Fekete nadrág, fekete zakó, fehér ing mindenütt. Némi eltérés mutatkozik ugyan a nyakkendők színében, de javarész mind sötét. Ellepik a repteret, a kantint, a folyosókat – mintha egy gigantikus temetésen lennék. Végtelen illedelmességgel és mintamosollyal köszönnek egymásnak és nekem. A kollégáikat Frau Hildegardnak meg Herr Berdának szólítják, még véletlen sem a keresztnevükön, és a szemben ülő egykorú kollégával is magázódnak. Este elit étterembe visznek, ahol a fogás megnevezése nagyobb helyet vesz igénybe az étlapon mint maga az étek a tányéron.
Én meg beállítok a piros kabátommal és fényes piros laptoptáskámmal, néhány percen belül a kollégáknak nevetve felajánlom, hogy tegeződjünk, és második nap szórakozásból villamossal indulok az irodába taxi helyett, és persze eltévedek, amin még jól is szórakozok.
Az anyacégünk Düsseldorfban. Nem tudom, meddig bírnám. Vagy meddig bírnának.