Reggie Watts

rwTegnap egy hirtelen ötlettől vezérelve a korán ágybabújós – ágyban filmet nézős programot lecseréltük Reggie Wattsra és a Trafóra. Megérte, kellett az az egy óra nevetés. Csak azt nem tudtam megérteni, hogy egy ilyen istenverte zseni tíz oktávval a torkában miért a pop-énekesek kifigurázásában talál örömet ahelyett, hogy leénekelné a plafont a fejem fölül. Végig erre vártam, és elmaradt.
Olyan, mintha Michelangelo gyerekszoba festéssel szórakoztatta volna magát, helyenként egy-egy zseniális micimackó pingálással, mely felcsillantotta volna a benne rejlő tehetséget.

Utána meg arról beszélgettünk, hogy lehet, hogy mi azt találtuk meg egymásban, amit mások annyit keresnek –  a lelki társat?

Család

A statisztikából értesülök arról, hogy én ezt egyszer már idéztem, 2006-ban. Most Anyám kedvéért. Talán meg kellene írnom neki.

 

-Magának nincs családja?  – kérdezte az asszony.

Az öreg befalt egy marék puliszkát, lassan megrágta, levest hörpölt rá. Evett. Mintha nem is hallotta volna a kérdést. Aztán letette a kanalat a tányér mellé.

-Tudod. Az ember születik valahol. Az a család. Meglát valakit, úgy érzi, hogy szereti, összeköltözik vele egy födél alá, s gyermekei lesznek. Ez a család. Aztán később kiderül, hogy hiába élnek mind egy födél alatt, mindegyiknek külön útja van. Minden embernek van egy útja, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak az útjok is egy. De ez nem így van. Nem a födélen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.

-Hát mi tartja össze?

Az öreg lassan fölállt a székről. Tarisznyájából előkotorta a pipát, a dohányzacskót, és visszaült a kemence mellé.

-Semmi. Ha nem úgy indultak, akkor semmi.

 

Wass Albert: A funtineli boszorkány

Konyhatündér, bal kezében tojáshabverővel

thSütöttem egy kiló mézeskalácsot. Tizenkét tepsi. Most a dohányzóasztalon puhulnak, dekorációra várva.

Főztem sütőtökkrém levest. Bors helyett véletlen chilit őrültem bele. Viszont nem véletlen került bele facsart narancs, gyömbér és fehérbors. Finom lett.

Sütöttem meggyes pitét. Jó lett. De a pasim tojáshabot kért rá. Bennem genetikailag kódolva van, hogy olyat nem tudok. Végül nem csak a hab lett ragacsoa, hanem a pite is alatta latyakos.

Kééérem, valaki tanítson meg, hogy kell tojáshabot sütni! Hiába keverem-kavarom-szárítom – nem lesz jó. Ennyire béna nem lehetek… 
És jesszus, a mézeskalácsot is azzal kell megírni!

Nyelves

Németül mindig is tudtam. És talán egyszer ha tanultam, mikor hat évesen a Tesz-Vesz szótárat tanulmányoztam a lugasban, mert Apu azt ígérte, hogy annak hozza a legnagyobb ajándékot Norvégiából, aki a legtöbb német szót fogja addig megtanulni. Már kisgyereknek is büszke voltam (vagyis inkább csakazértis) – meg is nyertem a versenyt.
Aztán több éves külföldön élés tovább tökéletesített. Felsőfokúm van belőle, pedig nem tudom a der-die-das-t.

Angolul az utóbbi tíz évben tanulok. De sose tudtam. Minden tanár előlről kezdette, és bármilyen lelkesen ületem az órákon, nem sokat haladtam. Tavaly viszont kaptam egy új tanárt. És ez volt az a hét, és ez volt az a nap, amikor rádöbbentem, hogy tíz év után végre lehet hogy azt kellene mondanom, hogy tudok angolul. Bár még kis gyomorgörccsel veszem fel a telefont, ha külföldi számot látok rajta, de ma fél órát tárgyaltam a főnökömmel angolul, és a céges honlap fordításának végét már félig az angolból, félig a németből csináltam. Otthon pedig angol regényt olvasok.

El sem hiszem. Mint ahogy azt sem, hogy végre befejeztem a teljes honlap fordítását – magyarítását.

Kiiráály

Ma menten a lovak Ferrari-jával.
A második kör vágtánál állítólag már nem is volt halálfélelem az arcomon.

Beyond Budapest

rc161Míg az ember menyasszony nem  lesz, talán fel sem tűnik neki, hogy a körúton a Nyugati-Oktogon (vagy talán Blaha) viszonylatban minden egyes kapualj rejt egy menyasszonyi ruha szalont. Némelyik többet is.
A bejutás vegyes: néhol csak követjük a glória, stefáni, tiffany, amanda, bella, carmen, arabella és egyéb ritka női nevekre hallgató, fehér ruhás hölgyeket ábrázoló táblát. Helyenként a kapucsengő megfelelő gombjának megnyomása után nyerünk bebocsátást – ilyenkor fejkidugással vagy kamerás csengővel ellenőrzik, hogy valóban leendő arák vagyunk-e, vagy csak egy újabb szórólapos, neadjisten besurranó. Mert ugye a ház lakóival okos dolog jóban lenni.

Az ajtó már szinte mindenütt csak csengetésre nyílik. És leginkább egyeztetett időpontra. Ilyenkor előbb-utóbb előbújik egy többé-kevésbé kedves hölgy, és beinvitál. (Kis forgalmú szalonokban előbb felkapcsolják a lámpákat.)

A cipőt az ajtóban levesszük, és bebocsátást nyerünk a régi polgári lakások egyikébe. Ideális helyszín. 

Innentől aztán bármi megtörténhet: Találkozhatunk végtelenül kedves eladókkal és hülye bunkó banyákkal, vagy ráeszmélhetünk, hogy ami a képen oly gyönyörű, az a műanyag vállfán lógva elég hervasztó, vagy hogy vannak csodás ruhák az outlet szekcióban, vagy hogy nem lenne hülyeség egy mentő a ház elé, mielőtt elárulják a kiválasztott ruha árát.  

Aztán négy-öt szalonnal később már zúg a fejünk, és már azt sem tudjuk, mi hogy volt, hol volt az a nagy kristálycsillár és hová nem akarunk soha többé visszamenni. De szerencsére a körúton nem csak menyasszonyi ruha szalonok vannak, hanem jó kis mexikói büfé is, ahol van harsány virágos viaszosvászon az asztalokon, és ahol egy burito meg egy rizstej mellett szépen le lehet jegyezni egy zsírpapírra, hogy mi hogy volt.

November huszonegy

A teraszon a dézsában kihajtott a krókusz és újra virágzik a paradicsom. Az, amelyik nyáron nem tudott beérni, mert olyan hideg volt.

Bogár, nem szoktál te ilyen hisztis lenni! – mondja az oktató

Lószagú (nem, nem a jószagút írtam el) ruháimban töltöm a pénteket az irodában – otthon hagytam a váltóruhát. Sebaj, sokat már nem ront. Azon, hogy hulla fáradt vagyok, meg hogy minden porcikám sajog a tegnapi két órás önnyomorgató edzéstől. Ma pedig megkaptam a leglomhább lovat, akit folyton rugdalni kell. Ezt több okból is nagyon utáltam: rühellem rugdosni az állatot, mert én sem szeretném, ha ezt tenné velem. Másrészt ez dupla annyi mozgást jelent az izomlázas tagjaim számára. Harmadrészt nincs sikerélményem, mert a nagy egóm nem szereti, ha a csoporttársaim bénának tartanak. Szóval most először utáltam a lovaglást, és alig vártam, hogy vége legyen. Nem baj, így legalább legközelebb minden lelkifurdalás nélkül írhatok valami szentimentálisat róla. Addig pedig PEZ-t ropogtatok. – Mi az, hoztál magadnak is egy kis abrakot? – kérdezi a kolléganőm a fogmunkám hallatán. Végülis ehetek zabot ebédre…

Most van

Miután szombaton bejártuk a Bükköt. Miután piknikeltünk a Fennsíkon. Miután megsajnáltam a kutyás lány magányát. Miután falevelet fényképeztem. Miután találtunk egy szuper kulcsosházat. Miután megbeszéltük, hogy a ház előtti töbör milyen remek gyermekmegőrző lehetne majdani gyermekeink számára. Miután kiélveztem a 200 lóerőt. Miután este leautóztunk Pécsre. Miután éjszaka beboroztunk. Miután a Mester ugyanazt az ítéletet mondta, mint én egy órával azelőtt. Miután délben a tanyán megsütöttem életem első kacsáját. Miután remekül sikerült. Miután odakapott a dinsztelt káposzta. Miután mégis jó lett. Miután megmondtam nekik, hogy nem kell más, mert őt szeretem. Miután egy szál pólóban melegem volt a napon. Miután november közepe van. Miután nagy dolgokra jöttem rá hazafelé. Miután filmet néztünk a kanapén. Miután hétfő lett. Miután tejes-fahéjas teát ittunk. Miután leadtam a cikket. Most van.

Öninterjú helyett

Van abban bármiféle logika, hogy ahelyett, hogy a holnapi határidős, minimum 5000 karakteres cikkem megírása helyett azt a kevéske mondandómat is inkább ide lököm? Persze, van, a megfutamodás. Mert már egy olyan szép kis interjút készítettem saját magammal, de még mindig csak 2000 karakter, szóközökkel. Ha legalább írhatnék benne  a magánéletemről, és nem csak (az elképzelt) munkámról, akkor máris sokkal könnyebb dolgom lenne.
Például beszámolhatnék a tegnap esti színházi előadásról, Eperjes meg Gáspár, hogy jó volt, csak hamar vége: aztán puff ide be. Vagy a rosszul sikerült zuzapörköltről, amit ebédre ettem. Hogy azzal a gondolattal kacérkodom, hogy kéne egy kis volumen dauer a hajamba, de mire pont rászánom magam, addigra épp elkezd jól állni az egyenes. Hogy éber transzban találkoztam a főnökömmel, és voltam is benne, és most egészen megértem őt, és arra is rájöttem, hogy még gyászol, és hogy egy másik dimenzióban ő is éppolyan rabszolga, mint én, és ez őt is épp annyira frusztrálja, mint engem. Aztán meg külön fejezet az a kép, ott a neten, rólam, ami miatt a férfiak meg akarnak dugni. Az a jó, hogy a pasim nem nézegeti azt a képet, és mégis meg akar. Még akkor is, ha az új libatoll paplanunkra azt mondta az eladó néni, hogy nem szabad benne hancúrozni, mert összetörik benne a töltőanyag, és akkor **hatjuk. Akkor már tényleg. Továbbá hogy milyen az, amikor a kanca megbabonázva vágtázik alattam, és miközben a fennmaradásomon küzdök az egyre gyorsuló jószágon – pofán talál fél kiló sár, az előző ló patájáról. De úgy telibe. És hogy most először van igazi izomlázam  lovaglástól. De jövő héttől rendes edzésre is járunk majd a padtársammal, futópad meg ilyenek. Vicces lenne, ha ott is mindig keresztül futnának előttünk az őzek. Az őzeknek egyébiránt már egészen szürke, téli jelmezük van. Az edzésre visszatérve: kell is, mert már egész látható hasam van, pedig még nem attól. És pedig idén olyan szép ruhákat vettem, végre igazán tetszenek. Közben rájöttem, hogy ruha és menyasszonyi ruha témában a spanyolok a legjobbak. Ha bármi megtetszik, mindig kiderül, hogy spanyol. Mi miért nem tudtuk megőrizni és felvirágoztatni a textil iparunkat? Miért fogjuk mindig az olcsó kínai termékekre, hogy ellehetetlenítik a létezést? Töketlenek. Végezetül esküvőt is tervezek, a számítógépeimen külön mappák vannak már ruháknak, dekor- és meghívó ötleteknek, fotózási- és ünnepségi helyszíneknek. Javarészt szokatlan, vidám,  csináldmagad verzióban.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum