Ma van

Ő egy rég nem látott barát. Emlékszel még, a huszonhároméves. Csak már jóval több.
Ő meg a hugom, de mégis sokkal inkább barát, mint testvér – vagy még annál is több.
Őket meg még alig ismerem, viszont a szomszédban laknak és jófejek, elhívtuk őket múlt héten a hegyekbe is.
Ő meg jó barátom, legalábbis egyre inkább az, mióta tényleg csak az akar lenni.
Ő meg társam az utakon, és ha fél évig nem látom is feldobódom attól a derűtől, ami belőle árad.
Ők nem állnak annyira közel, inkább ismerősök. De még bármi lehe.
Ők szintén távolabbiak, de a srác adta kölcsön a gitárját, és annyira megszerettem mikor bizonytalan koromban befogadott.
Ő meg barát is meg szegrőlvégről munkatárs is, akire mindig számíthatok, de most nem tudok neki segíteni, most, hogy nyolc év után ma kirúgták.
Ő pedig – ő itt pár, társ és barát egyszerre, aki nemsokára halomba rakja a kertben a tüzifát, és este mind összejövünk bográcsozni, mert ma van a szülinapom. Tizenkét ember, és még mennyivel több is van. Igazán gazdag ember vagyok.

Amikor a rohanó kapitalista az időjárásra fogja

Régen mindenütt. Konyhában, padláson, öltözőben, múzeumban, tengerben, erdőben, sivatagban. Aztán mostanában azt veszem észre, hogy engedek a másik kényelmének, és már csak ágyban meg paplanban meg este meg reggel – rendeltetésszerűen. És aztán rendszeresen megfogadom, hogy most aztán hozok egy kis színt. Na jó, nem most, mert most tél van és kurva hideg még a lakás is, és nincs az az isten, hogy én levegyek magamról egy ruhadarabot önként. Most meg nem, mert nyár van, és majd megdöglök a melegtől, moccanáshoz sincs erőm, nincs az az isten, hogy nappal többletet mozogjak önként. Végülis olyan jó az az ágy. De csakazértsem.

Csak egy hétköznap este

xA konyha jobb sarkában van egy pont, ahol erősebb a gravitáció. Ennek következtében a padló rendszeresen magához vonja a tárgyakat. Tegnap épp a készülő hagymatortám féligsült tésztáját. Ahogy csendesen anyázgatva markolászom a forró linzert a kőről – még a reggel leesett levárosüveg cserepeit is kerülgetnem kell – a vállamhoz szorított telefonba pakolási tanácsokat osztogatok a hétvégi kirándulással kapcsolatban.
A második nekifutásra már elkészül a torta is. Aztán acetonos vattába csomagolt ujjvégekkel írok egy kis angol házit, majd felbontom az új műköröm-alapanyag-próbacsomagot, melyre még délután tettem szert közvetlenül a turkáló látogatás előtt. Az új anyag nem okoz csalódást: olyan, mint az álom – lelkesedek, míg el nem készül. Majd aggódni kezdek, hogy mi az istenért nem köt meg – ilyet még nem láttam. Fél szemmel részt veszek a filmnézésben, még oda is kucorodok egy kicsit – csak a társaság kedvéért. Aztán az utómunkálatok után kiülünk az éjszakai teraszra, és legyintek: elég lesz locsolni holnap is. A muskátli kibuggyan így is, a paradicsomok dézsája pedig leginkább egy dzsungelre hasonlít. Reggelire megint lesz egy pár szem.

Dunamenti III.

Nincs is jobb annál, mint harmincnyolcfokos hőségben biciklitúrára indulni. De miért is ne. Bár még a saját fülemnek is elég abszurd marhaságnak hangzik, hogy feltesszük a bringákat egy szétesőfélben lévő vonatra, elvitetjük magunkat Győrbe, majd két nap alatt hazatekerünk. Mint valami postagalamb-edzés.

Végtére is hazaértünk. A vízfogyasztásunk ugyan a többszörösére nőtt, mivel nem csak a szánkba, hanem a ruhánkba és a hajunkra is locsoltuk a vizet óránként. Fürödtünk az utcai kutaknál, mint a verebek. Meg aztán nagyokat ettünk – a legjobb a szlovák dinnye volt valahol Párkány közelében.

Az EuroVelo 6 itt egy jó részen gyakorlatilag véget ér: forgalmas utakon kell tekerni, nem valami nagy élvezet. Csak Szob után lesz jó, ott viszont már igazán. Rendes bicikliút, jól táblázott, szép környezet.
És délután megpillantva gyermekkorom Duna-partját  rájöttem, hogy milyen gyönyörű helyen nőttem fel. Még most is olyan volt minden: a széles kavicsos part, ahol lehetett várni az uszályok keltette hullámot “nééézd, jön egy hajó” felkiáltások közepette, ahol kutat ástunk és néztük, hogyan telik meg, ahol Apu kacsázni tanított és ahol a hatalmas, öreg fákat ölelő bástyák magasságától kicsit mindig féltem.

dpart

2010.07.17: Győr-Esztergom: 109 km
2010.07.18: Esztergom-Alsógöd, Budapest: 69 km

 

Tapintatlan webkettő

Legeslegnagyobb gyermek- és kamaszkoron átívelő szerelmem felesége barátkozni akar velem a facebookon. Hát nincs ebben a modern kommunikációs világban jóérzés? Bezzeg ha még mindig képeslapra kellene bélyeget ragasztani vagy a hentes melletti fülkéből telefonálni ilyen dolog nemigen esne meg…
Na jó, beismerem neki hogy ismerem, de lájkolni ne kelljen!

Brutalitás

Csak a szúnyogzümmögés töri meg az éjszaka csendjét. Hangjuk fehéren hasít a levegőbe, mint az elektrosokk – és amorf darabokra törik az álmot.

Hétfői zöldség

5 dollárért üzenet a homokba, egyedi logo vagy pozitív komment a youtube videódhoz – bármit megkaphatsz. Vagy eladhatsz. Fiverr.

El ne felejtsem: Balatounsoundra ne menjünk többé!!! Sokkal jobb előtte a felbukkanó barátokkal kolbászt enni vagy utána a strandon lógni, vagy a tanyán friss borsót szedni. Azt a borsót, ami még nem is érte el a gömbölyű formát, a szemek még nem érnek össze, de édesek és szaftosak. Igen, azt hiszem, a tavaszi zsenge borsóleves boldogabbá tesz, mint Paul van Dyke.

Emergency writing

Írok, hogy ne robbanjon fel az agyam. Negyvennyolc perc van a tender beadási határidejéig. Amin hónapok óta dolgozom úgy, hogy nem is az én munkám lenne.  Ami miatt főtt az agyam, nem tudtam figyelni a barátaimra és elhanyagoltam az otthonlétet. És akkor most mi a fenét keresek itt? Hát lekötöm magam arra az időre, amíg a többiek most, két óra alatt akarják megcsinálni azt, amit egy hónap alatt kellett volna. És majd kettő előtt egy perccel idehozzák, hogy na, itt van…
Mellesleg akkora üzlet forog kockán, melynek megnyerése esetén karosszékből nézhetném a tévét munkaidőben, akkor is jól menne a cégnek. De nem, ilyen szar kis bizniszkét nem veszünk komolyan…

Relax

Épp az imént olvastam egy eszmefuttatást a munkaidőben történő passziánszozás fontosságáról, és ezen felbuzdulva – most, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok és ki sem látszom a munkából és sikítani szeretnék – milyen jó is lenne egy gyors passziánsz. És képzeljétek el, én most vettem csak észre, hogy nincs a gépemre telepítve, sőt még aknakereső sem. Ezt egyenesen csonkításnak és durva bizalmatlanságnak veszem. Mert ha három év után most tűnik csak fel, akkor nem is múlattam volna ezzel az időt, viszont most, hogy kiderült, milyen fontos lenne – egyszerűen megfosztanak a lehetőségtől. Kizsákmányolás. Folytatom a munkát, de már nincs is kedvem sikítani. Holnap kettőkor úgyis vége – bárhogy is.

Örökség

Hiába, hogy az én karomra van nőve, akkor is az anyám keze. Ugyanazok a színek, ugyanazok az erek, az apró ráncok a vékony bőrön. Nem kellett volna ennyire lebarnulnom.

És mégsem vagyok már Ő. Engem már nem is zavarnak annyira a nők. Újabban azon kapom magam, hogy már nem viszonyítok, nem méregetek, nem ítelek. Már sokukkal (többükkel) jól érzem magam. Ülünk mezítláb a padon, köröttünk az éjjel, kék műanyag poharakból fehér bort iszunk és kacagunk a pakolási szokásaink kifigurázásán. És se én, se ők nem érzik, hogy kívülálló lennék.
Tudod, mióta nem volt ez így? Talán soha…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum