Művészetek völgye

Emélkszem azokra a nyári esti koncertekre. A fűben ülős mesedélutánokra – mindenkit Bélának hívtak, és a kertkapu előtt feljtett tubára. A tábortüzekre. Az emberekre. Az ünnepre.

Mára már nem maradt belőle semmi. Minden kapualjban és minden udvarban vásár, mindenki kínálja a portékáját – mázas begre, natúr szappan, házi szörp. Palacsinta ötszázért, gulyásleves ezeregyért. Szépen öltözött családok költik a pénzt. Szombat este kilenckor meg állunk Kapolcs közepén, hogy most mi legyen, mert még ilyenkor sincs egy valamire való program vagy koncert. Valami templomi muzsikát kivéve. Egy kib*szott nagy vásár az egész. Viszlát, Művészetek Völgye, én ide többé nem jövök.

Két dolog, ami mégis tetszett: Manóműhely és Gyapjúkép. Na ilyenem még lesz.

Reklámok

Mesterséges sorozatfüggősítés

Edzőterem helyett mindig van valami sürgős tennivalóm, így a tíz alkalmas bérletem többnyire félig kihasználatlanul megy a kukába. A futástól fáj a térdem. Biciklizéshez túl nagy hegyen lakunk. Hogy edzzek így aerob, hogy végre lemenjen a hashájam?!
Ráadásul lusta vagyok, mint egy lajhár.
Megoldás: átverem saját magam. Azt mondom neki, hogy gyere Bogár, látom, fáradt vagy, annyi mindent csináltál ma, igazán megérdemelsz már egy kis pihenést. Mit szólnál hozzá, ha néznél egy kis született feleségeket? Csak egy kis lazulás, tudod! -Jó-jó-jó – válaszol ő, vagyis én – mindenképp, az jó lesz, úgysincs időm soha ilyesmire. Aztán hogy így meggyőztem és a filmet a laptopra feltettem – felparancsolom a seggét a görgőbe állított régi versenybiciklire, hogy -Nézzed babám, de közben bizony tekerni fogsz!
Hát így van ez, hogy mostanában esténként mindketten tekerünk felváltva 45-50 percet (az epizód  hosszától függően), önként és dalolva. Csak hogy megtudjuk, hogy mi lett az előző rész folytatása.

 

Hegyek helyett pókok

Eső negyven százalék, eső hatvan százalék, lőttek a hétvégi hegymászásnak. Helyette inkább Cif-re gyúrok, meg fürdőszoba takarításra, esteleg egy kis túrós sárgabarackos pitére. Elmaradásaim vannak, ami a gyöngy háziasszonyságot illeti. A zuhanyzó mellett már egész otthonosan érzi magát a kis pók. Nem tudom, hogy lesz szívem kilakoltatni, hisz már egy hete minden vécézésnél őt figyelem, bár nevet még nem adtam neki. Hát ez van. Mondhatnám, hogy állatbarát vagyok. Az alibi lenne a pókokra meg a porcicákra.

Együttérzés

Nem lehet, hogy gyerekkoromban a sok álmodozó felnőtt tévesen tanította azt, hogy a madarak reggel énekszóval köszöntik a napot, mert olyan boldogok, hogy újra reggel lett, és szép az élet, nem ette meg őket ezen az éjjelen sem egy randa nagy hiúz, trillala?
És nem lehet, hogy reggel inkább dühükben lármáznak, hogy nem tudnak ilyen világosban aludni, hiába dugják a szárnyuk alá a fejüket, ez az eminens Nap minden reggel jó korán felébreszti őket – ha másnaposak, ha nem; ha aludnának még, ha nem?

Én szentül elhittem ezt a variációt ma hajnalban, mikor a fejemet a párna alá dugva próbáltam még szundikálni egy kicsit.

Valóban vidámpark

A világ legextrémebb hullámvasútján ültem tegnap éjjel, miután két zöldség/gyümölcs evő nap végén megittam a ZPben négy fröccsöt. Éjfélkor a matrac szélébe kapaszkodva próbáltam nem leesni a szédítő kanyarokban. De az ilyen hullámvasútról nem olyan könnyű leszállni.

Az élet egy nagy vidámpark

Tényleg olyan. Színes, pörgős, nevetős. Néha próbára tevős, határokat pedzegetős.
Két hete VOLT fesztivál. Múlt héten Olaszország, Dolomitok, hegymászás. Hétvégén Fertő-tó, bicaj. Utána Ausztria, ferrata. Utána vizitúra, Tisza. Szülinap. Közben egy kis koncert, egy kis nyári esti sörözés, egy kis baráti beszélgetés, egy kis leárazáson vásárolgatás, egy kis szabadtéri színház.
Jó nektek – mondják. Hát ja.

Gondolatok azon a napon, melyet a legszebbnek szoktak nevezni

Reggel hét. Csörög a telefon. A húgom az. Aki a tanúm. És a dekoratőröm. Kiment a bokája. Viszik a balesetire.
Ma van az esküvőm.

Rohanás a fodrászhoz. Sminkes. Hajcsavarás. Fotós. Telefon. Danikám, van öltönyöd, lennél a tanúm?
Nyugodt vagyok. Semmi sem számít. Minden jó lesz, bárhogy is. Rammstein a kocsiban. Du hasst mich.
Hú, lassan kész í díszítés. Ügyesek vagytok. Bár a szalvéták bénák. Valaki jöjjön segíteni öltözni. Anyu még nincs ott. Várj, elviszem a ruhád fotózni. De sok gomb. Én gombolom, a piros köröm jól fog mutatni a képeken. Hú de erős ez a smink. A felét letörlöm. Irány az arborétum. Pálmaházi romok. Repülő fátyol. Futás. Fára mászás. De kevés ez az idő.

Vissza hotelbe, jé, már mindenki itt van. Pedig be akartam slisszolni. Titokban. A templomba bevonulni, addig más nem látni, hátrafordulni, meghatódni könnyezni.
Nem számít. Nem ez számít. Itt vannak. Fú, mennyien.  Jé, te is itt vagy! Odanézz, ott van a Balázs! Itt meg az Orsi! Huhú, megjött James – csupa-csupa-csupa öröm. 

Gyönyörű a csokor. Színes. Itt a “vőfély”. Indulnak a templomba. Úristen, hol a tanúm. Nincs még itt. Könyörgöm, van valakinél személyi, lenne a tanúm? Kitűzők. Sziromszóró kosarak. Rizsszóró tölcsérek. A koszorúslányok nincsenek díszesben. Nem baj, nem számít. A szirom így is lehullik. Itt a tanúm. Nyakkendőt igazít. Kitűző. Mehetünk. 
Rajtam saru. Egész nap. Kényelmes. Nem látszik. Nincs kedvem lecserélni. Végre, időben vagyunk. Kápolna, tisztás.

Fél öt. Hol a pap. A pap sehol. A pap nem veszi fel a telefont. Valaki nem celebrálna egy misét? A vendégek bent, mi a kápolna mögött hűsölünk vidáman. A pap befut. Nászinduló. Apropó, a kántor csaj itt van, de csak kísérni tud orgonán, a szólót a hegedűs adná, aki nem jött valamiért. Nem baj. Bevonulunk. Olyan gyorsan történik minden.

Basszus, de fáradt vagyok. Alig állok a lábamon, csak remélem, hogy rövid lesz a szertartás. Az eskük alatt nem nézek anyámra. Gondolom, hülyének néz. Én meg a katolicizmus. Pedig még mindig pogány vagyok.
 A gyűrű alig megy fel a vőlegény ujjára. Miközben ismétlem az előmondott szöveget – megpecsétellek a hűség gyűrűjével – küzdök a fémmel, kiszakadna belőlem a röhögés, már indul is feltartóztathatatlanul  és gurgulázva a kijárat felé, de nagy nehezen visszanyelem. A ceremónia végeztével a pap kikísér, később a nép megdobál bennünket rizzsel, melyről csodálatos képek készülnek.

Csoportkép, lépcső, variációk. Gyerekek. Rajongó kislányok, szálldosó lepkék, boldogság. Végre van időm beszélgetni. Élvezem a figyelmet, a csillogó gyermek- és felnőtt szemeket. Úgy örülök, hogy itt vagytok! Olyna, mint egy nagy buli. Öten zsúfolódunk az autóba, a többiek gyalog jönnek. A tetőablakból kiállva dobáljuk a csokrot a levegőbe. A hotelben pár perc nyugalmat szakítva tömöm magamba a pogácsát. Reggel óta nem ettem, kopog a szemem.

Polgári szertartás. A vőfélyt nem találjuk. A DJ a zenét nem találja. Percekig állunk a lépcső tetején. Végre elindul minden. Elől a gyűrűhordó kislány, gyönyörű ruhában és kopogós cipőben – amely uygan nem kopog most a fűben. Mosolyogva követjük. A tempó lassú. Mi boldogok. Kicsit táncolgatunk a bevonulás közben, csak úgy.
Szertartás a tavon. A harmadik. A pavilonba besüt a délutáni nap. Egyenesen a szemembe. A fotós bosszankodik. Milyen képek lesznek így. Hátradöntöm a széket, akkor épp be tudok bújni az árnyékcsík alá. Bogár, jól látom, hogy te hintázol? súgja a tanúm. Röhög. A gyűrű könnyebben csúszik. A szülők köszöntve és meghatva. A pezsgő újra melléfolyik. Gratulálunk. Most végre mindenkivel válthatok egy pár szót. Örülök nektek.

Még egy fél óra fotózás a lovakkal. A lufikat már fújják héliummal. Osztják a képeslapot. Nyomdázzák a vendég-fát. Pelenkázzák a kisbabát. Írják a lapokra a fogadalmakat. Ha ezt a képeslapot megkapod, nem teszek fel rólad hülye képet a fészbúkra. Felengedjük a lufikat. Mindenki nevet. Elszállnak.
Héliumos fogadalmat teszünk. Röhögünk. Voksolunk. Hülye kérdésekre válaszolunk. Ki viszi le gyakrabban a szemetet. Nevetünk. Nevetnek. Mindenki egy helyen. Mindenki itt. A szívem telis telis tele…

Pálinka. Tányértörés. Nem mész innen mezítláb! Kész a vacsora. Hű, de finom.
Játszunk. Voksolunk. Sorsolunk. Föld körül utazunk. De késő lett. Gyerekkekkel mennének. Száz szeletes menyasszonyi torta, várjátok meg, finom lesz. Tüzijáték nincs. Elfelejtettem. Lelkes gyerekek. Én is kérek egy virágot. Én meg epreset!

Keringő. Boldog. Vőfély. Béna. Tánc. Zene. Jobb kéne.
Menyasszony. Elrabol. Fűzfa mögött. Végre csend. Jó itt.
Megtalál. Menyasszonytánc. Balra el.

Zuhany. Öltözik. Virág a hajba. Pisztoly a kézbe. Jön a spanyol meglepetéstánc.
Tamás gitárszólózik, ügyes, ajjaj, csak most ne rontsam el, fűű. De szar itt a padló, atyaég. Ováció. Mindenki minket néz. Még el sem kezdjük, és már vége. Bénának érzem. De visszatapsolnak. Megismételjük.

Bort ide, mulassunk!

És mulattunk. A végén már csak hatan. Én öt fiúval.

Fél öt van. Le kéne feküdni.

Reggel kilencre jön a taxi.

Harmincéves férfiak

I.

-Tizenegy éve vagyunk házasok. Nagyon különbözőek vagyunk. A feleségem és én. A feleségemet nem érdekli a szex. Én megőrülök érte.
-Hát keress valakit. Csüngenek rajtad a nők.
-Nem tudom megtenni. Nem csaphatom be.
-Hát én nem bírnám. És akkor mi lesz? Így éled le az életed?
-Aha. Biztos szar lesz majd visszanézni…

II.

-Nem szeretem a barátnőm. De legalább fejlődök mellette.

III.

-Akkor hát harminc éves vagy, és elvált?

IV.

-Ha választhatnál a fotózás és a jó szex között, mit választanál?

V.

-Hazaköltöztettem két hétre a barátnőmet. Nem vagyok benne biztos, hogy vele akarok kiköltözni.
-Mi a fő probléma?
-Hiányzik a kommunikáció. Nem tudunk beszélni egymással. Nem tudtam, hogy nekem ez ennyire kell.

VI.

-Ne magadból indulj ki, te nem vagy az átlag. A csajok nem ilyen jófejek.

Csinálom a fesztivált

Én, aki mindig lenéztem a fesztiválok fertőjét. Én, aki nem kedveltem a felületes, dorbézoló szórakozást. Én, aki inkább egy kávézóban megváltottam a világot.
Önként és akarattal megyek a VOLT-ra. Már sátorállításnál pálinkázok, mely sátorba csak már világosban, reggel hat fele térek vissza az áttáncolt éjszaka után. És élvezem.
Hogy is van ez?
Nézem az embereket a leánybúcsún, a lagzin,  beszélek velük. Nem táncol, nem neki való – mondja, nem ezt a szórakozást keresi. Kicsit lenéző. Hát pont ilyen voltam pár évvel ezelőtt. Úgy éreztem, hogy felül kell emelkednem ezeken, de mindez csak a belső bizonytalanságomból és megfeleléskényszeremből táplálkozott. Túlkompenzálás.
Most viszont úgy érzem, hogy boldog vagyok, hogy szép az élet, és jó kifejezni ezt. Nem azért megyek el, hogy elfelejtsem a hétköznapok gyötrelmeit vagy unalmát. Nem azért iszom bort, hogy legalább szépnek lássam a világot, vagy hogy merjek az lenni, aki vagyok. Igen, sokan ezt keresik benne. De én részt vehetek úgy is, mint Zorbász: csak ünneplem az életet.
Örülök, hogy ezt is megtanultam. Gondtalanul, önfeledten és őszintén mulatni.

Modern anyák

Este két nem fogadott hívás Anyutól, már orvosokat, égő házat és autóbalesetet látok magam előtt, idegesen tárcsázok: ha anyám este kétszer is hív, az jót nem jelent.
-Ja, szia kislányom, csak azt akartam kérdezni, hogy ki az a Kerekesné Rozália, mert bejelölt a fészbúkon. Meg hogy az esküvői képeknél írt neked egy Kapor Eszter, és azt kérdezi a Zsuzsika Néni Kanadából, hogy ez nem-e a mi unakatestvérünk Kapor Eszter, de nem tudtuk, hogy honnan ismered.

Guta megüt.

-Anyukám, Rozáia az anyósom testvére, de nem jelöld vissza ismerősnek, mert akkor az egész gyülekezeti életetek a nyakába zúdul, azon keresztül pedig az enyémbe, és ugye ezt nem akarhatod. Igen, majd megtanítalak, hogy hogy kell csoportokat csinálni, és akkor azokhoz rendelhetsz jogosultságokat, hogy ne lásson mindenki mindent.
Kapor Eszter pedig a volt kollégám anyukája, és Olaszországban él. Nem, nem az unokatestvéred. Legalábbis gondolom, hogy nem.

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum