Én meg a pasim, semmiségekről

Két napja, mióta pénzt teremtek, reggelente csipog a telefonom: számlájára átutalás érkezett. Egyszer az egészségpénztár küldte a síbérlet árát, egyszer a hr-es a havi fizetésem. Ez eddig rendben, mindkettő esedékes volt. De holnap mi fog csipogni??? A pasim azt mondja, hogy bár neki csipogna már.

November óra töretlen lelkesedéssel futok. A hatszor két perc futást mostanra feltornásztam negyven percre, ennyi volt tegnap, benne fartelekkel, utána meg még lépcsőzés a 77. emeletre, húsz perc. Esküvő előtt lefutom a félmaratont, azt találtam ki. Ha a gyerkőc nem jön hamar, akkor addig meg a maratont. Miket ki nem találsz – nevet a pasim, de hát engem a nagy célok éltetnek. Hülye nagyképű oroszlán vagyok.

Autót rendületlenül nézünk, kétnaponta változik a favorit, most éppen renault scenic, de volt már xsara picasso meg peugeot is. Nekem a legfontosabb, hogy nagy legyen a csomagtartó, kicsi a fogyasztás, nem ezüst kívül és nem fekete belül. A pasimnak mindenféle műszaki paraméterek is, de én ehhez nem értek, én csak elolvasom a totalcar-tesztet, ami tartalmazza az alapvető információkat, de irodalmi alkotásnak is elmegy, nem restellem többször is elolvasni, főleg a röhögés miatt. Például ezt.

Esküvő már nem annyira érdekel, de most meg a pasimat érdekli, úgyhogy megyünk hétvégén a kiállításra, hátha attól olcsóbb lesz, mert most kurvadrága, ennyiért már egy autót is lehetne venni, és az mégsem csak egy napig tart, jó esetben. Ruhát már kinéztem, imádom, gyönyörű. Helyszínt már kinéztük, imádjuk, drága. Feladatokat osztunk szét a barátaink és a rokonság között: te díszíteni fogsz, te a héliumos lufikat töltöd, te tortát hozol te meg videózol.

Tarackos réten paramm-paramm

Úgy jönnek csőstül a változások, hogy kénytelen vagyok az orrukra csapni az ajtót, hogy na most aztán elég legyen, jónapot. Ficánkol minden, és én már bele is süllyednék, hogy minden mindegy, milyen autó, milyen munka, milyen bál, leszarom. Aztán ez a menthetetlen olthatatlan szélesvásznú életkedv mindig előbújik, minden nap újra, szívósabb mint a tarack, és újra tervez, csupa lelkes. Ha kell, a nagy autó kényelméért, ha kell, a kicsi csotri virágos hippi-huzatáért. Ha kell, az esküvői fotós kedves leveléért, ha kell, akkor az új helyszínért. Meg Andrea Bocelliért. Akivel jó együtt énekelni.
Így hát le se tagadhatom, hogy a nagy szarhalmok ellenére is szép az élet, trallala…

Az új jelszavam hosszú, és mindenre kiterjed. Lehet, hogy már be is jött, azért trallalallázok?

Segíts, hogy jól teremtsek, Uram!

Egyrészt jó volt, mert megnyugodtam, mert lesz új munkaköröm, új feladatok, sikerélmény, teljesítmény, fejlemény. Másrészt összetörtem, mert elveszik az autóm, ami már elválaszthatatlanul a seggemhez nőtt, meg az életmódomhoz: messzi lakás, vidéki lovaglás, nagybevásárlás, miegymás.
És most miből vegyek, mert kell az esküvőre, hitelt nem akarok, faszkivan, kellettezmég, éppen most, miért mindig engem bántanak. 
Aztán este megbeszéltük, és születik megoldás is, és jó is lesz. Mert nekem ilyen pasim van. Jó.

És ma reggel bejöttem, és Ctrl+Alt+Del – beírtam a jelszavam. Azt a jelszót, amit havonta változtatni kell, és amire rájöttem, hogy teremt. Hogy amit beírok, az megvalósul. Írom, írom, írom minden nap, naponta többször, és majdnem mindig bejön. Úgyhogy mostanában már tudatosan választom. És vajon mi lehet most a jelszavam, na mi? Új munkakör. Igen. Magadnak csináltad lányom, verem a fejem a falba, nagy marha vagy. Legalább utána biggyesztetted volna, hogy új munkakör autóval. Vagy új munkakör autóval és sok fizetéssel. Vagy új munkakör autóval, sok fizetéssel és sikerekkel.  Vagy ….

Segíts, hogy jól teremtsek, Uram! 

Anyuka, most hábojú van?

Olyan megdöbbentő a történelmet a nagyanyám – egy egyszerű ápolónő és kétgyermekes anya – szemén keresztül olvasni, hogy beszélni se nagyon tudok róla. Beszéljen magáért néhány sor. Én pedig néma csendben emelem a kalapom előtte, előttük, akik ezt kibírták – és akik nem.

 1944

IX. hó. Este vendégünk volt, sokáig fent voltunk. Egyszer csak látjuk a sztálin-gyertyákat az égen. Olyanok, mint valami nagy, csillogó karácsonyfa az égen. Gyorsan kikaptuk az alvó Józsikánkat az ágyból és szaladtunk az óvópincébe, amely a földbe volt építve, egy pár deszka a teteje és egy kevés föld. Még jóformán be se mentünk, mikor már süvített a bomba. Borzasztó órákat éltünk át. Csak úgy hullott a bomba, recsegett, ropogott minden körülöttünk. Még ott a föld alatt is ingott a pad, amin ültünk. A gyerek fölé hajoltam, hogy így testemmel védjem a gyermeket. 

XII. hó. Életünk legborzalmasabb és a legszebb éjjelét éltük át. Katonasággal tele volt a lakás napok óta, nemcsak a miénk, de mindenütt. Estére elmentek mind, úgy látszik, megérezték a veszélyt. Mi egy kis karácsonyfát egy pár kockacukorral feldíszítettünk, és Apuka Józsikának egy kis papondekli dobozkára cérna orsóból kerekeket csinált, és azt adtuk Józsikának karácsonyra. Elénekeltük a karácsonyi énekeket és elolvastuk az Igét, utána imádkoztunk. Józsikát a kiságyba lefektettük. Én kezemben a kislánnyal elkiáltottam magam: Apuka vedd fel a Józsikát, mert összedől a ház! A következő pillanatban elsötétült minden, ropogva-recsegve ránk szakadt a tető. Úgy éreztem a sötétben, mintha a kislány halott lenne, mert nyöszörögve összetekeredett a pólyában. Egyszercsak hallom: Apuka kiáltja a nevem, mint valahonnan a túlvilágról. Ibó élsz!? Igen, élek! – feleltem, de a kicsi lányunk halott! Vajon mi van a Józsikával?! Elkezdte keresni Apuka, és a romok alatt alva találta. A romok alól kimásztunk, a golyók csak úgy süvítettek. Lebújtunk a krumplis verembe. Ezt a kis gödörszerű pincét óvópincének használtunk. Itt Apuka gyufát gyújtott, és akkor megmozdult a kislány. ÉL! Kibontottuk a pólyát, hát a kis meztelen háta alól két marok szilánkot szedtem ki. A pólya a fejénél elszakadt a szilánkoktól, de a gyereknek semmi baja. Még csak egy vércsepp sem volt rajta! Milyen csodálatos! Ránk szakadt a háztető, és minekünk a hajunk szála sem görbült meg. Legyen áldott érte a mi Istenünk!
Alig vagyunk a pincében, midőn a lövésektől az is ránk szakad. Ágyúgolyók villognak el a fejünk felett. Rettenetes. Apuka egy zsákot dob a fejünkre, hogy ne lássuk a nagy veszélyt. Végre hajnalra szűnik a harc. Kicsit helyreigazítjuk a pincét.

1945

Egy hideg téli napon történt, a kis Ibolya a karomon egy kis pólyába, takaró nélkül. A kis Józsikám kezét vezetve, aki szintén még kis totyogó. Házról házra mentem egy kis lábas, és egy szem sacharinom volt. Engedjék meg, hogy egy kis vizet melegítsek meg a két kisgyereknek, mert megfagynak és éhesek. A hosszú utcát végigjártam így. Hiába, nincs az embereknek szíve, vagy csak kőből van? Az utca végén egy nagy kőre leültem, a két kis gyereket az ölembe vettem és így ülve vártuk halálunkat. A szél fújt és hordta a havat. Kezdtünk megdermedni. Egyszer csak jött egy öreg toprongyos nénike, botjára támaszkodva nézeget bennünket, kérdezi, mit csinálunk itt a nagy hidegbe? Mi a baj? Nem feleltem, már ahhoz se volt erőm. Majd felsegített és elvitt szegényes kis hajlékába. Letette a dunyháját a konyha földjére és oda fektetett minket, ugyanis a szobába nem fűt soha. Gyorsan főzött rántott levest és megetetett minket jó meleg leveskével. Azt mondta, az az utca, amelyen én végigmentem kérni, és nem adtak, azok ott mind gazdagok. Sohase menjen a gazdagokhoz kedves, ha bajban van, mindig csak a szegényhez! – mondta a nénike.

És valami vidámabb a háború előtti időkből: 

Pécsett voltam osztályos főnővér a gyermekklinikán. Az újhelyi szülőotthonban csak három hónapot dolgoztam. Ez az otthon az édesanyákra nagy súlyt fektetett, de a gyermekekkel nem sokat törődtek. Egyáltalán nem volt ott senki, aki az újszülötteket szakszerűen ellátta volna. P. tanársegéddel három hónapig fizetés nélkül vállaltuk, hogy ezt a kórházat segítjük munkánkkal. A legjobb indulattal és tudással szolgáltunk e helyen. Úgyhogy kimutattuk hivatalosan, hogy amíg egy hónapban 30-40 gyermek halt meg azelőtt, most a mi munkánk nyomán 1-2 gyermeknél több nem halt meg, az is koraszülött vagy életképtelen volt. Ugyanis hiányos felszerelésű fürdőszobában, ahol még meleg víz sem volt, egy lavór meleg vízbe tíz gyermeket is befürösztöttek. Természetesen így sok gyermek bőrfertőzésben halt meg. Sem kiságy, sem gyerekszoba nem volt. Minden gyerek az édesanyja mellett feküdt. Ez igen káros volt, azért is, mivel az anyák gyermeküket éjjel nappal etették. Az össze-vissza etetésből kifolyólag sok meghalt. Egy szóval mi fizetést nem kértünk, de annál inkább megköveteltük mindazt, ami a csecsemő életben maradásához szükséges. A teljes hygéniát, korszerű fürdőszobát, minden gyereket csurgó csapnál füröszthessek.

Hogy ne csak a lányok bugyiját kritizáljam

Mindig irigyeltem az első Megasztárban (azt még láttam) Bakátsot, ahogy bemutatták: Bakáts Tibor, Settenkedő, kritikus. Na nem a Tibor vagy a Settenkedő megszólítás miatt, hanem hogy kritikus. És ezt minden gúnyos felhang nélkül. Nekem is szokták mondani, hogy kritikus vagyok, de valahogy más hajlításokkal: Jaaaj, már megint olyan szörnyen kritikus vagy. Azóta sem tudom, hogy hogy lesz valakiből hivatásos kritikus, de addig is űzöm amatőrben – és ezzel be is fejeztem az epilógust.

Legutóbb hosszan és két lépésben is kritizáltam az edzőtermi lányok bugyiját és vetkőzési szokásait. Most a fiúkkal folytatnám.
Mivel férfi öltözőbe nem járok, az ezt követő legalkalmasabb helyszín a szauna lehet. Itt persze rögtön rá is nyitottam egy meztelenül zuhanyzó férfira (na, ők nem szégyenlősek), de térjünk vissza tárgyra és az általános vizsgálódásra.
Sok férfi jár a termbe, és istennek hála mára már olyan sokszínű a társaság, mint a páva farka. Vannak a szokásos egybenyakúak, akik a (valószínűleg téves) előítéletek alapján szűkölködnek értelemben, mert az agyssejtjeik helyén is izom van. De vannak itt kerekedő válóperes ügyvédek és vidám egyetemisták egyaránt. A szaunában hamar megtalálja mindegyik az udvariasság és a csibészség közötti kényelmes határmezsgyét, jól is van ez így. A forró párában szépen fénylik a kidolgozott bicepsz meg váll meg mittudomén melyik izom. Lejjebb, úgy has tájékon már kissé lazább a helyzet, de ez nem olyan nagy gond, én is utálom a felüléseket. Viszont ami térdtől lefelé következik… Úgy látszik, mire a vádlihoz érnének, már végképp elmegy a kedvük az edzéstől, a bicikli meg nem a kedvenc sportjuk, vagy hogy lehet, de olyan pilinszka lábakon rohangálnak, hogy nocsak. Pedig a hatvan centis karbőség mellet elég viccesen néz ki a huszas vádli. Mint egy palackból éppen kiszabadult dzsin, vagy egy csúcsára állított háromszög.
Gyerekek, hogy vegyek én komolyan egy férfit, akinek vékonyabb vádlija van, mint nekem???

(Az enyém 35 centi, az előbb lemértem a fülhallgatóm zsinórjával. A miheztartás végett. A titkárnő hülyén illetve értetlenül néz.)

 

Nehogy azt hidd…

…hogy ennyi volt az esküvő témából.

Tegnap két csokor liliommal tért haza – utalva erre, később pedig azt mondta, hogy igen, az tök jó lenne, ha csinálnék egy ilyen listát hogy mi kell egy esküvőhöz, mármint szervezésileg. De excelbe. Mert zavarja, hogy nem haladunk vele. És nem is tudja, hogy mivel kéne egyáltalán haladni.

Úgyhogy szépen megbeszéltük (jó kapcsolat alapja ugye), és pedig megcsináltam ma a listát, feladat gazdákkal és határidőkkel.
Ő kapta a vőfélyt, a vőlegény ruháját, a zenét és az italokat. Közös a dátum, a helyszín, a kaja és meghívottak listája. Én pedig intézem a meghívókat, a dekorációt, a szertartást, a tortát, az ültetést és  – na ná –  a menyasszonyi ruhát.

Úgyhogy kiegészíteném a tegnapiakat azzal, hogy ugyan ne b*szogassuk szegény vőlegényt, de azért normálisan beszélhetünk vele, hogy mi zavarja vagy mit is szeretne – így dupla esélyt szerzünk az a.) variációra.

 

Milyen esküvőt szerveznének maguknak a férfiak?

Tapasztalataim szerint a menyasszonyok a leánykérést követő első internetelérés alkalmával rögtön rákattannak a milyen ruhám legyen témára, ezt követi a milyen színű dekoráció, melyik étterem, hány vendég, milyen meghívó és társai. Ellenben a vőlegények a kérdezősködéseknek csak töredékére válaszolnak, arra is leginkább tőmondatokban, mint például nagyon szép, vagy nagyot, vagy nem tudom, vagy mindegy.
Innentől fogva a menyasszony vérmérsékeltén és a vőlegény konfliktuskerülési hajlamán múlik, hogy hogyan szerveződik az esküvő. Többnyire a leendő ara szervez, a férfi meg csak bólogat, ha már nagyon nem úszhatja meg. Vagy nagy sóhajjal elmegy az esküvőszervezőhöz a buzgó menyasszonnyal.
Mindenesetre még nem láttam olyat, ahol a menyasszony ne szervezkedett volna és a vőlegényt ne kellett volna nógatni.
Nálunk sincs ez másképp: nekem már konkrét tervek vannak a fejembe az asztaldísz vázában történő elrendezésének mikéntjére; a vőlegény meg legszívesebben valamikor az esküvő előtt két héttel összedobna egy bulit. Ahogy máskor is, egy kis hétvégi borozás vagy síelés esetén.

Én tűkön ülök, hogy beszéljünk már meg valami időpontot, hogy tudjak tovább haladni, de már nem merem többször szóba hozni, mert nem akarom folyton az akarata ellenére b*szogatni.
Aztán tegnap azon gondolkodtam el, hogy mi lenne, ha mi lányok nem terrorizálnánk folyton a srácokat az esküvőszervezési ötleteinkkel. Ha hagynánk őket kibontakozni. Biztos, hogy katasztrófa lenne? Tegyük félre a az előítéleteinket, hogy pink színű pompom-ok és székszoknyák nélkül nem lehet lakodalom, váltsunk némi paradigmát és lássuk. Mivel a googli nem hozott eredményt (esküvő férfi módra, férfias esküvő, férfi szerepe esküvőszervezés, milyen esküvőt szervezne egy férfi és hasonló címszavak esetén sem), saját gondolataimra ítéltettem.

