Egység-élmény

Mesélek magamról régi történeteket, régi gondolatokat.  Eszembe jut egy mondat, leírom: Minden mondatot elmondtam már. Újakat keresek.
Aztán így lesz. Pedig csak mesélek tovább. És közben rájövök. Miközben ezeket a régi mondatokat mondom. Hogy már nincs is így. Úgy nyílik ki a felismerés, mint egy virág.
Nincs már olyan erősen elkülönülő kettős énem. Egy vagyok. Pedig hogy örültem, mikor találtam egy másik kettős embert, a Margit-szigeten, 1999-ben.

Már nem félek attól, hogy hogy nem fogok megfelelni, hogy a világ nem fog befogadni, és mindig más leszek. Pedig anyám ezzel fenyegetett 1996-ban, és el is hittem több mint tíz éven keresztül. De már csak akkor van így, ha azt akarom, hogy így legyen. Ha akarom, olyan lehetek, mint bárki más.

Már nem a Pusztai farkas a kedvenc könyvem. Zorbász azért még igen. Megvan bennem továbbra is a szenvedély, de nem fáj, nem vagyok olyan kiszolgáltatott és elkeseredetten más. Egybeolvadt a két dolog valami harmonikusabb és boldogabb egészé.

Már évek óta nem mondogattam magamnak, hogy Erősnek kell lenned, Bogár, nagyon erősnek. Pedig 1997-től legalább egy évtizedig ez volt a mantrám. Túlélésre játszottam. Most már nem kell könnyezve ökölbe szorítanom a kezemet. Kisebb problémákra nagyobb megoldások születnek, csodával határos módon.

Nem történnek velem olyan eszméletlen és abszurd katasztrófák, negatív dolgok, mint annak előtte. Mikor huszonkét éves koromig több mindenen mentem keresztül, mint három másik ember egész életén keresztül. Inkább csodák történnek és ajándékok jönnek.

És mégis van fejlődés, és mégis tanulok. Úgy érzem, 2005-ben elkezdődött egy új élet, és azóta minden egyre jobb. És ezt leginkább három-négy embernek köszönhetem. Meg persze magamnak.

Látod, új mondatok vannak.

Reklámok

Egység-élmény

Mesélek magamról régi történeteket, régi gondolatokat.  Eszembe jut egy mondat, leírom: Minden mondatot elmondtam már. Újakat keresek.
Aztán így lesz. Pedig csak mesélek tovább. És közben rájövök. Miközben ezeket a régi mondatokat mondom. Hogy már nincs is így. Úgy nyílik ki a felismerés, mint egy virág.
Nincs már olyan erősen elkülönülő kettős énem. Egy vagyok. Pedig hogy örültem, mikor találtam egy másik kettős embert, a Margit-szigeten, 1999-ben.

Már nem félek attól, hogy hogy nem fogok megfelelni, hogy a világ nem fog befogadni, és mindig más leszek. Pedig anyám ezzel fenyegetett 1996-ban, és el is hittem több mint tíz éven keresztül. De már csak akkor van így, ha azt akarom, hogy így legyen. Ha akarom, olyan lehetek, mint bárki más.

Már nem a Pusztai farkas a kedvenc könyvem. Zorbász azért még igen. Megvan bennem továbbra is a szenvedély, de nem fáj, nem vagyok olyan kiszolgáltatott és elkeseredetten más. Egybeolvadt a két dolog valami harmonikusabb és boldogabb egészé.

Már évek óta nem mondogattam magamnak, hogy Erősnek kell lenned, Bogár, nagyon erősnek. Pedig 1997-től legalább egy évtizedig ez volt a mantrám. Túlélésre játszottam. Most már nem kell könnyezve ökölbe szorítanom a kezemet. Kisebb problémákra nagyobb megoldások születnek, csodával határos módon.

Nem történnek velem olyan eszméletlen és abszurd katasztrófák, negatív dolgok, mint annak előtte. Mikor huszonkét éves koromig több mindenen mentem keresztül, mint három másik ember egész életén keresztül. Inkább csodák történnek és ajándékok jönnek.

És mégis van fejlődés, és mégis tanulok. Úgy érzem, 2005-ben elkezdődött egy új élet, és azóta minden egyre jobb. És ezt leginkább három-négy embernek köszönhetem. Meg persze magamnak.

Látod, új mondatok vannak.

Sose jó?

Mindég sír a szátok. Folyton csak esik. Micsoda szar nyár, mi az, hogy nyár, nincs is nyár. Most meg ez a fene hőség, meghalok, nem lehet ezt bírni, összetapadnak a combjaim az izzadtságtól. Tudjátok mit? Nektek semmi sem jó. Nem érdemeltek egyáltalán semilyen időjárást!

Az élet ismétli önmagát

Augusztus húsz lesz, ülök betegen a kanapén, alig látok ki a fejemből, hazajön a férjem, letesz egy láda őszibarackot a pultra, én meg azon aggódok, hogy el tudok-e menni az útra. Pont úgy, mint tavaly.
Csak pár apró különbség van: hamarabb lettem beteg, így idén el tudok menni. A férfi már a férjem, és nem a barátom. A lekvárt idén én főzöm be, karamelizált cukorral és citrommal, nem pedig ő, botmixerrel. Tizenkét üveg.

A hétvége csodálatos volt, olyan igazi képeslapos, hegyi tavakkal meg lovakkal meg milka bocikkal. A trambulinon széthorzsoltam a könyököm, veszítettem a sörivó versenyen, meg egy csomó jófej embert megismertem. Ilyenekért érdemes csinálni.

Itthon úszik a lakás, és büdös is, de csak volt, mert találtam pollen hálót az ablakra, és így végre kinyithatom, jöhet be a levegő. Ezentúl élvezem, hogy meleg van, hogy a csini nyári ruháimat hordom, és hogy fogytam egy kilót.
Az egyetlen dolog, amit mostanában utálok, hogy a mélyhűtőből mindenki kiszedegeti a jégkockát, de nem tölti újra.

Nem ér a nevem

Már megbántam, hogy a házassággal együtt nem csak a gyűrű, hanem a név viselésére is vállalkoztam. A gyűrű szép, épp olyan, mint amilyet szerettem volna. Igaz, hogy a kis vágatokba belerakódik a naptej, de már szokásunkká – mármár szenvedélyünkké – vált a rések papírlappal való tisztogatása (fúúj).
A név is szép, nincs vele semmi baj. De nem én vagyok. Érted? Vagyok aki vagyok, előtag és második (első) vezetéknév nélkül. Sose voltam odáig a nevemért, de az mégiscsak az enyém, ha savanyú is meg sárga is…
Bejelentkeztem az okmányirodába is, hogy végre papírom is legyen róla (az előző időpontot elfelejtettem), hátha attól természetesebb lesz. Próbálom elfogadni, ma már az iwiw-en is megváltoztattam, a facebookon még nem – hisz micsoda hülyeség, hogy eddig xy voltam, most meg zxy vagyok, néznek bambán az ismerőseim, hogy mi? ez meg ki? aztán nekiállnak lájkolni – de mit? vagyok, aki voltam, semmi nem változott, csak ez a test-idegen művégtag…
Jó, befejeztem, megyek inkább vissza gyakorolni az új aláírásom, vagyis előbb ki kell találnom egyet, dobhatom a kukába a régit, pedig szerettem, K a kezdőbetű, szépen tudtam kanyarítani.

Hagymalekvár

Mindenki ismeri a sztorit istennel meg az ablakkal, hogy állítólag nyit egy másikat.
Fel voltam ugye háborodva az elkurvult Művészetek Völgye miatt, de helyette rábukkantam az Ördögkatlan fesztiválra, és ott megtaláltam azt, amit az előbbiben kerestem.
A program a programról szólt, nem a kereskedelemről. Emiatt persze tíz percet kellett sorba állni a fröccsért az egyszem büfé előtt, de én nem bántam. Volt egy csomó jó műsor, hangulat, improvizáció. Hanyatt fekvő vályog disznó, gyermek színház (tatár megvéd madár), Sziszüfosz a pajtában, rozé fröccs.

Aztán meg tegnap a világhálón belefutottam több (!) olyan csoportba, kezdeményezésbe, ami képes elhitetni velem, hogy mégiscsak lehet szebb a jövő, és mégsem egészen biztos, hogy ki fogunk halni. Emberek, akikre felnézhetek, és akikhez tartozni akarok.

Mellesleg tegnap főztem, a legutóbbi kellemetlen sütési elmékeimet felülírandó. Miközben a sült padlizsánt rákanalaztam a hagymára, épp örültem is magamnak, hogy na, ezt legalább nem lehet elrontani (mint a kelt tésztát, amit csak elrontani lehet), de persze ezt is megcáfoltam. Olyan iszonyúan hagymásra sikerült, hogy azon már az utólagos felfőzés sem segített. Inkább hagymakrém lett, mint padlizsánkrém. Nem baj, a hagyma sem rossz.
Miközben a fele mennyiséget üvegbe és szárazdunsztba helyeztem, eszembe jutott, hogy talán létezik is olyan, hogy hagymalekvár.

Rossz döntések

Mondtam a férjemnek tegnap este, hogy ha ezek után délutánonként csak az erkélyen ülök, lakkozom a körömöm és olvasgatok – akkor ne gondolja azt, hogy lusta vagyok, hanem hogy épp mennyi balszerencsétől és fölös munkától kímélem meg magamat, magunkat.

Merthogy tegnap nagyon hatékony voltam, egyszerre és párhuzamosan két dolgot is nagyon elb@tam, az egyik a hajszínem, a másik a pogácsa. Mikor este kilenc körül zaklatottan hívtam anyámat – óvatosan, hogy nehogy hajfestékes legyen a telefon – hogy mit csináljak, mert az élesztő nem fut – sőt még csak nem is sétál, és ugyan van még négy csomag szárazélesztőm is (az egyiket addigra már szintén beleszórtam a langyos tejbe, hátha az fut), de azt már nem akarnám elszúrni, merthogy két kiló lisztből próbálok isteni krumplis pogácsát sütni, magunknak, meg a kollégáimnak, meg a hétvégi vendégségnek. És akkor anyám azt mondta, hogy jaaj, kislányom, mibe fogtál. Merthogy ő sem szeret / tud kelttésztát csinálni, és a dolgok jelenlegi állása szerint én sem.
Aztán megkérdezte, hgy tettem-e az élesztőbe cukrot, én meg visszakérdeztem, hogy már miért tettem volna. (ilyen definíciók szerepeltek a receptben: kis só, valamennyi cukor, kevéske tejben megfuttatjuk, liszt érzés szerint, 2-3 tojás)Aztán elmagyarázta, hogy miért. Én meg tettem. És utána ujjongva figyeltem az egyre gusztustalanabb képződményt a kislábosban – az élesztő futott.
Úgyhogy futottam én is, hogy lemossam a hajfestéket, addigra már túl voltunk a húsz percen.
Utána mégis nagyon mérges lettem, mert a cuccot összegyúrva  egy baromi nagy kupac csiríz lett. Utána mégis nagyon örültem, mert elkezdett kelni. Aztán mégis nagyon aggódtam, mert csak hópihe meg szivecske alakú szaggató formám van. Aztán mégis nagyon örültem, mert végre tepsibe került. Aztán mégis nagyon dühös lettem, mert nem jött fel. Mert nem sült meg. Mert nem pirult meg. (Mi a lassú tűz egy elektromos sütő esetében???) És főleg: gusztustalanul sótlan lett. Nem szégyen: én bizony kiköptem.

Közben megszáradt a hajam, és konstatáltam, hgy na épp ilyet nem szerettem volna, ilyen sötétet, meg hogy még valami vöröses árnyalat is van benne.  Ebben a hajban úgy nézek ki, mint egy korombeli, csak még a szemem is beesett.

Aztán tizenegy után, a felfordult, koszos konyha közepén megállapítottam, hogy mindenki sokkal jobban járt volna, ha nem csinálok aznap délután semmit.

Szülinapi értékelés

Időközben még egy évvel előrébb léptem – az előbb azt írtam, hogy öregebb lettem, de kitöröltem, mert ez olyan hülyén hangzik, főleg, hogy csütörtökön, a születésnapomkor azon gondolkodtam a vécén ülve, hogy nekem azért fasza életem van így harminchárom évesen, és hogy jól érzem magam, jobban, mint huszonháromévesen. Talán még jobban is nézek ki, főleg néznék, ha végre letornáznám még a hasamat is. De az már csak egy kis nüansznyi szépséghiba a dolgok ilyentén csodálatos alakulásában. Szóval élni jó, és a kor nem baj. Ezt akartam csak mondani. 
Azért van még egy baj, egy barátom, aki miatt aggódom. Vagy tényleg annyit dolgozik, hogy idén nincs ideje rám, vagy nem bírja már a fejem. Ez utóbbi lenne a jobb.

Amúgy meg vizitúrával ünnepeltünk, barátainkkal együtt három napig áztunk a Tisza felső szakaszán. Jó volt.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum