Ma kabát nélkül jöttem

Hát aki reggeli munkába indulás előtt még nekiáll másnaposan  és szédelegve tortát sütni a kollégáinak, na az sem normális. Meg is érdemli, hogy kifogyjon a vaj, és még a boltba is el kelljen rohannia. A nemnormális én vagyok.

De így legalább sétáltam egyet reggel, merthogy futni nem bírtam, mert még mindig fáj a térdem, hiába szedek Donát – így a félmaratonból sem tudom, hogy mi lesz. Ellenben futott a kisfiú, olyan kilencéves-forma, a buszhoz. Olyan elkeseredettség és elszántság volt a tekintetében a baseball sapkája alatt, hogy majdnem könny szökött tőle a szemembe. Milyen kicsi, és már egyedül buszozik. Az én gyerekeim hogy fognak iskolába járni? Autóval? Egyedül? Busszal? Mi lesz jó nekik?

Tegnap találkoztam a volt kolléganőmmel, aki már nyugdíjas, de még mindig fiatalos és vidám és jógázik. És meséltem az elmúlt 1-2 évemről. És jó volt hogy nem tudtam semm rosszat mondani csak jót, pedig ez szerintem nem csak és csupán az én érdemem, de ő azt mondta, hogy ez azért van, mert engem ismer egyedül olyan embert, aki mindig ki mert lépni egy kapcsolatból, ami nem működött, még akár a harmincadik születésnapján is.

Aztán persze van sok kis rossz, például hogy mindig számolgatni kell a pénzt meg az időt, mind a kettőből több kéne, mint ami van. De aztán az is eszembe jutott, hogy milyen nagy marha vagyok, hogy pl. az esküvőszervezést is tehernek élem meg, és hazamenve azt mondom, hogy most nincs időm, mert meghívót kell készítenem, pedig igazából ezt egy kivételes és egyszeri, örömteli tevékenységnek is láthatnám – tervezgetek egy ünnepet, ami rólunk fog szóli, és mindazokról, akiket szeretek.
Valakivel készült egy interjú a Nők Lapjában, már nem emlékszem, de azt válaszolta arra a kérdésre, hogy mi az, amit nagyon szeretne megcsinálni életében, és azt mondta, hogy egyszer összehívni és együtt lenni mindenkivel, akit szeret.
Hát nálunk végülis ez lesz.

Reklámok

Szépia

Anyám küldött egy képet. (Most, hogy végre hajlandó volt találkozni a pasimmal, aki két hónap múlva a férjem lesz, éppenséggel hívhatnám Anyukámnak. Vagy legalább Anyunak.)

Szóval küldött egy képet, rólam, a szalagavatós tablóképet. Az elsőt. Merthogy rólam kellett másodszor is, csak rólam az egész osztályból, mert a többieknek mind jó lett.
Szóval nézem a képet, bámulok a saját szomorú tekintetembe, és csodálom, hogy milyen ártatlan és fiatal voltam akkor. Aztán rájövök, hogy a hamvas bőr legfőbb titka az utómunkálat, merthogy nekem ilyen bőröm soha az életben nem volt, még tizennyolc évesen sem, mert mindig is szeplős voltam. Nem mintha nem szeretném a szeplőimet.
Aztán meg ártatlan sem igen voltam akkor már (semilyen értelemben sem, és anyucikám ezt sem tudta), mert titokban mentem el a fodrászhoz, életemben először, hogy csavarja be a hajam, és hazdtam anyámnak (anyukámnak, anyucikámnak), és nem is mutattam meg otthon a képet, mert akkor rájöttek volna, hogy nem csak hogy kibontottam a mindenkori tiltások ellenére a hajam, hanem még szépítkeztem is, és akkor nagy baj lenne. Végülis lett is. Mert ugye hiába dugom el otthon a képet, a tablókép arra való, hogy kirakják – a miénk is kikerült a helyi áruház fehérneműs kirakatába, egyenesen a melltartók alá.
De szegény anyám (és itt már tényleg anyuci, anyucikám), most úgy küldte el ezt a képet, hogy bocsánatot kért, és sajnálta, hogy akkor ilyen helyzetbe hozott, pedig én már egyáltalán nem haragszom, tudom, hogy jót akart.
És nézem a képet, és meg kell állapítanom, hogy hiba hittem magamról, és főleg arról a képről, hogy ronda vagyok, szép voltam, inkább csak költőien szép, de szép, sokkal szebb mint most. Csak most sokkal vidámabb a szemem.

Cologne

Írja Németországból a holland titkárnő angolul, hogy Düsseldorfban a rendezvények miatt a három napból csak kettőre tudott szállást foglalni, és sajnos egyet Cologne-ben kell aludnom.
Cologne – biztos valami agglomerációs falu, bár akkor miért van benne NH City hotel, nem értem. Míg meg nem nézem a térképen: Cologne = Köln.

