Hétvége címszavakban

Ejtőztünk egy fél napot a Lukács semmihez sem hasonlítható labirintikus egyveleg világában

Találkoztam ismerősökkel és eltettünk egy meghívást

Vettem Anyu születésnapjára ajándékot

Meglátogattuk Anyut, aki ez alkalommal először találkozott leendő és legújabb vejével, azaz a pasimmal.

Kértem italcsomagra árajánlatot az esküvős helyszíntől

Kiválogattam az összes rólunk készült, közös képet

Voltunk Sisters of Mercy koncerten, amit félig lekéstünk

Táncoltunk a koncert után, mikor végre lett hely

Vasárnap reggel futottam 10 km-t a Norma fánál (életemben először 10-et), mínusz két fokban, hófoltokkal és szembe tűző nappal

Ettünk borsólevest, amit a pasim főzött

Ettünk tejbegrízt, amit én főztem

Folytattam az esküvői honlap készítését

Vasaltam 10 inget

Kitakarítottam a lakást

Kifestettem a körmöm türkiz kékre

Megnéztünk egy fekete-fehér filmet 1962-ből

A kiválogatott közös – és rettenetesen rossz képekből – készítettem egy vicces videót

 

 

Reklámok

Reggel nyolc

A barna nyúl ül a fűben.
A barna nyulat nézi a fekete macska.
A barna nyulat és a fekete macskát nézi a piros lány.
A piros lány én vagyok.

Később kilovagolunk a szőlőbe.

EZ AZ A NAP

„Életvezetésünk legnagyobb csapdája, önbecsapása az „átmeneti korszakok és helyzetek” kultusza. Gyakran úgy nyugtatjuk meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktől, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk. „Most átmeneti időszak van, mert érettségizem, mert szerelmes vagyok, mert anyám beteg, mert megházasodtam, mert lakásra, telekre gyűjtünk, mert terhes vagyok, mert még csecsemő a gyerek, mert esti tagozaton tanulok, mert apám meghalt, mert szétesőben van a házasságom, mert én vagyok beteg, mert a gyereket nem vették fel az egyetemre, mert állást változtatok stb.” „Majd ezután kezdődik az igazi életem!”

S nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. Mélyen át kellene éreznünk, hogy nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk.”

Popper Péter: Belső utak könyve

166

Nézd, Madeira dvd, vegyük meg.
Jó, de az mi, az a másik?
Phuket.
Az hol van?
Thaiföld.
Akkor vegyük meg azt is. Oda is elmegyünk.
Jól van, drágám, de két helyre egyszerre nem mehetünk.
Nem baj, hátha. Hozd csak.

A benzinkutas csaj eddigre már nagyon utál, mert innen, a vidéki útszéli kis kútról mindegyik nagyon messzi van és nagyon napfényes és ő ezt az egészet csak a dvd-k borítójáról ismeri, a pálmafákat meg az azúr vizet, és mi meg hülye bunkók vagyunk, akik csak úgy válogatnak, mintha parizert vennének, ráadásul még a bankkártyáik pinkódját sem tudják.

Pedig az nem is úgy van. Nem látja mögötte a rengeteg munkát és spórolást, hogy nem is válogathatunk így, hogy az esküvővel meg az autóval nyárig lenullázunk mindent, ami van, és már az arckrémet is az Aldiban veszem, de épp most kaptunk a szülőktől egy nászutat, és már annyira tele vagyunk a spórolással, meg fillérezgetéssel, meg a költségek táblázatban vezetésével, hogy eljátszuk a gazdagot.
És azért is, mert ezzel a színjátékkal büntetjük a kutas lány korábbi beszólásait és a bunkó kiszolgállást.

Aztán Körmendig röhögünk.

Cooper egy hülye

Vasárnap reggeli előtt felfutottam Csillebérce, az adótorony aljába, ami az ablakunkból olyan távolinak tűnik a messzi hegytetőn. Kedden meg futottam egyben nyolc kilómétert. Marha büszke voltam magamra, és még az edző is az volt rám, amikor ezek után még nekiálltam erősíteni.
Aztán puff-bumm, ma rá kellett jönnöm, hogy puding vagyok, nem valami nagy szám. A cooper tesztet épp csak közepesre tudnám lefutni, még így is, hogy előnyöm származik a harminc fölöttiségemből. Ahhoz, hogy valóban büszkén veregethessen a vállam, és a nagyon jó edzettségi szintet kiérdemeljem, kb. 12-13 km/h sebességgel kellene lefutnom a 12 percet, ami nálam jelenleg sprint, nagyjából 2-3 percig bírom.

És én még azt hittem, hogy a heti három futással és egy lovaglással már méltán mondhatnám, hogy hohohóó…

Nem számít

Nem számít, hogy jól néz ki. Nem számít, hogy igazgató. Nem számít, hogy kedvesen töri a magyart. Nem számít, hogy jó vele beszélgetni.
De amikor leül a zongorához, kotta nélkül játsza a dalokat, hozzá énekel, és néha kimosolyog oldalra – na akkor. Akkor bele tudnék szeretni.
Ha nem szeretnék már mást. Így csak kapaszkodok a koktélos pohárba, és próbálok nem elfolyni a kanapén.
Végülis nem is a férfi számít, csak a zongora meg a dal.
Bárki ülhetne ott.
Majdnem.

Mi van, ha nem holtodiglan?

Beleegyeztem, hogy lehet templomi esküvőnk a szülei miatt, ha nem kell megkeresztelkednem. Most viszont elolvastam az esketési szövegeket, és elment a kedvem tőle. Mert én nem akarok megesküdni arra, hogy amíg a halál el nem választ. Eleve nem akarok semmire sem esküdni, hacsak nem arra, hogy most szeretem, és vele képzelem el a jövőm, és igyekszem majd mindig jófej lenni vele – ha elválunk, ha nem. 
De ha úgy alakul az életünk, hogy valamelyikünk megkergül, ki nem állhatja a másikat, és jó kis családi pokol van kialakuláóban, akkor bizony úgy elválunk, mint a pinty. Én nem örökre akarok házasodni. Csak egy jó hosszú időre, amíg boldogok vagyunk egymással. És ez lehet, hogy épp örökre szól. És lehet, hogy nem.
Ezt mindketten így gondoljuk.

Viszont hogy kerülhetném el akkor, hogy megesküdjek valami olyanra, amiben nem hiszek? Mert az eskü kötelez, becsületes ember vagyok, nem úgy van az.
Esküdjek meg katolikus módra, hogy elfogadom a gyerekeket, akikkel isten megajándékoz? Nem. Majd megdumáljuk. Merthogy anyámékat tizenegy gyerekkel ajándékozta meg.
Vagy ígérjem meg református módra, hogy a férjemmel együtt tűrök és együtt szenvedek? Eszemben sincs, épp elég az, ha egy ember szenved a családban. De szívesen főzök neki teát, vagy megpróbálom felvidítani. És hogy boldogtalan állapotában el nem hagyom? De bizony, lehet.
Aztán hogy a holtomiglant még szó szerint esküvel is megerősítsem evangélikus módra, az már csak a csúcsdísz a karácsonyfán.
És mindezt úgy, hogy pogány vagyok.

Nincs olyan pap, akinek megmondhatnám, hogy mit ígérek? Különben félő, hogy szegény apósomék egyházi szertartás nélkül maradnak, és azt nem bocsátanák meg. Én pedig ennyire még hajlandó lennék, kell a jó pont, merthogy a gyerekeink nem lesznek megkeresztelve, erre bátran megesküszöm.

Menyasszonyos

A menyasszonyi ruhám a szekrényajtón lóg egy ormótlan zsákban.
Esélyes fotósok már vannak, és már a kreatív képek helyszíneit keresném, ha lenne helyszín. Ahol hétvégén voltunk körülnézni és próbaenni, az minden kritikát alulmúlt. Rosszul viselem, ha bunkóznak velem, a vevővel, aki eddigi élete legnagyobb egyben kiadott pénzösszegét készülök leszámolni valahová. A rizsfőzésben pedig tagadhatatlan bajnokok: más nem tudná úgy megcsinálni, hogy kívül ragacsos, belül ropogós legyen.
Én pedig lassan újra arra hajlok, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, és menjünk ki a rétre szalonnát sütni. Ilyenkor aztán lehúzom az ormótlan zsák cipzárját, megnézem újra a ruhát, erőt veszek magamon és felhívom a következő helyszínt. Van tavuk és grillkertjük. Még akár szalonnát is süthetünk.

Rontás

Ma reggel az uramba ment hátulról egy busz. Mármint az autójába.
Tegnap feltörték a garázsunkat, és ellopták a szuper biciklimet.
Rájöttem, hogy két napja matrica nélkül használom az autópályát.
Le lehet állni.

Ezúton búcsúzom Tőled, drága biciklim. Köszönöm a sok kalandot. Remélem, valakinek okozol még örömet, de aki most ellopott, annak száradjon le az összes lábujja. (Tudtátok, hogy lábujj nélkül nem lehet normálisan járni?)

Rendes megtalálónak jutalom. Így néz ki.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum