Holnap lesz?

Lehet, hogy elnéztem a naptárat, és nem is holnap van karácsony?

Máskülönben hogy lehet az, hogy két óra alatt megjártam Budaörs – Belváros – Budaörsöt, vettem síbérletet, lemostam és kitakarítottam az autót és bevásároltam az Aldiban? Mostanra pedig becsomagoltam az ajándékokat, és hétre kész a vacsora is? És mindezt képes vagyok még le is írni?

Reklámok

Jhabvala

Jhabvala. Ez a név nem mondott eddig semmit, sőt még azt sem tudtam volna megállapítani, hogy ez egy név. Pedig az. Ruth Prawer Jhabvala. Épp most fejeztem be az egyik könyvét. És mivel nagyon tetszett – sőt nem is ez a megfelelő kifejezés, hanem hogy akaratomon kívül és az angol nyelv ellenére magával ragadott – ezért utánanéztem.
És most értettem meg, hogy mennyi nagy embert nem ismerünk, akit pedig kellene. Csak mert mondjuk nem kapható magyar könyvesboltokban, innentől nagyjából nem is létezik. Már egy másik, felfedezetlen univerzum.

Most már többet tudok Róla: németországban született 1927-ben, lengyel és zsidó felmenőkkel. Londonban nőtt fel, 24 évig élt Delhiben férjével és három lányával, most pedig Amerikában.
A Heat and Dust regényével Booker díjat, filmadaptációival és forgatókönyveivel Oscar díjakat nyert.
A szívemhez különösen közel áll India miatt, és főleg ennek megközelítése miatt. Nem ír belőle romantikus naplementés ömlengést, nem nézi le és nem imádja, szereplői nem rosszak vagy jók, hanem emberek. Amilyennek én is láttam azt a palotákkal, koldusokkal és sorsokkal teli világot.

Nyomok a hóban

Olyan, mint egy szelidítetlen pusztai farkas. Egy hím állat, aki nem tagja egyetlen falkának sem. Időről időre odacsapódik valahová, de túl sok benne az állat, az ösztön, az önmarcangolás. Kiröhögi a világot és saját magát. Pedig éppen ezért több lehetne, mint a többiek – de nem hisz magában. Úgy látom őt, mint aki folyton a pusztaságot járja, nem akar és nem tud tartozni senkihez. Egyszer szerettem volna, ha hozzám tartozik, most talán szeretné, ha hozzá tartoznék. De nem segítene rajta. Semmit nem tudok kezdeni vele, pedig fontos nekem. Ő is én vagyok, egy kis szegletem. 

És Te boldog vagy? – kérdezem tőle. – Tudsz te egyáltalán boldog lenni?
Aztán mégis kitörlöm ezt a sort.

Karácsony csökkentett üzemmódban és stressz nélkül

Majdnem azt mondtam, hogy idén elmarad, de ez nem lenne igaz.

Hiszen már akkor elkezdődött, mikor egy hónapja nekiálltam hópihe alakú mézeskalácsformák után szaladgálni, aztán folytatódott a fahéj és szegfűszeg friss illatával, majd az egész napos mézeskalács írással. Mert idén mindenki kap. Celofánban, piros szalaggal – még akkor is, ha mégegyszer már nem puhul meg.

A rohangálás rövidre lett fogva, nagyrészt interneten keresztül és külvárosi bevásárlóközpontokban, húgom ajándék függönyeit pedig már hétfőn megvarrtam. Van koszorú meg ablakdísz meg adventi kalendárium is, meg piros pöttyös csomagolópapír.

Ma még egy kis forralt borozás a Vörösmartyn, aztán ölbetett kézzel várhatom a szentestét. Rokonlátogatás meg sokfogásos menü idén elmarad. Nincs kedvem hozzá, és csak azért nem fogok, mert úgy szokás. Az lesz a legjobb, hogy nem kell korán kelni, hogy fadíszítés közben nem kell az éppen odaégő vacsorát félteni, és ha úgy van kedvem, egész nap henyélhetek.
Aztán huszonhatodikától vár a hegy, meg a szikrázó hó és az egy hét  suhanás.

Jövőre ígérem lesz szép karácsony. Vagy jövő után. Vagy azután. Mire gyerek lesz biztos. Gyönyörű, csillagszórós, varázslatos.

Szlovákokhoz síelni soha többé

  • hóesésben a balf*sz autósok miatt 260 km = 6 óra
  • Donovaly-n 2 felvonó jár, egymástól 20 perc gyaloglásra, az út 2 oldalán. Egyetlen piros pálya üzemel, az is tiszta jég, és háromkor bezárt a felvonó.
  • Chopokon a reggel fél órás dugóval indul a parkolóhely előtt
  • A parkolótól síbusz döcög fel, feljebb nincs hely
  • A végállomásnál szintén csak egy felvonó jár, egy unalmas kék pályához. Többi lezárva a szél miatt, az emberek gyalog (!) mennek fel a piros pályákra.
  • Egy újabb buszozással elérhető a rendszer másik fele, egyetlen piros pályával, a felvonónál alkalmanként húsz perces sorban állással, melyet öt perc lesiklás követ.
  • Enni csak félig fedett hideg helyen lehetett, meleg helyen csak inni. Kint mínusz tizenöt.
  • Órákat gyalogoltunk, perceket síeltünk
  • pedig ez volt Szlovália legnagyobb és legjobbra értékelt síterepe
  • és mindezért főszezonban osztrák árakat fizettetnek ki.

Viszont a Penzión Drak szuper volt, 6600 Ft fejenként reggelivel, igazán nagyszerű volt, vetekedett a portugáliai 320 Eurós szobával. Volt kandalló meg modern berendezés meg játékszoba, és pattogó tűz előtt borozgatva sakkozás, pedig nem is tudok sakkozni.

Holle anyu

Tízig kell számolni, míg egy hópihe a második emeleti konyhánk ablakától leér a földre. Olyan óriásiak a pihék, mintha valaki vattacsomókat dobálna a tetőről.

Vettem a bátorságot, és felhívtam Anyut, és biztos azért, mert karácsony van, de azt mondta, jövőre már hajlandó megismerni a vőlegényem, mert nehogymár csak az esküvő napján. És küldjek magunkról fotót. És még van húsz percig beszélgettünk. Ezek után.

Bent enyhül, kint fagy.

Jézuska biznisz II.

Még valami az előzőhöz. A legnagyobb dolog, amit karácsonyra kaptunk, és aminek borzasztóan örültünk, az egy babaház volt. Na nem ilyen csilli-villi-barbis cucc negyvenezerért, hanem Apu csinálta a bátyáimmal egy kartondobozból – de nem ám akármilyet!

Az óriási karton belül szobákká volt elválasztva, ajtókkal, kívül ablakokkal. Az ablakokon rongyfüggönnyel. A helyiségek be voltak rendezve papír- és fa bútorokkal, a falak ki voltak tapétázva színes papírokkal, és be volt vezetve az áram (!), mely a világítást működtette egy zsebtelep és kis izzók segítségével. A fürdőszobában kád volt, egy felfordított gabi-samponos flakon (ezek a samponos flakkonok egyre gyanúsabbak) volt a boiler, melyet vízzel megtöltve tele lehetett ereszteni a fürdőkádat. Mondjuk 1986-ot írunk. Szerinem nekünk volt a legtutibb ajándékunk az osztályban, mintegy száz forintból.
Úgyhogy meg ne tudjam, hogy valahol nem kapnak a gyerekek ajándékot csak azért, mert nincsen pénz. Itt van pár ötlet babaházra, például IKEA katalógusból. Zseniális. Talán meg is csinálom, annyira jó. További ötleteket meg láttam még itt is.

Jézuska biznisz

-Még soha nem volt igazi, becsomagolt ajándékom – hangzik el nap mint nap a szomorú kisfiú hangja a rádióban. Akin a rádió majd segít. Remélem úgy, hogy leül a szülőkkel beszélgetni.

Tudom, az ilyen beolvasott levelek általában marketinges kollégáim fejéből pattannak ki (akiknek tuti nincs gyerekük, mert akkor nem írnának bele olyan szavakat, hogy nekünk nincs tartalékunk), de nem is ez az, amin felhúzom magam. Hanem hogy mi a szarért nem volt annak a gyereknek még becsomagolt ajándéka? (Mert azért biztos vannak ilyenek.) Hát a hülye jézuska-biznisz miatt. Miért kellett az egész ajándékozást jézuska fejére húzni? (Ami már eleve marhaság). Így a gyerek csak vár és elvár. Elmondom, nálunk hogy volt.

A családom szegény volt, de ez nem gátolt meg bennünket az ünneplésben. úgy emlékszem vissza, hogy a világ legszebb karácsonyai nálunk voltak.
Ha nem volt pénz, akkor Apu barkácsolt fenyőfát, egy vastag ágba szúrta bele a fenyőágakat. És lett a plafonig érő fánk. Díszeket már hetekkel előtte készítettünk, közösen, együtt, színes papírból (ha még papírra sem futná, ott a sok reklámújság, girlandnak kitűnő). Noha a kis Jézus születését ünnepeltük, de az ajándékokat nem ő hozta, innentől kezdve mindenki beszállhatott az ajándékozásba. És be is szállt. Mi gyerekek minden évben készítettünk mindenkinek ajándékot. Barkácsoltunk, ragasztottunk, anyagmaradékokból varrogattunk, tavalyi papírba csomagoltunk.

