Levél (jóval) későbbi önmagamhoz

Szia. Jól nézel ki. Pedig lassan ötven felé jársz.
Tudom, hogy jól csinálod a dolgaid, ügyesen boldogulsz – elég csak rád nézni.
De pár dolgot azért eszedbe juttatnék, hátha véletlen elfelejtetted már. Emlékszel, ezeket a sorokat egy rokonlátogatós hétvége után írom. Hogy mire annyi idősek leszünk – Te meg én – mint ők, nehogy elfelejtsük. Szóval.

Ha azt szeretnéd, hogy a gyerekeid ne sóhajtsanak egy nagyot, mikor megszabadulnak tőled – akár veled élnek, akár nem – akkor tartsbe az alábbi néhány szabályt:

Bármilyen érdekfeszítőnek is tűnik számodra a délutáni vitád a hűtőszerelővel vagy a bosszúság a zöldségessel, aki kukacos káposztát adott, ne meséld végig nekik a sztorikat, hidd el, baromira unják, bármilyen édesen is mosolyognak rád. Keress inkább egy unatkozó szomszédasszonyt erre a célra, vagy írj blogot komment box-al.

Való igaz, hogy nagyszerű ember vagy sok élettapasztalattal, de ne akard folyton kritizálni őket, megmondani mit hogy csináljanak. Hidd el, ők is okosak és jól fogják csinálni – hisz a te gyerekeid.

Mielőtt ki akarod oktatni őket erkölcsileg vagy párkapcsolatválasztásilag, kicsit ugorj vissza az időben, és jusson eszedbe a saját történeted. Ugye, szükséged volt arra a sok marhaságra ahhoz, hogy ez legyen belőled? Na látod. Adj nekik is szabad kezet.

Ha jó kapcsolatot akarsz, beszélgess velük. Nem, nem, ez nem azt jelenti, hogy beszélj megállás nélkül. Nem. Kérdezz. És érdekeljen is, amit mond. Emlékszel, milyen szomorúan vetted tudomásul anno, hogy az öregek mindig csak beszélnek, de sose kérdeznek? Vagy ha igen, az csak a bevezetője az újabb mondókának? Vagy egy kérdésbe bújtatott szemrehányás? (Aztán mikor mész már férjhez?) Szóval kérdezz, de igazán.

Hogy a gyereid mondandója ne hangozzon úgy, mintha hottentottául beszélnének, légy képben a modern világban. Nem fog ártani, ha megismered a legújabb dolgokat – legalább trenírozod az agyad. Emlékszel, milyen nehéz volt szót érteni  fiatal korodban azokkal, akik nem tudták, hogy mi az az internet, vagy hogy miért jó a gyereknek, hogy valami fészbúkon lóg? Szóval tanulj egy kicsit, a kölök meg még büszke is lesz rád.

Aztán ha így teszel, talán már nem kell a gyerekeid szemére hányogatni, hogy miért nem jönnek haza vasárnapi ebédre, vagy miért nem néznek feléd sose – mert keresni fognak, jönni maguktól. Csak teremts egy olyan közeget, amiben jól érzik maguk. És nem csak te, magad.

És végezetül de legfőképpen: legyen életed, a gyerekek mellet és rajtuk túl. Ne az legyen a létezésed értelme, hogy oldalast süthess nekik vagy hogy hetente felhívnak-e, mert így nagyon ki vagy szolgáltatva a csalódésnak. Élj boldogan, legyél vidám – és imádni fognak.

Hát ennyit szerettem volna. De szerintem tudod te ezeket. Csak mikor ezt írtam, még nem tudtam, hogy biztosan tudni fogod-e. Na pá, megyek is, hallom már megjöttek a gyerekek, rohannak be a kapun…

Mint egy giccses képeslap, olyan ez az este

lov3A nap már olyan alacsonyról tűz a szemembe, amin már a hunyorgás sem segít. A lovat nem nagyon zavarja. Bár éppenséggel én sem nagyon zavarom – még ha épp a hátán ülök is – ahelyett, hogy felkaptatna velem a dombon, komótosan nekiáll legelni valami sárga gazt.
-Hé, te komisz, nem vagy még nyugdíjas! – buzdítom haladásra, és néhány perc múlva már a szőlők közt ügetünk. Erős szél fúj, kezem-arcom kipirul. Jónás előttem lovagol, időnként hátrafordulva ellenőrzi, hogy helyes-e a tartásom, lent van-e a sarkam. De minden rendben, pedig már egy hónapja nem voltam.
A dombtetőről lelátunk a tóra, azon túl pedig a falura. A házak fölött megáll a kéményfüst – holnapután október van.

Mire visszaérünk az istállókhoz, már majdnem teljesen sötét van. Vacsoracsillag világít a fák fölött. Nyerítés hallatszik bentről.

Hamis a baba

cofnLisszabonban teljesen kiakadtam.
Előtte jó ideig a félnomád és természetközeli népek életét éltük. Tekertük a biciklinket, ahol ránk esteledett, felvertük a sátrunkat. Halat ettünk és zöldségeket, tágas strandokon fürödtünk és közös nyelv nélkül is szóba elegyedtünk a helyiekkel. Az egész olyan természetes és igazi volt. Küzdelmes, de igazi. Mert ugye a hegyre fel kell tekerni, csomagal is. A nap tűz és tikkaszt, a sátrat minden nap ki kell cövekelni – na jó, halászni azért nem szükséges. De az izzadságon, a bőrre kirakódott són keresztül is érződött az élettel való harmónia.

Aztán beértünk a fővárosba, és elfoglaltuk a cég által biztosított négycsillagos szállodát. Nem mondom, hogy nem esett jól tiszta kádban fürdeni és utána friss ágyneműbe bújni. De reggelre már elfogott az idegesség. Mi ez? Egy szoba, éjszakánként 350 Euróért? Miért? Mert harminc centi átmérőjü a zuhanyrózsa? Miért kell ez? Mire jó a svédasztalos reggeli, ami után az ételek felét kidobják, miközben máshol éheznek? Miért kell a 10 gramm lekvárt külön kis üvegekbe csomagolni? Hulladékot gyártunk, csak hogy ne legyen maszatos a főurak keze? Komolyan, normális? És ez a sok öltönyös ember, arcukon az önelégültség és kimerültség elegyével. A titkon járó takarítók a törülközőt naponta mossák, csak mert az uras, és megy ki a szennyvíz a Tejo-ba. Az emberek az utcán rohannak, szomorúak és mindig el vannak késve. Belélegzik a füstöt, amelyet a többi siető ember bocsát ki. Közben nézik a plakátokat, hogy milyen új ruhával lennének egészen biztosan boldogok, és sietnek tovább, hogy legyen pénz arra a ruhára, arra a cipőre, arra a valamire, amivel majd jó lesz. És hajt, és közben nincs idő a családra, a tengerparti sétára meg saját magára. Pedig he kilépne a hazugságból, mennyivel kevesebb elég lenne. Az egész világnak.

Annyira látványosan és brutálisan nyilvánvaló lett az ilyesforma lét hiábavalósága. Csalás, csalás, csalás. Hamis a londíner, az üveges dzsem, a Mango reklám, a földig tükör. Nincs a helyén a világ, beteg, köhög, és eszében sincs meggyógyulni. Hányingerem van.
Nem kérek ebből.
Menjünk vissza, vissza az igaziba. Otthon is. Még jó, hogy már most is a város szélén lakunk. Menjünk még kijjebb. Vissza a valóságba, az igaziba.

Öröm-anya

– Jaj, anyukám, nagy hírem van, jövő nyáron férjhez megyek!
– Hát nekem valami közelebbi időpontot mondj.
– Tudtam, hogy valami ilyet fogsz mondani. De elmondtam, hátha érdekel.
– Úgyis gondoltam már, hogy van valakid. De hát a húgod is úgy volt, hogy idén nyáron összeházasodik, aztán most ő is visszakozik. Tudod, hogy mit gondolok én erről az egészről. Csak járogattok, összefekszetek, felbontjátok, jön a következő…
– …
– Most mit vársz, mit mondjak rá?
– Bármit, de ne ezt.
– Áhhh… na ki az illető…
– Tudod mit, ha így kérdezed, akkor felejtsük is el. Majd hallgatok úgy, ahogy eddig. Felejtsd el, hogy bármit is mondtam.
– …
– …
– Akkor edd tovább a tökfőzeléked.
– …

Kinyomom.

– Áhh, csak azért hívlak mert most mondtam el anyunak.
– És mit szólt?
– Szemét volt. A szokásos szöveg, ismered. Fogadjam el, hogy bűnben éltek, bla-bla-bla..
– Látod, mondtam, hogy ilyen. De te olyan jóban voltál vele mostanában.
– Ja, voltam. De azt vártam volna, hogy ha én elfogadom őt, akkor ő is elfogad engem.
– Ne izgulj, lecsillapodik, aztán még hívni fog. Látod, az én pasim is elfogadták.
– Nem érdekel, ne hívjon. Nekem nem kell alamizsna. Ha nem, akkor nem. Persze most majd mégis erőt vesz rajta a kíváncsiság, de pukkadjon meg. Majd kap egy esküvői meghívót max. Vagy utólag pár képet.
– Persze, nem hívnád meg?
– Minek, ha ilyen? Tényleg, leszel a tanúm? De ki kell tenned magadért, mert lehet, hogy te fogod képviselni az egész családomat! F*szom.

After Portugal

Arra ébredek, hogy a felkelő nap sugarai a szemembe sütnek a szélvédőre csapódott párán keresztül. Álmosan kimászok a kocsiból a hajnali hűvösségbe, és a szikla széléről belepisilek a tíz méterrel alattam lévő tengerbe. Aztán nyújtógyakorlatokat végezve visszaballagok, visszaállítom egyenesbe a háttámlát, rápillantok az anyósülésen alvó pasimra és indítok. Előttünk még kétezeregyszáz kilóméter, mögöttünk ezeregy. Meg két hét nyaralás.

Igen vegyes nyaralás volt. Volt hogy imádtam, volt hogy utáltam. Utáltam, ha sokat tekertünk, főleg a véget nem érő hegyek láncolatán, hogy mindig lekéstük a naplementéket, és hogy vagy tököltünk, vagy siettünk. Legközelebb hosszabb idő kell vagy rövidebb táv. Imádtam viszont az óceánt, az óriási hullámokat, a színes házikós sikátorokat, a finom halakat, a portóit, a liszaboni villamost és a tengerbe zuhanó sziklákat.

És hát a legkiemelkedőbb esemény a leánykérés az óceánparton.

Őrült nők

-Fura ez a csaj, a szomszéd barátnője – mondja este, autómosás közben.
-De jó, hogy ezt mondod, már azt hittem, csak nekem tűnt fel.
-Nekem is. Pedig olyan aranyosank tűnik elsőre.
-Annak. Mégsem bízom benne. Szívesen elcsevegek vele, de félek tőle. Mintha bújkálna benne valahol mélyen egy őrült.
-Csak szegény srác. Olyan rendes gyerek ez a Peti.

***

-Hétvégén beugorhatnánk a Gyuláékhoz is, ha már ott vagyunk – mondja reggel, míg vasalok.
-Ok, én bírom Gyulát, csak a csajt nem. Bár még mindig jobban, mint te. Figyi, miért van az, hogy annyira nehéz egy normális nőre akadni?
-Mert elnyomásban élnek és nem élik meg önmagunkat.
-Szörnyű. Most látom, hogy végülis te milyen szerencsés vagy velem.
-Az ám! De ma reggelre elég az önmarketingből! – nevet.

Szabadság miatt zárva

Még egy óra, aztán beállítom a Házon kívül automatikus választ, elmegyek a nőgyógyászhoz, befejezem a pakolást és két hétre becsukjuk magunk mögött az ajtót.
Aztán felkerekedünk és lenyomunk diszkrét háromezer kilómétert, majd kivesszük a bicikliket a csomagtartóból, rákötjük a sátrat, hálózsákot meg a többi motyót (egy 40*28*15 cm-es táskába bele kell férnie két heti ruhámnak – ez erősen nőellenes), és felfedezzük Portugáliát. Az útvonal rugalmas, de nagyjából Portó-Liszabon-Lagos az óceán mentén, helyenként kitérőkkel a szárazföld belseje felé. Az élet szép.

mira

Ugye apu én vagyok a legügyesebb?

Hetek óta csodálkozva figyelem az egész Goldenblog ceremóniát, és ami körülötte zajlik. Írt már valaki belőle pszichológiai szakdolgozatot? Ki miért versenyez, és kiből mit hoz ki? Bődületes kommentviharokat kavart a komplex kategória (micsoda alliteráció), és bloggerek tucatja próbálja elkeseredetten, egymásra mutogatva, csalást szimatolva bebizonyítani, hogy bizony ő a legjobb. Olyan szomorú, és annyira életszerű. Egyszer talán tényleg írok belőle valamit.
Nekem valahogy sosem jutott eszembe indulni, egyrészt mert ültő helyemben fel tudok sorolni 50 bloggert, aki jobb nálam, másrészt pedig a blog nekem még mindig napló, önmegvalósítás, köpőcsésze – szóval önmagáért való. Megmérettetésben pedig éppen elégszer van részem. Száz kilómétert tekerni. Befejezni a honlapom. Eljutni a Himalájába. Hibátlanul megírni az angol házit. Megtanulni, hogy üljek le jó lábra a lovon. Mindegyik egy kitüntetés.

Aztán épp tegnap láttam, hogy felkértek zsűrinek is, csak nem olvastam a leveleimet, úgyhogy lemaradtam. Talán jobb is, mert ez az ötvenes lista nem nagyon fedi az én ötvenesem. Azért megcsináltam a házi feladatot, végignyaltam mindet, de nagy jóindulattal is csak hármat tudtam volna kiválasztani. Sok sikert mindenkinek.

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum