–         Hát, az már egy jó pénz.

–         De mire?

–         Hát, hogy már elég jó.

–         De kérlek! Ha az a projekt 800 munkaórával jár, és fel kell vennünk még két embert, akkor jó?

–         Jóóó, akkor nem jó. De én most nem erről beszélek. Hanem hogy egymillió az jó. Annyi minimum kell.

–         Honnan tudod? Például melyik  jobb, ha valamin hatszázezer az árrés, és egy óra munka van vele,
           vagy ha valamin húszmillió, és fel kell vennünk még miatta tíz embert?

–         Hát nem tudom. Azt ki kell számolni.

–         Na látod. Erről beszélek. Az árréstömeg önmagában még nem jelent semmit.

 

Na. És ő a négy főnökünkből az egyik. Többek között azért melózunk szétszakadva, hogy eltartsuk.

Tevének a tű fokán

A hétvégi síelés filozóikus ereményeképp egyetértek a Bibliával. És Mark Twain-el.

“A probléma nem azzal van, amit nem tudunk, hanem azzal, amit tudunk, de nem úgy van.”

Hallgatva az öndicsérő történeteket ismét arra jutottam, hogy egy önmagának mindig igazolást találó ember számára szinte lehetetlen a fejlődés. Én jó vagyok, én tudom, én értem, én nem vagyok ilyen. Mit fejlődnék, én rendben vagyok. Miféle segítség? Nem nekem van rá szükségem, hanem a férjemnek. Persze. És ezen a szinten meg is marad minden az idők végezetéig.

Éppen ezért bizonyos szempontból nagy ajándék, ha valakivel nagyon rossz dolgok történnek. Mikor az ember összetörik, mikor már nem biztos a saját jóságában, mikor minden rosszul, sőt nagyon rosszul megy – abban az állapotban ott lappang egy fantasztikus lehetőség. Mert ilyenkor az emberek egy része változtatni akar. És esetleg változtatni is tud.

Úgyhogy ha meg kellen jósolnom, hogy mely emberek fognak felébredni és a legtöbbet fejlődni néhány év alatt, akkor azt állítanám, hogy azok, akik most legalul vannak.
Ezért szorítok néhány ember esetében, hogy legyen neki sokkal rosszabb. Hogy romoljon el még jobban a kapcsolata. Hogy legyen még kibírhatatlanabb. Mert akkor hátha felébred. Ha már egyszer nem lógathatom fejjel egy hidegvizes hordóba…

Még akkor is, ha a boldogságról nem illik írni

Nem mindenki hiszi el, hogy az életben az egyik legnagyobb kihívás a párkapcsolat. Vagy mondhatnám így: párkapcsolat és család.
Annyira fantasztikusan sok embert látok ülni a mocsárban, aki mégcsak nem is tudja, hogy mocsár, mert nem ismeri fel a szagáról vagy az állagáról, vagy a siklókról. Talán nem is ismer mást.
Aztán sokan csak a kifogásokat keresik: úgysincs más, ez legalább langyos. Hivatkoznak a sivatagra meg a tajgára – és ugye ezeknél mégis jobb.

Persze az ember általában nem a mocsárban kezdi. Csak az első esőzések után kezd megmutatkozni, hogy ez bizony állóvíz, nincs elfolyása.
És innen kezdve – mivel nehéz a kiszállás, beragad a gumicsizma is – marad a dagonya. Akár egy életen át.

Nagyon örülök, hogy a többszöri esőzés ellenére mi még mindig a réten szaladgálunk.  Nagy, tágas, virágos réten. Még akkor is, ha a boldogságról nem illik írni.

Elveszetett motiváció keresi…

Szerencsére annyira hiányzik a munkámból a motiváció, hogy képtelen vagyok feladni a vállalkozás ötletét. Egyébként már lehet, hogy lehűtöttem volna szikrázó lelkesedésem.

Jó, van munkahelyi lelkesedésem is, de az nem a munkáltatómnak hanem saját magamnak köszönhető: szeretek alkotni és új dolgokat tanulni. Csak kár, hogy azt hiszik, hogy örömön lehet kenyeret venni a boltban. Vagy talán úgy gondolják, hogy amúgy sem élek rosszul ha síelni meg utazni járok. Vagy inkább csak nem gondolnak semmit. Én meg utálom, hogy örökké mindennek az árát kell nézni. Ok, nem a kifliét, annyira nem rossz, csak annyi minden jó lenne még. Olyan jó kis online tanfolyamokat látok, és olyan jó lenne, ha a síelésekről nem a kiadandó sok pénz jutna eszembe, vagy nem kellene folyton elhalasztanom a gitárvásárlást.

De most épp azon vagyok, hogy ilyen idő is jöjjön. Hogy megcsináljam. Mégpedig kevés munkával. Mármint hogy majd ha működik, kevés munkával járjon. Addig pedig milyen szuper, hogy van outlet! Például tudtam venni egy 76ezer forintos HH síkabátot 9ezer forintért. Hogy is van ez? Nem többet kell keresni, hanem olcsóbban élni?