Méghogy mindig a nőkre kell várni – sóhajtoztam végig a szombat délelőttöt, mert valahogy mindig mégcsakvalamitgyorsan meg kellett csinálni, mire elindultunk. Bennem pedig már ott volt a zabszem: tudtam, hogy nagy út áll még előttünk, és mindenképp el kell érnünk, mert ott van a szállásunk. Ha sátorral jöttünk volna, nem lennénk helyhez kötve – de a hétvégén szinte óránként hálát adtam, hogy mégis a szilárd tetejű szállásmódra voksoltunk.
Dél múlt, mire elindultunk Wien-Heiligenstadtból, ragyogó napsütésben. Némi eltévedéses városnézés után csakhamar a Duna-parton tekertünk már. Klosterneuburgban még szép idő volt, ettünk egy isteni házitortát, aztán indulás után nem sokkal eleredt. Innen hol áztunk, hol nem. De volt dzseki meg esőnadrág, sőt egy-egy nylon-zacskót is hoztam, a cipőnkre kötözendő.
Valamelyik esőmentes szünetben találkoztunk egy lánnyal, akinek defektje volt. A biciklijén. Segítettünk neki, és hálákodtunk, hogy a mi szuper gumijainkkal ilyesmi nem szokott előfordulni. Ezután rettenetesen-szörnyen megáztunk, és Tullnban, egy bezárt uszoda lépcsője alatt kucorogva azt számolgattam, hogy ha nem segítünk a lánynak, akkor talán pont az eső előtt beérzünk volna ide. De nem zavart annyira a gondolat, mert addigra már olyan vizes voltam, hogy éppenséggel nem számított. Még énekelgettem is, amíg a szemből jövő csapadék bele nem esett a számba.
Ezután újra eltévedtünk, majd visszafelé jövet kaptunk egy defektet (még hogy nekünk nincs ilyen), pedig akkor már hét óra lehetett, és még vagy harminc kilóméter hátra volt.
Ellenben a falucska egyik házából – miközben egy mélyebb tócsában a defekt helyét kerestem – kijött egy kisöreg, aminek az lett a vége, hogy porcelánbögrében meg kiskancsóban hozott ki nekünk kávét-tejet, és jót beszélgettünk. Látod, itt is milyen barátságosak a helyiek? Megmelengette a szívemet.
Ezután már csak azt számoltam, hogy mikor érünk oda, mert már nagyon elegem volt. Kilenc múlt, mire megtaláltuk a házat. Szerencsénkre az ódon kis belvárosban volt, gyönyörű helyen. A vacsora helyszínéül kiválasztott étteremben pedig magyar a tulaj, román a pincér, akinek magyar a felesége, és ott a magyar testvér is. Egész családi hangulat kerekedik. Csak sajnos minden porcikám sajog: fél nap alatt egy százas…
Vasárnap Wachau, a mesevilág. Elvarázsolt kis városok, gyönyörű terek, rossz és savanyú borok, bájos szőlőteraszok. A Világörökség része, és borairól meg sárgabarackjáról híres. Az eső már csak egyszer kap el, és mi rutinosan fogadjuk. Hála a szombaton vásárolt Plus-os szatyroknak, a cipő-védelmünk még fejlettebb lett. Spitz kisvendéglőjében – melyben ember magas víz állt a 2002-es árvizek idején – isteni vajas fogast szolgáltak el, ettől aztán még könnyebben megy a tekerés. Melkben még teszünk rá egy lapáttal egy óriás fagylalt formájában – már ismét napsütésben. Az erőművön áttekerve ismét a bal parton olytatjuk utunkat. Délután a mezők illatosak, kalász-szagot árasztanak. Búzavirág és pipacs nő közöttük, a háttérben lila felhők mögül hullik le sávokban a fény, az áton a pocsolyákat kerülgetekm, és elcsípem a pillanatot, hogy ez a boldogság.
A szállásos néni frusztrált, a kutyája ideges – így kimenekülünk a városba. Megnézzük a mobil gátat, és eszünk egy szerb bablevest Marianne-nál. Hazafelé azon versenyzünk, kinek kopog hangosabban a cipőjén a klipsz.
Hétfőn már igazi tavasz lett. A kastély nem érdekes, a part azonban csudaszép itt, tarka virágokkal szegélyezve. Ma nem kell sietni, nincs sok út. Csendes falvakon át nemsokára megérkezünk Grein tüneményes városkájába. Mielőtt megkeresnénk Ausztria legrégebbi színházát vagy a főteret, a parton egy tetőteraszon megebédelünk. Ardagger Markt-ban már jólesik a hideg forrásvíz, pedig a java még csak ezután következik: egy húzós emelkedő. A tetőről viszont már csak gurulni kell, le Amstettenbe, ahonnan a vonat indul. Előtte még az autómosóban lemossuk a bicajokat, mert siralmasan néznek ki. A jegypénztárostól egyenesen boldog leszek: kuncsaftnak tart, kiszolgál, jó ajánlatot keres, és olyan normális, hogy rögtön mosolyognom kell. Csakúgy, mint később a kalauz. Az utazás előtt azonban még ven idő egy kis desszertre a főtéren.
A vonat gyors, halk és tiszta. A bátaszéki intercity 50-el ment, és 10ezer volt a jegy. Ez 120-al megy, és 9ezer a jegy (és még másnap délutánig utazhatnék vele, ha akarnám), és klasszisokkal magasabb a kiszolgálás. És a helyi HÉV-re (S-Bahn) is érvényes, így nem sokkal később már a bepakolt autóval úton vagyunk hazafelé.
Megérte elmenni, még a sok esővel együtt is. Csupa élmény, kaland, boldogság. Már várom a következő szakaszt.

2010.05.22: Bécs-Krems: 95 km
2010.05.23: Krems-Persenbeug: 65 km
2010.05.24: Persenbeug-Ardagger Markt (és Amstetten): 40 km