Az én vőlegényemmel az alábbiakra látok esélyt:

a.) nagy hajcihő nélkül is megvalósulna tökéletesre minden

b.) lehet, hogy nem az elképzelésem szerinti minőségben és esztétikai bravúrral kísérve, de lenne étel-ital-zene-tánc, és persze házasság

c.) kitalálna valami elképesztő hülyeséget, helyszínnek vagy programnak, ami éppenséggel vicces is lehet. Mondjuk sörivő verseny egy paint-ball klubban.

d.) szar lenne minden: a kaja, a hely, a dekor

Mi következhetne mindebből:

a.) mindenki boldog és elégedett lenne

b.) sok vendég biztos pampogna, de ez előfordulhat a legtökéletesebb szervezés mellett is. Nekünk pedig nem igaz, hogy a legfontosabb a Nagy Nap, hanem a Nagy Élet, és ha szeretjük egymást, akkor ezen az egy napon nem fog összedőlni a világ.

c.) lásd b.), illetve a lazább vendégeknek illetve nekünk még nagyon be is jöhet, és örök életre szóló emlék lesz

d.) lásd b.)

Logikus lény lévén (alliteráció) arra a következtetésre jutottam, hogy bármennyire is imádom a kreatív dolgokat és bármennyire is ki tudnék teljesedni a szervezésben, leszállok róla. Csinálom inkább a honlapom, az is jó. Esküvővel pedig legközelebb akkor foglalkozom, amikor ő fog noszogatni. (Kivéve a menyasszonyi ruhát – pénteken is lesz ruhapróba, hehe). Valahogy csak lesz, jó lesz – és sokkal jobb érzés az, hogy az első óta is hetente legalább egyszer megkéri a kezem.

Bugyi

Még egy gondolat az előzőhöz: sok nőnek nem a meztelenségét kellene szégyellnie, hanem a bugyiját. Csinos és divatos ruhák alól olyan gusztustalan, hervasztó, kinyúlt gumis, kopott virágos bugyik kerülnek elő az öltözőkben, hogy az már gyalázat. Meg zoknik. Pfűűű…

Szép bugyi nem csak az első randira jár, sőt talán nem is a férfinak jár, hanem attól függetlenül, nekünk, mert NŐK vagyunk. A szoknya alatt is. Nem?

Sport, megjátszás és vetkőzés

Rég voltam már ilyen divatos, felkapott fitness teremben. Általában a nyugodt, nem zsúfolt helyeket kedvelem (már ha ráveszem magam, hogy elmenjek valahová), ahol az emberek nem versengenek, hogy kinek divatosabb az atlétája vagy kinek kerekebb a bicepsze. Csak úgy csináljuk a magunk dolgát.

Ehhez képest nagy fejbekólintás volt az Allee. Az emberek tömegben, a gépek zsúfoltan: acél acéllal és könyék könyékkel szinte összeér. Cicababák és nagyfiúk gyülekezőhelye, és a totális közömbösség álarca mögül mindenki a másikat lesi.

Már meg is bántam, hogy nyolc alkalmas bérletet vettem csak úgy, első nekifutásra, de aztán az alkalmanként felszabaduló kardiogépek megenyhítettek, főleg miután dacból futottam huszonöt percet majd fellépcsőztem a képzeletbeli hetvenötödik emeletre, csináltam százötven hasprést és kilencven karizomgyakorlatot, majd beültem a szaunába – szóval igazából azt hiszem a szauna enyhített meg.

Azt viszont meglepve látom, hogy rengeteg lány még az öltözőben is szégyenli magát, törülközőkbe és pólókba rejtőzve próbálnak melltartót vagy bugyit cserélni – röhej. És nem ám azok, akik jobb ha rejtegetik magukat, hanem éppen a szép és jó alakú nők úgy félnek a meztelenségtől, mint a hepatitis C-től.

Elért sportsikereim érdemét csökkentendő itthon befaltam három tepertőzsíros kenyeret.

Ilyenek vannak

Jó software nélkül tradelni olyan mint kengyel nélkül lovagolni.
Az előbbit nem tudom, az utóbbit már igen.