Névadó

Kiélesednek az érzékeim. Legalábbis egyes dolgok iránt. Midig éppen az iránt, ami foglalkoztat. Vicces, hogy mikor mintákban és rajzolatokban gondolkodom, akkor mindenütt azt veszem észre. A samponos dobozon, az orchidea szirmon, a K&H bank kirakati gravírozásán. Ha cégnéven töröm a fejem, akkor hirtelen rájövök, hogy körülöttem már mindennek van neve. Van egy gyűjtőneve, hogy sampon, bugyi, keksz, és mindennek van egy márkaneve, plusz esetleg egy fantázia neve. Már mindenre kitalált valaki valamit. Az egész lakás vibrál a nevektől. Rexona, Zara, Bakonyi, Ikea, Kleenex, HP, Nokia, Head and Schoulders (? ezt ki találta ki?), Timex. Mind-mind valakinek az agyszüleménye, aki talán ugyanígy törte a fejét, mint én, és végül ezt sikerült megszülnie. Ki mennyire sikeresen. De ő miért ezt a nevet választotta? Honnan jutott eszébe az, hogy Nivea? Vagy Pepsi? És van-e még olyan, amit még senki nem választott, pedig jó? Jobbnál jobb ötleteim születnek, de a google mindig kidobja, hogy valaki már megelőzött, már neki is eszébe jutott, szevasz.

Úgy zakatol az agyam, mint egy mozdony. Legyen nemzetközi. Nem árt, ha van jelentése. Legyen lerajzolható. Könnyen megjegyezhető. Itthon és külföldön normálisan kiejthető. Egyik nyelvben se legyen negatív jelentése. Ne legyen foglalt. Ne legyen hasonló. Legyen szabad a .com domain. És a .hu. Legyen kevesebb, mint 9 karakter. Ésatöbbi.
Hétvégén pedig meg kell tanulnom képet vektorrá alakítani.

Reklámok

Már megint mire vállalkozom…

Túl rövidek a napok, még ha hosszabbodnak is. Lepattog a körmömről a festék, újra kellene lakkozni. Angolt tanulni, mert két hét múlva nyelvvizsga. Sportolni, hogy legyen is valami látszatja a saláta diétámnak. Ajándékot venni apósomnak. Házat nézni. Bicikli csomagtartót venni. Mosni. Vasalni. Vállalkozni. Igen, ez utóbbi a legtöbb.
Anyagbeszerzés, kitalálás, kísérletezés, alkotás. Milyen színű legyen, mi legyen a neve, mi legyen a policy. Tárgyfotózni, fordítani, photoshoppolni, üzleti tervet írni, apehnek telefonálni (külön sztori).
És közben élvezem is rettenetesen, a teremtés és tanulás intenzív folyamatát.
Végre találtam egy olyan pénzkereseti lehetőséget, amely számos kedvencemet egyesíti: a dizájnt, a színeket, az anyagot, a fotózást, a digitális alkotást, a nyelveket, a marketinget… Ha kicsi üzlet lesz, ha nagy – imádom. És szinte szétfeszítenek az ötletek. Tényleg úgy van, ahogy mondják: elindulsz egy felé, és aztán a többi csak jön, mert nyitott leszel rá, mert felismered, és már csak illesztgetni kell a meglévőkhöz.

És emellett persze legyünk őszinték: parázok is, és lusta is vagyok. Lusta, mert esténként, a rendes munka után sokkal inkább lenne kedvem született feleségeket nézni, mint megint “dolgozni” – minek még ez a nyűg is nekem. És parázok, főleg attól, hogy kudarcot vallok, és nem is magam miatt, vagy a belefektetett pénzem miatt, hanem  hogy mit fognak mondani. Igen, ez az igazság. Mert az megalázó, mentegetőzni kell, amikor azt látod a tekintetekben, hogy én gondoltam. Pedig ők meg sem próbálják. The easy way.
Persze ez mind baromság, de mégis, ha vannak félelmeim, akkor ezek azok. De ez nem baj, mert legalább tudom, hogy mik azok, és szembenézek velük. Meg azért sem, mert a férjem támogat, és büszke rám.

Dolomiti Superski

Már megint nagyon jó dolgom van. Pár óra múlva indulunk síelni. A Dolomitokba, ahová nyaranta annyit járok, amit annyira szeretek, ahová annyi de annyi élmény köt.

Amelyről legelőször a főnököm mesélt, amikor még síelni sem tudtam, hogy képzeld el, kétezer meg háromezer fölött síelsz, és tűz a nap, és alattad a gleccser.  És elmész, és megkerülöd a Sellát, egy napig tart, fel és le, fel és le, negyven kilométer, míg körbe nem érsz. És ezen annyira elámultam, olyan hihetetlen volt. És most pont ezt készülök tenni. Lesíelni a Marmolada-n 3270-ről 1450-re. És megcsinálni a Sella Ronda kört.  Szinte rámnehezedik a hála.

Önkép

Meghatározó élmény volt végignézni magam az esküvői videónkon, ami most készült el. Ilyen hosszan még soha nem figyeltem meg magam. Az artikulációm, a kézmozdulataim, a viselkedésem.
Külsőleg az egyik vicces észrevétel, hogy jééé, mekkora szemem van, és hogy mekkorákat pislogok, mint egy játékbaba.
A másik, hogy jobban kell figyelnem a kiejtésemre. Állítólag szépen beszélek, de én hallom, hogy néha elharapom a betűket, nem mondom ki szépen.
Aztán a gesztikuláció. Főleg a kéz. Mint egy olasz nagyasszony. Mindig is tudtam, hogy ilyen vagyok, de hogy ennyire… Úgy hasít a kezem a levegőbe, mint egy kés. Határozottan, egyenesen, és keményen. Nem gond, de azért nem kellene ennyire.
És az utolsó az, hogy folyton szervezek és mindenkinek megmondom, hogy mit csináljon. Ok, az esküvőm volt, én szerveztem, én tudtam mindent, de akkor is. Ott úgy éreztem, hogy teljesen laza és nemtörődöm vagyok, de valójában folyton kommandíroztam valakit. Mondom, lehet kifogásokat keresni, de tudom, hogy ilyen vagyok. A név kötelez. Azt hiszem, hogy mindenkinél jobban tudok mindent, mindent hamarabb meglátok, stb. És ez többnyire így is van, és igazam is van. De nem kellene ezt ennyire komolyan vennem. Sokkal több dolgot ráhagyhatnék a többiekre. Még akkor is, ha utána az nem lesz tökéletes. Mert én lehet, hogy azzá tudnám tenni, de ezzel elvehetem a mások örömét, és  hosszú távon belém lehet fáradni.

Puttylike

Ezt most le kell írnom, mert annyira izgatott vagyok és annyira boldog.
Nem, nem azért, mert gyereket várok (bár nem tudni), vagy mert nyertem a lottón. Hanem mert… mert… találtam valamit, valakit… nem tudom elmondani. A hovatartozás és a normalitás érzése. Hogy van ilyen.

 

Valahogy odakeveredtem egy oldalra, és elolvastam ezt.

Multipotentiality: “An educational and psychological term referring to a pattern found among intellectually gifted individuals. [Multipotentialites] generally have diverse interests across numerous domains and may be capable of success in many endeavors or professions, they are confronted with unique decisions as a result of these choices.”

–Wikipedia

A multipotentialite is a person who has many different interests and creative pursuits in life.

Multipotentialites have no “one true calling” the way specialists do. Being a multipotentialite is our destiny. We have many paths and we pursue all of them, either sequentially or simultaneously (or both).

Multipotentialites thrive on learning, exploring, and mastering new skills. We are excellent at bringing disparate ideas together in creative ways. This makes us incredible innovators and problem solvers.

When it comes to new interests that emerge, our insatiable curiosity leads us to absorb everything we can get our hands on. As a result, we pick up new skills fast and tend to be a wealth of information.

És komolyan sírva tudnék fakadni, mert ezt érzem évek óta. Hogy annyi mindenben jó vagyok, jobb mint az átlag, de semmiben nem elég jó, nem kiemelkedően jó. És folyton azt mondogatom magamnak, hogy ideje lenne nem ugrálni a dolgok között, hanem rendesen kiművelni magam egyben, felnőni végre.
De közben meg annyi minden vonz, és annyira lelkesít, hogy nem tudok ellenállni. És arra vágyom, hogy találjak valami olyan dolgot, olyan munkát, amiben ezeket egyesíteni tudom. És most találtam is, mert egy ilyen dologba kezdek bele, ahol legalább 4-5 dolog összejön.
De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy van ilyen, hogy még a wikipediában is benne van, ezek szerint normális, vagy ha nem is normális, de létezik. És beszélnek róla, és segítenek az ilyen embereknek. És ezt az egészet lehet úgy is nézni, mint egy adottság, mint egy talentum, amit ki lehet használni – és nem csak úgy, mint egy defekt, hogy sose vagy elég jó. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

 

Paradoxon

Most a vintage a modern.

Tolvaj népség

Nem fogod elhinni, mi történt – nyit be a lakásba a férjem.

Már megint feltörték a garázst. Két majdnemúj versenybicikli, két síléc, egy autó. De szerencsére nem vitt el semmit, mert a bicajok fel voltak lógatva és össze voltak lakatolva az ABUS elvághatatlan zárral, ami tényleg elvághatatlannak bizonyult. Így a kár csak két ajtó és egy motorháztető, amire ráesett a két bicikli. Szinte biztos, hogy ugyanaz volt, aki a múltkor az én bicajommal távozott. De ha egyszer elkapom, vékony szeletekre vágom a jobb kezét, az biztos.

Ez az eset is azt az érzést erősíti bennem, ami ellen már hetek óta küzdök – hogy minél becsületesebb és szorgalmasabb és okosabb vagy, ebben az országban annál szarabbul bánnak veled. Ha sokat tanultál (önfinanszírozott tandíjból), és jó munkahelyre tornáztad fel magad, akkor fizess több adót, több járulékot. Akkor is, hogy soha nem vagy betegállományban és magánorvoshoz jársz. Ha gyesre mész, akkor bezzeg maximalizálják a járadékodat, pedig az adóddal nem tették ezt. Ha a munkád mellett még dolgozni / vállalkozni akarsz, akkor is tovább sújtanak, főleg, ha olyan milliomos kisköcsög vagy, hogy a havi bruttód több, mint 200ezer. Mert neked már úgyis van elég. Meg minek vagy olyan hülye, hogy hivatalosan akarod csinálni, és nem feketén, mint a többiek. Mely többiek egyébként durva versenyelőnyben vannak hozzád képest az áraikkal, éppen ezért. És ha aztán véletlenül valahogy mégis összelapátoltál annyi jövedelmet, hogy vegyél mondjuk két jó bringát, akkor jön egy kis buzi, aki mellesleg a te adódból fizetett segélyeken él, és megpróbálja ellopni azt.

Nem látom a megoldást, érted? Lehetek az, akitől folyton csak elvesznek, és sosem elégszenek meg. Vagy lehetek egy inkorrekt adóelkerülő, aki feketén dolgozik, nem ad számlát, papíron nem keletkezik jövedelme – ahogy az ország jó része teszi, és akik miatt itt tartunk, ahol. Vagy leléphetek ebből az országból, esetleg leléptethetem a cégem. Egyik megoldás sem tetszik. Tanácstalan vagyok. Csak a jobb kéz szeletelés, az a biztos.