Szenteste Apuék feldíszítették a fát, mi addig a szobánkban várakoztunk meg végeztük izgatottan az utolsó simításokat. Aztán Apu összegyűjtötte és betette a fa alá az ajándékokat. Végül megszólalt a csengő, és mi mind bevonultunk a csillagszórós nappaliba, csillagszórós szemekkel. És én legalább annyira vártam azt, hogy hogy fognak örülni az ajándékaimnak, mint annak, hogy mit kapok. (Általában közösen valamilyen társasjátékot, meg kisebb dolgokat – mondjuk egy kesztyűt. Mert azért a szülőktől mégiscsak kaptunk.)

Manapság pedig a gyerekek szinte soha nem ajándékoznak. Nem is tudják, mi az. Csak kapni akarnak, a karácsony csak nagy ajándék, és a szülők nem veszik a fáradtságot. Nem veszik arra, hogy a gyereknek akkor is legyen varázsos karácsony, ha éppen nincsen pénz (szóval miért is nem csomagolt be soha semmit a kisfiának? Egy régi pólóból varrt rongybabát vagy egy vonatos falvédőt?) Nem veszik a fáradtságot, hogy megtanítsák a gyerekeket ajándékozni. És így annyi mindentől fosztják meg őket.

Én tudod mit vettem Anyunak egyik születsénapjára? Két vaníliás cukrot meg egy sütőport. Ebből az egyik vaníliáscukrot megettem hazafelé. De borzasztó büszke voltam magamra, mert én vettem! Abból az egy forintból, amim volt.
És tudod mi volt az egyik legmeghatóbb ajándékom? Miután a bébiszittelt gyerekeimnek megtanítottam az ajándékozás örömét, a legkisebb karácsonyra készített nekem egyet, teljesen titokban és egyedül. Egy üres samponos flakkonba összenyomkodott minden folyékonyszappant  meg mindent amit talált a házban, és az így készített kozmetikumot becsomagolta egy nagy gnóm újságpapírba. Nekem a szemem könnybelábadt, mikor megláttam a büszkeségtől ragyogó kis arcát. Na ez a boldog karácsony. Az a szeretet, ami abban a samponosflakkonban van.

Leszel Te Én?

Tagja lehetnék a szkeptikusok egyesületének, amilyen gyanakvó vagyok. De mivel nyitott is, ezért néha mégis hivés lesz a vége.
Így volt ez a családállítással is. Itt tutira van valami sumák – gondoltam. Én, mint az utcáról betévedő gyanútlan és tudatlan ember hogyan tudnám megjeleníteni – ráadásul az események ismerete nélkül – egy idegen ember meghalt nagyanyjának a viszonyát az elvetélt gyermekéhez. Érted.
És mégis. Két állításban szerepeltem, voltam anya és lány, és semmit nem csináltam, csak figyeltem befelé, és minden jött, főleg ahogy az állító instruált. Volt hidegem és melegem, görcsölt a talpam vagy boldog voltam, valaki taszított más meg vonzott, egyre többen voltunk bent, mígnem kibontakozott a történet, és a megoldás.

Ez így még mind nem sokat jelentene egy szkeptikus számára. De basszus tényleg annyira érezni lehetett. Mikor bejött egy apa szereplő, egymásra nézés nélkül mindketten azt éreztük a barátnőmmel, hogy úristen, ez nem az apja. De a legdurvább az volt, mikor az állítást kérőnek háttal állt az őt képviselő személy, és mikor az előbbinek könnyes lett a szeme, a megformálója anélkül hogy ebből bármit is észlelt volna azt mondta, hogy most hirtelen nem lát jó, mert olyan fátyolos lett minden. Hátbozongató. De én már elhiszem.

És hát ami a legfontosabb: csupa jó hozadéka volt. Még így is, hogy csak megformáltam másokat. És azoknak is, akiknek a családja ott megjelent. Nagy ölelések és megkönnyebbülések estéje volt. De egy dolog azért nagyon fontos: hogy ki állít. Nagyon sokat számít, megéri jót keresni.

Nyakból támadó szárítókötés

ruhasMire feleszmélek, már nők – főleg háziasszonyok – tucatja vezet sikeres kreatív-vállalkozós-önmegvalósítós blogot, ami már nem is blog, hanem inkább webshop vagy szakácskönyv vagy a kettő együtt. Ékszerek, receptek, rongybabák, lámpák, festmények, táskák minden mennyiségben.
Nem mintha versenyezni akarnék velük – én túl csélcsap vagyok ezen a téren, mindent kipróbálok: mézeskalács írás, műköröm építés, függöny varrás, honlap készítés.
Viszont ezek a lányok végre vállalják magukat és alkotásaikat, így néhany nap alatt szert tehettem cseresznyés fülbevalóra, flip-flop pénztárcára, ruhás nyakláncra és síbot jelölőre. Mindegyikben nagy örömömet lelem, hiszen bennük van nem csak az ötlet, de az alkotás öröme és szeretete is. Lányok, csak így tovább!

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum