A konferencia mellékhatásai

Miért nem érdemes dühöngeni, ha kiderül, hogy a konferencia, amire meghívtak, tulajdonképpen termékbemutató? Mert ha előre elmondják, nem mész el – így viszont egy új üzleti ötlettel, egy új baráttal és egy új üzlettárssal hagyhatod el a konferenciatermet.
Mi kell hozzá? Egy kis paradigma-váltás, hogy ne ragaszkodj a “konferencia” és a “nekem ez nem kell” gondolatához.
Mert noha ez tényleg nem kell, de aztán eszembe jut, hogy talán nem a munkahelyemhez, talán nem ebben a funkcióban, talán nem ezzel a céggel – de használni tudom majd a gondolatot, a vállalkozásomhoz. És eddig eszembe sem jutott, hogy ezt esetleg megoldhatom kiszervezzéssel is, nem csak saját alkalmazottakkal.
Aztán meg az kell hozzá, hogy legyél nyitott, és merj szóba állni az emberekkel. Nekem régi szokásom volt, hogy ilyenkor megálltam egy sarokba, és mivel cikinek gondolom, hogy nem ismerek senkit, inkább, úgy tettem, mintha fontos hívásom vagy üzenetem vagy jegyzetelnivalóm lenne – átvészelendő a szüneteket.
Most inkább odamegyek, és megkérdezem a kitűző alapján, hogy szia, mivel foglalkoztok? Vagy szia, nem jó a kávégép, már nekem sem működött. Vagy nagyon tetszett az előadás, köszönöm. És az egyik lány visszamosolyog, és a vége az lehet, hogy jól szórakozok egész nap, és utána együtt megyünk ebédelni és turkálóba – mert odáig van a táskáért, amit tavasszal ástam. Vagy elbeszélgetek egy másikkal, aki nem csak, hogy szimpatikus, de még érdekes távlatokat tud megnyitni a jövőbeni vállalkozásommal kapcsolatban. Sőt, a névjegykártya csere után másnap felhív, hogy jövő héten kávézzunk együtt, és folytassuk a beszélgetést.

És az átvágós konferencia felett dühöngés helyett csillogó szemekkel és boldogan megyek haza. Mert micsoda egy nap…

A férfi mellkasa

Rendre valami negédes Julia vagy Romana regény jut eszembe keddenként, ahogy a kobakommal a hónom alatt, erőteljes ló-szagtól körüllengve belépek a lakásba.
A hősnő hazatér a lovardából, ahol aztán a Férfi melkasára hajtja fejét, és boldogan élnek az idők végezetéig. Várj, nem is, asszem úgy volt, hogy halk sóhajjal a férfi mellszőrzetébe fúrja a fejét… Ehh, nem emlékszem már. Valamikor tizenötéves koromban csemegéztem ezeket. A matracom alatt tartva, és nyári estéken titokban olvasva, miután Anyu leoltotta a lámpát.
Vagy ha nem, akkor az ágy végében lévő kisablakból figyeltem a hátsó szomszédék családi életét. Szúnyogháló volt az ablakon és bent sötét, így nem láthattak. Figyeltem, ahogy egy utolsót még vitáznak a gyerekekkel, ahogy a szőke és fiatal anyuka behordja a kerti székeket, míg a gyerekek bent fürdenek. Beláttam a nappaliba és a konyhába, ahol olykor hiányos öltözékben járkáltak, és kihallgattam az esti grillezés közben a felnőttek beszélgetését.

Gyönyörű volt, furcsa és izgalmas. Nem az életük, hanem a titkos leskelődés. És utólag belegondolva hasznos is. Hiszen láttam egy másik család mindennapi életét, egy olyanét, amelyik teljesen más, mint a miénk. Tudtam, hogy az ő családjuk a normális, az általános –  a miénk a rendkívüli.
Ha a jövőmről álmodoztam – meg a leendő Férfi leendő mellkasáról – akkor a hátsó szomszéd házában éltem (de be volt fejezve a tetőtér is!), és nem anyám voltam, hanem a szőke nő, aki beviszi a kertiszéket és aki halkan pakolászik a konyhában tíz után. Aztán lekattintja a lámpát, és – mint tudjuk – a Férfi mellkasára hajtja a fejét.

Dunamenti – II.

Méghogy mindig a nőkre kell várni – sóhajtoztam végig a szombat délelőttöt, mert valahogy mindig mégcsakvalamitgyorsan meg kellett csinálni, mire elindultunk. Bennem pedig már ott volt a zabszem: tudtam, hogy nagy út áll még előttünk, és mindenképp el kell érnünk, mert ott van a szállásunk. Ha sátorral jöttünk volna, nem lennénk helyhez kötve – de a hétvégén szinte óránként hálát adtam, hogy mégis a szilárd tetejű szállásmódra voksoltunk.

Dél múlt, mire elindultunk Wien-Heiligenstadtból, ragyogó napsütésben. Némi eltévedéses városnézés után csakhamar a Duna-parton tekertünk már. Klosterneuburgban még szép idő volt, ettünk egy isteni házitortát, aztán indulás után nem sokkal eleredt. Innen hol áztunk, hol nem. De volt dzseki meg esőnadrág, sőt egy-egy nylon-zacskót is hoztam, a cipőnkre kötözendő.
Valamelyik esőmentes szünetben találkoztunk egy lánnyal, akinek defektje volt. A biciklijén. Segítettünk neki, és hálákodtunk, hogy a mi szuper gumijainkkal ilyesmi nem szokott előfordulni. Ezután rettenetesen-szörnyen megáztunk, és Tullnban, egy bezárt uszoda lépcsője alatt kucorogva azt számolgattam, hogy ha nem segítünk a lánynak, akkor talán pont az eső előtt beérzünk volna ide. De nem zavart annyira a gondolat, mert addigra már olyan vizes voltam, hogy éppenséggel nem számított. Még énekelgettem is, amíg a szemből jövő csapadék bele nem esett a számba.

Ezután újra eltévedtünk, majd visszafelé jövet kaptunk egy defektet (még hogy nekünk nincs ilyen), pedig akkor már hét óra lehetett, és még vagy harminc kilóméter hátra volt.
Ellenben a falucska egyik házából – miközben egy mélyebb tócsában a defekt helyét kerestem – kijött egy kisöreg, aminek az lett a vége, hogy porcelánbögrében meg kiskancsóban hozott ki nekünk kávét-tejet, és jót beszélgettünk. Látod, itt is  milyen barátságosak a helyiek? Megmelengette a szívemet.
Ezután már csak azt számoltam, hogy mikor érünk oda, mert már nagyon elegem volt. Kilenc múlt, mire megtaláltuk a házat. Szerencsénkre az ódon kis belvárosban volt, gyönyörű helyen. A vacsora helyszínéül kiválasztott étteremben pedig magyar a tulaj, román a pincér, akinek magyar a felesége, és ott a magyar testvér is. Egész családi hangulat kerekedik. Csak sajnos minden porcikám sajog: fél nap alatt egy százas…

Vasárnap Wachau, a mesevilág. Elvarázsolt kis városok, gyönyörű terek, rossz és savanyú borok, bájos szőlőteraszok. A Világörökség része, és borairól meg sárgabarackjáról híres. Az eső már csak egyszer kap el, és mi rutinosan fogadjuk. Hála a szombaton vásárolt Plus-os szatyroknak, a cipő-védelmünk még fejlettebb lett. Spitz kisvendéglőjében – melyben ember magas víz állt a 2002-es árvizek idején – isteni vajas fogast szolgáltak el, ettől aztán még könnyebben megy a tekerés. Melkben még teszünk rá egy lapáttal egy óriás fagylalt formájában – már ismét napsütésben. Az erőművön áttekerve ismét a bal parton olytatjuk utunkat. Délután a mezők illatosak, kalász-szagot árasztanak. Búzavirág és pipacs nő közöttük, a háttérben lila felhők mögül hullik le sávokban a fény, az áton a pocsolyákat kerülgetekm, és elcsípem a pillanatot, hogy ez a boldogság.
A szállásos néni frusztrált, a kutyája ideges – így kimenekülünk a városba. Megnézzük a mobil gátat, és eszünk egy szerb bablevest Marianne-nál. Hazafelé azon versenyzünk, kinek kopog hangosabban a cipőjén a klipsz.

Hétfőn már igazi tavasz lett. A kastély nem érdekes, a part azonban csudaszép itt, tarka virágokkal szegélyezve. Ma nem kell sietni, nincs sok út. Csendes falvakon át nemsokára megérkezünk Grein tüneményes városkájába. Mielőtt megkeresnénk Ausztria legrégebbi színházát vagy a főteret, a parton egy tetőteraszon megebédelünk. Ardagger Markt-ban már jólesik a hideg forrásvíz, pedig a java még csak ezután következik: egy húzós emelkedő. A tetőről viszont már csak gurulni kell, le Amstettenbe, ahonnan a vonat indul. Előtte még az autómosóban lemossuk a bicajokat, mert siralmasan néznek ki. A jegypénztárostól egyenesen boldog leszek: kuncsaftnak tart, kiszolgál, jó ajánlatot keres, és olyan normális, hogy rögtön mosolyognom kell. Csakúgy, mint később a kalauz. Az utazás előtt azonban még ven idő egy kis desszertre a főtéren.
A vonat gyors, halk és tiszta. A bátaszéki intercity 50-el ment, és 10ezer volt a jegy. Ez 120-al megy, és 9ezer a jegy (és még másnap délutánig utazhatnék vele, ha akarnám), és klasszisokkal magasabb a kiszolgálás. És a helyi HÉV-re (S-Bahn) is érvényes, így nem sokkal később már a bepakolt autóval úton vagyunk hazafelé.

Megérte elmenni, még a sok esővel együtt is. Csupa élmény, kaland, boldogság. Már várom a következő szakaszt.

d

2010.05.22: Bécs-Krems: 95 km
2010.05.23: Krems-Persenbeug: 65 km
2010.05.24: Persenbeug-Ardagger Markt (és Amstetten): 40 km

Mamutszar

Halványan rezeg a cég alatt a léc – hogy mennyire, az mondhatni, hogy nagy részben az én munkámon múlik. Bár ez nem igaz. Mert hiába hozok bármennyi üzletet, olyanok vagyunk, mint egy tohonya állami vállalat. Mint egy kihalás előtti mamut, aki képtelen az evolúcióra.
Az emberek nem gondolkodnak előre, nem önállóak és figyelmetlenek. Leginkább csak ülni szeretnek a megszokott langyiban. Például egy kimenő ajánlatot harmadszor kell visszaküldenem a készítőjének, mert nem stimmelnek az összeadások, nem létező ábraszámok vannak benne, és még az sincs kijavítva, amit tegnap megbeszéltünk. Ja, és az ajánlatokkal én már csak önszorgalomból foglalkozom, mert nem szeretnék a következő alkalommal égni az ügyfél előtt.

Ez az egész szomorú helyzet leginkább két dologra jó. Egyrészt, hogy még többet tanuljak, mert ha ezen a szaron átverekszem magam, akkor egy könnyebb helyzet már sétagalopp lesz. Másrészt, hogy motiváljon, hogy megcsináljam a saját vállalkozásom, amellyel már hetek óta megint nem foglalkozom. Vannak olyan jól hangzó kifogásaim, minthogy – mint látszik – sok a munka, vagy kéne még info az ágazat működéséről – de kitől, vagy felkeresni egy pár potenciális partnert, hogy már az ő igényeik szerint lehessen kialakítani a rendszert – de mikor. Pedig május célfeladatnak már kitűztem a  cégalapítást és a desig-terv elkészítését. És május huszonegyedike van.

Vattacukor

Olyan óvatosan settenkedik vissza a jóidő, hogy először fel sem tűnik, hogy immár feleslegessé vált a télikabát. Mint a sokat vert kutya az új gazdinál – én sem dőlök be az első napsugárnak, hanem ugrásra készen várom a következő csapást. Csak úgy, mexokásból. Júliusra elmúlik.

Tegnap este óriási, fekete szemeket sminkeltem magamnak, gyakorlásból. Hiába sikerült jól, idegenül festett az arcomban, mint egy gyászjelentés. Így inkább foglalkoztam a fotók válogatásával, ha már egyszer kész lettem a fotós honlapommal. Igen, az élmény volt. Kalandozni a html kódok világában, és hitetlenkedve figyelni, ahogy az egyszerű karakterláncok életre kelnek: színek, versek és képek jelennek meg nyomukban. Még mindig nem tudtam megszokni, még mindig mágia. Még ha birtokában is vagyok.

Egy hónap múlva megveszem az új gépemet. Az első tükörreflexest. Már szinte kiválasztottam, de ma, miután élőben is kézbe vettem, valami csalódott íz maradt a szájpadlásomon. Nem tudom meghazudtolni magam, nő vagyok, és hiába szuperjó egy gép műszakilag, mégis zavarnak rajta azok az apró fényes pöttyök a matt borításon.

Az egészről a munkahelyem meg az isten tehet

Igen, ők ketten. Mert ha a mindenható nem küld ilyen k*va hideget, amivel már napok óta viaskodunk, akkor a munkahelyemen nem kell fűteni, és ha nem kell fűteni, akkor nem gond, hogy elromlik a kazán és nem kell tizennégy fokban fagyoskodni. Ha nem fagyoskodok, akkor nem jut eszembe, hogy rajtam már csak a szolárium segíthet, és akkor nem kísért meg a hat perc helyett a kilenc. És ha hat percnél maradok, akkor talán nem sül pecsenyére a fenekem (vagyis a hasam, a fenekem és a combom – máshol semmi nyoma. újra tarka vagyok…). És ha nem lesz belőlem malacsült, akkor nem fájna két napja az ülés, nem ébrednék fel tízszer éjszaka minden forgásra, nem kellene langyos vízzel zuhanyoznom és nem kellene azon stresszelnem magam, hogy hogyan tudnám kitolni a pisilések közötti időt – mert a nadrág-letolás is kész kínszenvedés.

A munkahelyem már jóvátette a hibát, mert lassan huszonhat fok van bent. Isten, engesztelésként Te is kitehetnél magadért a hétvégén, mert biciklizni készülünk. Már ha addigra képes leszek ülni.

Webkettő a számítógépgyárakért

Csodálatosdolgok ezek a közösségi oldalak. És egyre inkább azt gondolom, hogy a számítógépgyárak irányítják az egészet. Mégpedig úgy, hogy jól rászoktatnak egy csomó embert, és amikor már milliók használják otthonosan, akkor elkezdik indítani a bosszantóbbnál bosszantóbb hibákat. Miért? Azért, mert a felhasználók egy bizonyos része (aki mondjuk sporttal nem vezeti le a frusztráló munkája során felgyülemlett agressziót) szét fogja verni a laptopját / ki fogja vágni az ablakon a számítógépét, amikor hatodszorra
-sem lehet belépni az iwiw-re
-fagy le a facebook miatt az egész böngésző, a megnyitott harminckét lappal együtt
-írja ki a youtube, hogy bocsi, error, próbáld meg később.

Hiába vezetem le sporttal az agressziómat, legközelebb mégis ki fogom váni a gépem. Vagy szétverem egy golyóstollal. Beleönthetném a kávémat is, de kár érte – és az nem okozna olyan vehemens elégtételt.

De hátha más megelőz, és megteszi. Próbáljuk ki :))

 

A filmet amúgy imádom…

 

Legalább a terhességet átvállalhatnák a férfiak

Tizenhatéves korom óta arra vágytam, hogy anya legyek. Nem mondom meg, hogy az hány éve van, de nagyon rég. Ez volt a legfontosabb. Nem érdekelt sem pénz, sem karrier. Nem akartam bármi áron – mert tudom, hogy  milyen fontosak az alapok, és ha valamitől rettegek ezen a világon, az a rossz család. Időnként azért közel kerültem a gyermekáldáshoz – egyszer túlságosan is. De valami mindig megakadályozta.
Aztán harminc felé már kissé rögeszmémmé is lett, melyhez vegyült még egy adag félelem is, hogy de mivan, ha késő lesz. Legutóbb pedig egyenesen hisztériás lettem.

És most itt állok, és hónapok óta az motoszkál bennem, hogy úristen, nekem nem is kell gyerek. Olyan szép így az életem, és boldog vagyok, és imádok lovagolni és utazni és spontánul élni.
Nem akarok hónapokig nem aludni, nem akarok folytonbőgő kölköket. Nem akarok szétlöttyedt testet és nem akarok esti fürdetéseket. Nem akarom hetekig előre szervezni, hogy egyszer el tudjak menni lovagolni, nem akarok folyton attól félni, hogy mit csinálok rosszul, ami miatt a gyerekeim majd pszichológushoz fognak járni. Nem akarom feladni az életem, nem akarok túl fáradt lenni a szexhez, és nem akarok órákon keresztül bújócskázni. Én nem is akarok gyereket.

Én, aki annyi embert győzködtem már, hogy ez a legcsodálatosabb dolog a világon, hogy a menyország ragyog ránk a gyermekszemekből, hogy a gyes nem unalmas, hanem végre egy jól megérdemelt szabadság, és hogy egészen biztos, hogy jó szülő leszel. Igen, én vagyok az.

De azt is tudom legbelül, hogy el fog jönni az ideje, be fognak kopogtatni, és én imádni fogom őket, és boldog leszek, és nem cserélném le őket sem szabadságért, sem feszes combokért, sem átaludt éjszakákért.

Időutazás, vissza 2010-be

Nézd meg magad és a mai világot ötven évvel későbbről! Akarsz egy skanzen-látogatást is, az akkori Budapesten? De mindegy is, mostmár úgyis késő, ha nem voltál ott a Space színház előadásán a hétvégén. Sajnos nem láttam arra utaló jelet, hogy lesznek még a műsorral Magyarországon. De legalább elmesélem, milyen volt a Felhő című előadás, az egyik leghihetetlenebb és legszórakoztatóbb színházi darab, amit láttam.

A terem tele, díszletként csak egy szokásos, 2010-es lakás fehér kontúrjai. Egy holland férfi modern bőgőn játszik, egy kínai lány furcsa nyelven énekel, egy magyar hölgy pedig köszönt bennünket a múzeumban, mely azt hivatott bemutatni így 2060-ban, hogy milyen is volt a világ 2010-ben. Győzködnek arról, hogy higyjük el, hogy akkoriban az emberek milyen stresszesek voltak, hogy mennyire ragaszkodtak a tárgyaikhoz és a körülöttük lévőkhöz, vagy hogy a helyett, hogy csináltak volna valamit, az életükből 14 évet áldoztak arra, hogy egy fekete dobozban nézzenek valakit, akit nem is ismernek – ahogy csinál valamit. Mi nézők hol elgondolkodunk, hol kacagunk. Többnyire kacagunk. Időnként be vagyunk vonva az eseményekbe is. Egy idő után már teljesen beleéljük magunkat a szituációba, 2060-ba és a múzeumba.

És akkor jön a legdurvább rész: kimegyünk a skanzenba: Mindenki mobil fejhallgatót kap, és azt ígérik, hogy megtekinthetjük most eredeti környezetben is, hogy hogy éltek akkoriban az emberek. Nagyon ne ijedjünk majd meg, mert akikkel találkozunk, mind önkéntes animátorok lesznek, akik játszanak, játszák 2010-et. És persze rövid időközökkel váltják egymást – mert különben kiborulnának.

És akkor a fejünkön a fejhallgatókkal és a Felhő hangjával kilépünk az akkori kilencedik kerületbe. Valóban hihetetlen. Összefirkált házak. Rácsos ablakok, zárt ajtók. Vijjogó szirénák, és ijedten nézegető járókelők – mit keres itt ennyi fülhallgatós ember, és miért vigyorognak meg integetnek? Az aluljáróban emberek fekszenek a földön (ez a legkemémnyebb animátori munka), mások zavarba jönnek, terjeng a pisi-szag. A Bakáts-téren megszólít Ardai egy néhány járókelőt is – mondván, hogy 2010-es életérzéseket gyűjt, és egy pár kérdést szeretne feltenni. Az emberek egész pozitívak, bár mindenkiből előjön valahol a csalódottság. Vagy boldogan nevet, és elárulja örömének okát: egy üveg Unicum. Mi a lépcsőkön állunk, bámuljuk a sötét várost, hallgatjuk az embereket, a buszokat – nézzük ezt a fura várost eltávolodva, a valóság és a fikció határáról, és teljesen elhisszük.

A színházba visszatérve vendégül látnak bennünket mindenféle furcsa csemegével, majd megtartjuk a Dinnye-szertartást. 
Lassan visszaérkezünk a valóságba, és furcsa félmosollyal az arcunkon, egy zöld lufival a kezünkben hagyjuk el a helyiséget.

(Bár megoldást és választ nem kaptunk, vagy csak túl olcsót. Hogy mitől is lesznek olyan fenemód boldogok az emberek 2060-ban.)

A szék helye

Múlt héten voltam a leendő cégem leendő könyvelőjénél, ahol kiderült, hogy a leendő cégem káefté lesz és a megkeresett könyvelő a könyvelőm lesz. Kiderült, hogy mennyibe fog kerülni ez nekem, hogy hogyan kell céget alapítani, hogy mire kell figyelnem, hogy hogy kell áfát fizetnem, hogy mit tudok majd elszámolni, hogy a veszteséget el tudom határolni, hogy milyen számlázóprogramot javasolt használni, és hol érdemes bankszámlát nyitni.
És hogy menjek, kérdezzek meg más könyvelőket is, de én nem akarok, mert nekem ő tetszik és mert intuíció és mert egy utcára lakik, közvetlen a szelektív kukák mellett (még egy előny: két legyet lehet elintézni egy csapásra).

Minden szép és gördülékeny és egyszerű – már csak egy nagy kérdésem van: hol lesz a cégem székhelye? Bérelt lakásba nem tudom, anyámnak meg már tele van a hócipője, hogy még mindenki otthonra van bejelentve.
Kéne egy saját, ahová bejelenthetem, de ahhoz kéne egy cég, amivel megkeresem a sajátra valót…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum