Hát aki reggeli munkába indulás előtt még nekiáll másnaposan és szédelegve tortát sütni a kollégáinak, na az sem normális. Meg is érdemli, hogy kifogyjon a vaj, és még a boltba is el kelljen rohannia. A nemnormális én vagyok.
De így legalább sétáltam egyet reggel, merthogy futni nem bírtam, mert még mindig fáj a térdem, hiába szedek Donát – így a félmaratonból sem tudom, hogy mi lesz. Ellenben futott a kisfiú, olyan kilencéves-forma, a buszhoz. Olyan elkeseredettség és elszántság volt a tekintetében a baseball sapkája alatt, hogy majdnem könny szökött tőle a szemembe. Milyen kicsi, és már egyedül buszozik. Az én gyerekeim hogy fognak iskolába járni? Autóval? Egyedül? Busszal? Mi lesz jó nekik?
Tegnap találkoztam a volt kolléganőmmel, aki már nyugdíjas, de még mindig fiatalos és vidám és jógázik. És meséltem az elmúlt 1-2 évemről. És jó volt hogy nem tudtam semm rosszat mondani csak jót, pedig ez szerintem nem csak és csupán az én érdemem, de ő azt mondta, hogy ez azért van, mert engem ismer egyedül olyan embert, aki mindig ki mert lépni egy kapcsolatból, ami nem működött, még akár a harmincadik születésnapján is.
Aztán persze van sok kis rossz, például hogy mindig számolgatni kell a pénzt meg az időt, mind a kettőből több kéne, mint ami van. De aztán az is eszembe jutott, hogy milyen nagy marha vagyok, hogy pl. az esküvőszervezést is tehernek élem meg, és hazamenve azt mondom, hogy most nincs időm, mert meghívót kell készítenem, pedig igazából ezt egy kivételes és egyszeri, örömteli tevékenységnek is láthatnám – tervezgetek egy ünnepet, ami rólunk fog szóli, és mindazokról, akiket szeretek.
Valakivel készült egy interjú a Nők Lapjában, már nem emlékszem, de azt válaszolta arra a kérdésre, hogy mi az, amit nagyon szeretne megcsinálni életében, és azt mondta, hogy egyszer összehívni és együtt lenni mindenkivel, akit szeret.
Hát nálunk végülis ez lesz.