Hát engem igenis. Önmagában talán tényleg nem, de így, hogy van mögöttem egy szép színes háttérország – hát így igen. Olyanokat veszek, hogy pasztell színű körömlakkok, élénk szemhélypúderek, ecset (ez már tényleg luxus). Vagy cipők. Rózsaszín tornacipő, meg fehér szalmatalpú, meg bőr virágokkal díszített. Ezek közül a körömlakk tesz a legboldogabbá, mert az a birtoklás örömén kívül lehetővé teszi az újdonság és az alkotás okozta örömet is.
Így hát ma boldog vagyok, és türkiz-fehér pöttyösek a körmeim.
Tegnap is boldog voltam, mert tudod, a menyasszonyi ruha szalon, utána meg szép egyforma orchidea kaspók meg metélősaláta… úgyhogy még edzésre is volt kedvem menni.
A kettő boldogság közötti éjjelen hármat álmodtam: az egyiken a templomi esküvőnk volt, ahová nem jöttek el a rokonaim és semmi nem működött, és a pasim (akkor már férjem) utána lefeküdt aldni, hogy ez túl nagy felhajtás, nincs kedve hozzá. Én meg arra ébredtem, hogy torkom szakadtából bőgök. Álmomban.
Aztán a következő álomban valami épület oldalában felállított álványzaton másztam a hatodik emelet magasságában. Mikor a palló végére értem, észrevettem, hogy az egész szerkezet nincs a felhoz rögzítve, és az állvány mint egy gigantikus könyvespolc elborul, és én konstatáltam, hogy akkor most meg fogok halni, de azért üvöltöttem, és erre aztán felébredtem.
A harmadik álomban eljutottam a polgári esküvőig, aholis nem találtam a ruhám, aztán meg az ékszereket, és rájöttem, hogy megfeledkeztem a fotósról meg a fodrászról is, és senki nem akart leülni a helyére, és a tököm tele volt az egészel, aztán megint felébredtem.