Jelentés az üvegpalotából

Fekete nadrág, fekete zakó, fehér ing mindenütt. Némi eltérés mutatkozik ugyan a nyakkendők színében, de javarész mind sötét. Ellepik a repteret, a kantint, a folyosókat – mintha egy gigantikus temetésen lennék. Végtelen illedelmességgel és mintamosollyal köszönnek egymásnak és nekem. A kollégáikat Frau Hildegardnak meg Herr Berdának szólítják, még véletlen sem a keresztnevükön, és a szemben ülő egykorú kollégával is magázódnak. Este elit étterembe visznek, ahol a fogás megnevezése nagyobb helyet vesz igénybe az étlapon mint maga az étek a tányéron.
Én meg beállítok a piros kabátommal és fényes piros laptoptáskámmal, néhány percen belül a kollégáknak nevetve felajánlom, hogy tegeződjünk, és második nap szórakozásból villamossal indulok az irodába taxi helyett, és persze eltévedek, amin még jól is szórakozok.

Az anyacégünk Düsseldorfban. Nem tudom, meddig bírnám. Vagy meddig bírnának.

Még mindig a tegnapi csont

Megállapított antiszociálisságom ellensúlyozandó tegnap átmásoltam azt a két dévédét, ami Apuról szól, persze azért közben bőgtem egy keveset, de legalább Anyu örülni fog, hónapok óta szeretné, hogy valaki végre átmásolja neki, de senki nem ér rá, úgyhogy most végre nem felejtettem el, és ma elvihetem neki, mert ma végre haza is megyek, mert legutóbb akkor voltam, mikor érett a cseresznye, és az nem most volt, de tegnap a film alatt eszembe jutott, hogy mennyire örültem annak, hogy Apuval még tudtam őszintén beszélni, mielőtt meghalt, és azt hiszem, meg is értett, de azt is megfogadtam, hogy az élőkkel törődni kell, mert utána már késő, és azóta Anyuval egész jó a kapcsolatom, leszámítva a születésnapi hittérítő képeslapokat, de azért még szeretem, sőt nem hogy szeretem, de ismerem is, mint egy másik embert, és az a fura, hogy Aput nem ismertem így, mert még nem voltam ennyire felnőtt, amikor meghalt, és így csak egy érzésvilág van róla, ami lehet, hogy nem is igaz, és nem is tudom, hogy igazán milyen ember volt, csak úgy simán istenítem így utólag, pedig asszem néha nagyon utáltam, de arra már nem nagyon emlékszem, sőt már rá sem nagyon emlékszem, kétezeregy legelején meghalt, az már lassan tíz éve, és ahogy nézem, olyan, mintha egy régi film lenne vagy az előző életem, mindenestere valami teljesen más, és azt a legfőbb következtetést vonom le, hogy azért mégis kell törődni az emberekkel, mert hozzá sem akartam bemenni a kórházba, mert nem gondoltam, hogy már csak ilyen kevés ideje van, meg mert randim lett volna este, de végül mégis bementem és megbeszéltünk mindent és most nagyon utálnám, ha nem így lenne.

Caritas

A kagyló másik végén halkan beszél, nagyon beteg, egész napos műtét lesz, évek óta, sokadszor. Én pedig csak rimánkodom magamra, hogy mihamarabb  tegyük le. Nem tudok, és nem is akarok mit mondani.  A testvérem.

***

– Hát, Bogár, csodálom, hogy milyen jól tudsz bánni és törődni az emberekkel. Más már rég besokallt volna – állította egy barátom a minap.
Hát vagy az ő emberismerőkéje a rossz, vagy az enyém, vagy nem ugyanarra gondolunk.
De én meg inkább azt veszem észre, hogy egyre antiszociálisabb vagyok, nem érdekel az emberek baja-nyűge, oldja meg mindenki maga, maga csinálta, nem bírom a töketlenkedést, jól seggbe kéne rúgni az emberiséget. A nagy részét.

Mert vajon valóban dolgom-e, hogy letöröljem a népek homlokáról a verejtéket? És meddig nyúljon el az a zsebkendő? Elég-e, ha csak azzal törődök, aki hozzám valóban közel áll, nem vér hanem lélek szerint? Akivel törődni akarok? És mi van azzal, aki számára csak eszköz a betegség, mert így éri el, amit akar: időt, menekülést, törődést? De mi van, ha nem is tudja? Vonható-e felelősségre bárki a nemtudásért? A törvény nemtudását a törvény bünteti-e?

Ha elteszem a régi, levetett kereszténység-szemüveget és magamra nézek, csóválom a fejem.

Apám még a halálos ágyán, önkívületben is adakozott volna – a pizsamáját, mert csak az volt ott. De hát ő hívő volt.

Világ a feje tetején

Nooormális, hogy a tőlem három méterre ülő kolléganőmről a facebookról tudom meg, hogy szakított tegnap a barátjával?
(Az igazán cifra csak az lenne, ha ő meg a blogomból tudná meg, hogy tudom…)

Most akkor van értelme, vagy nincs?

Huszadik perce hallgatom Beethovent a telefonkagylóból – pedig csak rákszűrési időpontot szeretnék egyeztetni – és közben a csokifoltokat nyalogatom a billentyűzetről. Látszik, hogy otthon töltött hétvége volt. Sok éve nem volt ilyen: egy napsütéses hosszúhétvége, és én otthon ülök lehúzott redőnyökkel és egyik filmet nézem a másik után. Dehát a betegség az betegség – főleg, ha idővel családi méreteket is ölt.

Ezen kívül csupa jó dolog történik az életembe: kész lett a honlapom, és a 2010-es fotókat már fel is töltöttem (több mint egy éve készül), nemsokára indulunk Portugáliába, imád a pasim (meg én is őt) és egyre jobb az angolom. Meg ilyenek.

Mégis, nagyon ritkán, de például tegnap is, mikor kiülök a teraszra és bámulom a teliholdat egy pillanatra olyan intenzíven érzem, hogy nincs ennek az egésznek értelme. Nem úgy nincs értelme, mint annak aki nem látja az életben a szépet. Hanem mint aki látja. De olyan pici lesz a lét, olyan látványos a körforgás: születés, élet, halál – és már vége is van, mint egy hullócsillagnak. És még ha vannak is következő életek – mi végre? Újra és újra csak a körforgás? És ha megvilágosodok és kiszakadok ebből a kényszerpályából vagy a mennybe jutok (ááá, nem) vagy ilyenek, akkor mi van? Majd könyökölök a felhőkön valami eufórikus boldogságban? Már itt a földön is hamar elunom a strandolást.
Igaza volt Salamonnak – minden hiábavalóság. Hirtelen semmi jelentősége, hogy sikerült fehér biciklisgatyát vennem, vagy hogy milyen szépen nő a muskátli. Minden csak egy apró villanás, az egész lét is. Akkor meg nem mindegy?
És nem, nem mindegy. Talán éppen ezért nem. Talán ha az egész létezésnek nincs is értelme, mégis megadhatja egy pillanatra egy ládából kibuggyanó muskátli, egy mosoly, egy érintés, a utazás. És ebből a sok pillanatból talán egyszer talán mégis lesz valami. Vagy nem. Az sem baj. Ha már hullócsillag, legalább legyen színes.

Remélem beteg

Még ha olyan szép kis nőieseket tüsszentenék, hogy hhcccii. De nem. Én hatalmas, harsány hhhhrrrrrraaaaáááppppccccc hangokat harsogtatok, hogy zeng tőlük az iroda. És nem, nem egyet. A tizediknél bedugja az ajtón a fejét a titkárnő, hogy ugye nem gond, ha nem mondja mindig, hogy egészségemre. Miközben megcsóválom a fejem, felmarkolok egy újabb zsebkendőt a boxból és teletrombitálom. – Deeb, deb baj.

Tegnapelőtt kezdődött, abban a szent percben, míg a szilvalekvár rotyogott és én nekiálttam körmöt reszelni. És azóta sem hagyta abba. Tegnap este 38,6 a lázam, és most csak örülök ennek, mert az azt jelentik hogy beteg vagyok, és nem allergiás.
A hétvégi programot lemondtam és orvoslátogatásra módosítottam. És tegnap csináltunk őszilekvárt. Most hatékonyabban: a tíz kilóból öt nagy és két kisüveg lett.

Szilva-csökkenő

A tíz kilónyi szilva fele rohadt volt és penészes. Így lett belőle öt. Megmostam és kimagoztam, így lett belőle négy-hetven. A felét egy nagy teflonserpenyőbe tettem, a másik felét egy tepsibe. A lekvár néhány óra alatt szépen levet eresztett majd besűrűsödött, lett belőle három. A serpenyő kicsit odakapott, maradt kettő nyolcvan. Összeöntöttem a serpenyőst meg a tepsist. Tettem bele harminc deka fruktózt, így felgyarapodott három tízre. Még egyet rottyant, jó sűrű lett, maradt belőle négy kisüveg meg egy nagy, plusz amit lenyaltam a fakanálról meg a lábos aljáról – barátok közt is kettő hetven. És mire az üvegek dunsztba kerültek, éjfél lett.

Sziget

– Látod, hogy öregszel! – nevetek rá a fürdőszobából.
– Hogy érted ezt?
– Hát nézz végig magadon! Sziget van, és te éjjel egykor már meg is jártad, és hajatmosva-megfürödve fekszel az ágyban!
– Basszus, tényleg. Ez durva. Azt hittem, velem ez nem fog megtörténni. Nem baj, legalább jól megáztunk!
– Fúú, az nagyon jó volt! Hogy rohant ki a tömeg! Pedig végülis jó volt, bár mire már a bugyimból is folyt a víz én is fázni kezdtem. Nem baj, úgyis ki akartam mosni a papucsom, így már nem kell – kiabálok ki a fürdőszobából. Közben egy Gotan dallamot dúdolok – jó volt a koncert. Hiába volt szauna a sátorban, órákig tudtam volna még táncolni rá. Rajongok a hangszerekért.
-Ja, és a két angol csaj, milyen viccesek voltak!
-De hogy a vékony mennyit tudott beszélni! Ilyet még nem láttam: még nálad is többet.
– Jövőre kint kellene aludni egyet.
– Benne vagyok, a nappali programokat úgyis szeretem.
– Akkor ezt megbeszéltük.
És 0:53-kor lekapcsolom a lámpát.

A jóslat

Azt mondta, ne menjük az aquaworldbe, mert azt álmodta, hogy ott meghalok. Mondtam, ez már régen volt, meg ugyan már. Az épület előtt megkönnyebbülten sóhajtott fel: nem is ez a hely volt az. Nem ilyen modern volt, inkább valami római fürdőhöz hasonlított. Aztán benézett a díszletekre, és elnémult. Az volt.

Hát meg ugyan nem haltam, de tegnap óta úgy mozgok, mint egy giliszta, akit éppen ketté vágott az ásó. Lassú féregmozgással, időnként megtarkítva egy-egy hangos szisszenéssel vagy úrihölgyhöz nem méltó káromkodással.
Úgy jártam, mint anno a siklóernyős oktatóm, akit az extrém sport közben nem ért baleset, de a zebrán elütötték és hetekig gipszben feküdt. Én sem a nagy és félelmetes hegycsúcsokon sérülök meg, hanem egy olyan vizicsúszdán, amelyen minden százötven centinél magasabb ember szabadon garázdálkodhat.
Részleges izomszakadás, de csak sok kis nagyon apró – nyugtat az orvos, miközben egy jéggel teli nylonkesztyűt nyomok a combhajlatomba. Állítólag az izom magától gyógyul. Így aztán elféregmozgok a kocsiig.

 

Szénát reggelire

Úgy meg tudnám szokni ezt az életet. Így, a reggeli lovaglással. Hunyorogva beleügetni az alacsony szögű fénybe. Halkan suhanni a még harmatos fűben. Csizmát leporolni és nagy kortyokkal inni a szódát.