Ilyen alkalmakkor mindig bajban vagyok, hogy hogy oszthatnám be a legjobban az időm. Az egyik kedvenc foglalatosság a napidíjak elköltése akciós ruhaneműkre. Másrészt szeretek a városokban kódorogni – akkor is, ha már ismerem. Harmadrészt a németek ilyenkor mindig hülye céges vacsorákra visznek, ahol drága éttermekben mosolyogva és magázódva beszélgetünk a semmiről.
Ilyenkor szokott az lenni, hogy este vacsora, egy elcsípett délutánon shopping, reggel városnézés – olykor már a bőröndöt húzva. Mert utazni jó.

Csapatépítő

Gokártban király vagyok. Húsz kolléga között dobogós a helyem, pedig a többségük férfi. Lézerháborúban viszont gyenge vagyok, mint a harmat. Mi több, kicsit lúzer. Simán fejbelövöm a csapattérsamat is (mentségemre legyen mondva, hogy a hovatartozást jelző sisak-csík meglehetősen halovány). A stratégiám jó, de célozni nem tudok, főleg futtában nem.
Ha háború lesz, sofőrnek vigyetek, ne katonának.

A dupla napkeltés falu

Az utak állapota Erdélyben minden kritikán aluli. Rosszabb, mint Ázsiában. A torockói bekötőúton hússzal ha  lehet menni, a faluban pedig térdig ér a sár. A kiszemelt panzióban már nem volt szoba, mi meg csak álltunk ott a cipőnkről oldódó sártócsa közepén és a reményvesztettség küszöbén.

Aztán úgy alakult, hogy lett mégis meleg szállás, tárkonyos becsinált leves, hájas sütemény meg pálinka, és minden ráncunk egyből kisimult.

Kedden délben úgy búcsúztunk le, mintha itt élő barátainktól tennénk. Addig elfogyott rengeteg fenséges étel és erős pálinka, voltak hosszú esti beszélgetések, közös sóbánya látogatás és Székelykő mászás, tavaszi napsütés meg hóvirág, gatyaféken csúszás a hóban meg születésnap meg favágás meg karikás ostorral csattogtatás meg íjjal lövés meg Tordai-hasadékban jégenjárás meg tehénitatás.
Mindig is mondták, hogy Erdély jó hely. Most másodszorra nagyon összejött. Akár indulnék is vissza.

Aztán persze ez csak egy kis sziget. Út közben annyi kuplerájt és koszt és szemetet láttunk, hogy én egyből Jordániában éreztem magam. Hazafelé pedig felmentünk Verespatakra is, hát az a történet is megér egy misét. Viszont a helyi híresztelésekkel ellentétben nem árasztják el a műemlék épületeket, hanem már folyik a restaurálás – újjáépítik a régi falut, az aranybánya megnyitási engedélyéért cserébe. Az alsó részeket valóban el akarják árasztani, a kitelepítés jó része már lezajlott, de az ott amúgy is egy putri telep. Ennyit a sajtóról.
Sokkal nagyobb kockázata van a külszíni bányászatnak a környezet szempontjából, felidézve a tíz évvel ezelőtti Nagybányai esetet. Az RMGC ígéri régi bányából való savas szivárgások megakadályozását és a természetes vizek védelmét – ebben azonban még a helyi idegenvezetőnk sem hitt.
És hogy miért nem a román állam bányássza ki azt a rengeteg aranyat? Próbálták már, de veszteségesen működtek. Csak úgy, mint nálunk az összes állami vállalat.

Már megint fut

12 kilóméter, 1 óra 13 perc.
Hát tudok én futni, ha akarok. Csak ne lenne ennyire k*va unalmas. Mindég meg akarok állni, pedig nem is igazán fáradok el (csak a térdem fáj). És már előre unom a további, hosszú futásokat. Olyanokkal szórakoztatom magam, hogy mérem a kilóméter időket (kettő kivételével mindegyik 6 perc alatt), és próbálok minél gyorsabban futni, hogy mielőbb a végére érjek. Mennyivel jobb volt novemberben, amikor még csak négyszer három percet tudtam…

Hát nem unalmas

Azon már csak röhögünk reggelente, hogy nézd, a fal mellett megint 13 fok volt az éjjel. Három takaró alatt elmegy, csak az a felkelés… bár addigra már felkúszik 16-ra. Nem győzünk fűteni, és várni a meleget.

A munka olyan, mint egy fék nélküli vonat egyre több és egyre gyorsabb és egyre nagyobb baromság. Viszont reggeltől estig angolul beszélek, pedig nem is tudok beszélni, de a közléskényszer rávisz. Van egy helyi angol kollégám, két németországi kollégám (akik csak angolul hajlandóak levelezni), és bulgár, szerb, szlovák, horvát, román, cseh és szlovák ügyfelek. Európa itt csücsül az íróasztalomon.

Az autó már a nevemen van, ma kötöttem rá casco-t, most épp nagytakarítják, de hétvégén már otthon lesz. Olyan, mintha ezzel egy új életmód is venné kezdetét.

A jegyesoktatás vicces, mindenkinek kellene. József atya azt mondja, nem akar lelki cukrászdát nyitni, és csupa életszerű dologról beszél. A következő alkalmakat egy védőnő és egy orvos házaspár tartja. Jó fejek. Kifejezetten pozitívan csalódtam a katolikusokban. Egészen bírni is fogom őket, ha az esküvő nem teszik fel nekem azt a kérdést, hogy hiszek-e a katolikus anyaszentegyházban. Akkor nem tudom, mi lesz.

A hátam még mindig fáj, így lovagolni nem megyek. Nem baj, futni is alig van időm. Ma kipróbálom magam a Margit-szigeten is, hátha kiderül, hogy vízszintes terepen lazán lefutok 15 kilómétert is. A legjobb félmaraton április 20-án lesz, kicsi az esélye, hogy addigra felkészülök.

Hétvégén busójáráson is voltunk, meg sarat dagasztani vidéken. A busó volt a jobb program, biztos nagyon szerencsés leszek jövőre, mert rengeteg busó megölelgetett. Szerencsére lisztet vagy tollat nem kaptam a nyakamba. Ha fiú lennék, biztos minden évben elmennék busónak. Egyrészt mert jó buli, másrészt mert ilyenkor minden nőt szabadon megölelgethetnék.

Hétvégére mindenütt szar időt mondanak – pedig végre itt van négy nap. De esőben nincs kedvem sem Horvátországban biciklizni, sem Erdélyben kirándulni, sem Szlovéniában barangolni. Ausztriában síelni meg baromi drága.

Az esküvői helyszín majdnem lefikszálva, de még tegnap berágtam, mert nem sikerült alkudni. A csaj csak kötötte az ebet a karóhoz – nem szeretem ezt, ha nem adják meg nekem, kuncsaftnak azt az érzést,  hogy jól járok, jó üzletet kötök. Az elég gyenge érv, hogy ennyi és kész, meg hogy higyjem el, neki sincs sok haszna rajta. Nem egy értékesítő alkat. Ettől függetlenül valószínűleg ott lesz. Sajnos ezzel a költségek még tovább kúszak felfelé, lassan már az égig érőpaszuly tetején járunk, de ha már így döntöttünk, akkor megpróbálok nem hiányszemlélettel gondolkodni és ezen keseregni, hanem hinni abban, hogy majd visszajön, más forrásból. Mint ahogy mindig is teszi.
A dátum már szinte majdnem teljesen tutibiztos – június 11. Nem lesz nehéz megjegyezni a dátumot: 2011.06.11.

Kellemetlen párhuzam a ló és a siklóernyő között

Repültem már repülőgépen, siklóernyőn, szikláról vízbe ugorva, kötélen lengve – de lóról még soha, egészen múlt szerdáig. Mikoris a kedvenc lovam vágta közben megbuggyant, nekiállt mint az őrült rohanni, majd ágaskodni és tekeregni, én pedig elveszítttem a kontrollt. Az egyik lábam kicsúszott a kengyelből, én pedig lassan elemelkedtem a nyeregből, sokkal távolabbra, mint amennyire az egészséges volna. Valahol félúton a levegőben még volt egy holtpont, ahol még úgy nézett ki, hogy vissza tudom hozni. Az a pont és az a pillanat perceknek tűnt. Az agyam az adrenalin hatása alá került, minden olyan lett, mint egy álom, mint egy testen kívüli lét. Éreztem, hogy átlendülök, repülök át a ló felett, nem baj, gondoltam, amilyen szépen és nyugodtan zuhanok, szinte nem is fog fájni. Csak a másik lábam be ne szoruljon a kengyelbe, mert akkor vonszolni fog maga után az állat. Reptemben láttam, hogy lassan közeledik a föld, láttam, hogy kihúzom a másik lábam is a kengyelből, mint egy lassított felvételen, pedig addigra a testem már lejjebb volt, mint a lábam. Majd olyan meglepően iszonyatos erővel csapódtam a földbe, hogy teljesen meghökkentem. Aztán elért a fájdalom, nem kaptam levegőt, hasrafordultam a zúzmarás fűben és lélegezni próbáltam. A hátam, az oldalam, a medencém, a nyakam sajgott – dacára a kobaknak és a gerincvédőnek. Hosszú percek teltek el, mire meg tudtam szólalni. Addigra már összeszedték a tovább vágtázó lovat is, és aggódva álltak a fejem fölött.

Innentől már nem olyan érdekes a sztori. Vánszorgás, orvos, nem tört el, még most is fáj.

Csak az volt a hihetetlen élmény, ahogy ez az egész lejátszódott bennem, hogy hogyan reagál a szervezet és a test a stresszre, az adrenalinra és a veszélyre. Micsoda mechanizmusok lépnek életbe, hogy megváltozik az idő…

Amin még el kellene gondolkodnom, hogy miért töröm össze folyton magam, mire ez a nagy önpusztítás.

Isten meg az ablak

Olyasmivel szokták vádolni istent, hogy ha becsuk egy nyílászárót, akkor többnyire nyit helyette másikat. Ebből kifolyólag lehet, hogy köze van ahhoz is, hogy ugyan nem lesz céges autóm, de lesz helyette ilyen:

 

Bár szerintem ehhez istennek semmi köze.

(Ezt nem mondom el ma a jegyesoktatáson a papnak. Csak azt, hogy pogány vagyok, de azért szíveskedjen már mégiscsak összeadni.)

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum