Csíkok

A vécén ülve közönyösen bámulom a halvány második csíkot. Három napja kellett volna megjönnie. Megint nem jött meg, megint halvány csík.

Először, szeptemberben örültem. Mit örültem, ujjongtam. Decemberben féltem. Áprilisban ideggörcs volt a hasamban. Májusban már csak bámulom. Tudom, hogy semmit nem jelent. Majd ha egy hét múlva is. Vagy kettő. Vagy nyolc. Mikor fogok merni örülni neki?

Egyet elhatároztam, még ha kegyetlen és egoista is: többé nem leszek rá tekintettel. Egyességet kötöttünk. Amíg egy vastag, kövér második csík nem lesz, addig nem alkalmazkodok hozzá. Elegem lett, hogy sorozatosan programokat mondok le, utazásokat írok át, biciklizéseket és tornát hagyok ki – csupa-csupa olyan dolog, melyek széppé teszik a hétköznapjaimat – csak azért, hogy egy-két hét múlva kiderüljön, hogy vaklárma volt. A nőgyógyászt is megkérdeztem, hogy mit nem csinálhatok (ha elolvasol egy pár fórumot kiderül, hogy mindennek van vetélést előidéző hatása, de már nem olvasok fórumokat sem), és azt mondta, hogy mindent. Megkérdeztem, hogy még kávét is? Azt mondta igen. És felülést? Azt is. Mindent. Hát akkor csinálok mindent. Azt szokták mondani, hogy az a gyerek, amelyik meg akar maradni, az akkor is megmarad, ha a sóbányába mész le… Hát ha nem is sóbányába, de hétvégén a Gardára megyünk mászni, cirka tíz éve az álmom, akkor láttam egy képeslapot róla, és akkor mondtam, hogy na ide el kell.

Egyébként meg most először álmodtam gyerekkel. A gyerekemmel. Valami templomban ültünk egy esküvőn vagy min, mikor az ölembe került egy csecsemő, kis sapka volt a fején, nem tudni, hogy fiú-e vagy lány. És egyszer valaki azt mondta – vagy csak tudtam – hogy ő az enyém. A miénk. És néztem a kisgyermek szemébe, és a tekintete olyan bölcs volt, mindent tudó, komoly. Kicsinek éreztem magam vele szemben. És csak néztük egymást.

Reklámok

Igényesség kívül-belül

Hétvégén leánybúcsún voltam, ami elég jól sikerült, annak ellenére, hogy az azt megelőző két nap meg céges csapatépítőn, ami nagyon-nagyon jól sikerült (főzőműsoros-celebes filmet forgattunk csapatokban – imádtam), de ahogy az lenni szokott, sokat ittunk és keveset aludtunk. Na, a leánybúcsún is ez folytatódott, de nem ez volt benne a gondolatébresztő, hanem amit megfigyeltem a résztvevő lányoknál.

A medenceparton ülve tűnt fel, hogy mindenkinek valami nagyon márkás papucsa van. Valószínűleg azért vettem észre, mert én meg a szar zöld gumipapucsban voltam, amit még Thaiföldön vettem egy utcai árustól 60 bathért, ami úgy 450 forint. (Azért tudom, mert rá van írva vastag fekete alkoholos filccel. Oda, ahol a többin a logo van.)

Jobban körülnézve rájöttem, hogy két lány kivételével mindegyiken csak drága márkás cuccok voltak. Egyszerre esett a látószögembe öt Hilfinger logo. De ezzel nem is lenne semmi nagy baj. Hanem maikor elmentünk a Tesco-ba bevásárolni, akkor aztán elkezdődött a garasoskodás. Alacsony minőségű, ócska szarokat vettek meg: a legolcsóbb virslit, a legvacakabb tejszínhabot (növényi habot, bocsánat), és rengeteg cukros üdítőt. Csupa-csupa szemetet. Mikor jut el egy ember odáig, hogy nem csak a külsője, hanem a belseje iránt is igényes lesz? Eljut oda egyáltalán? Én eljutok / eljutottam ide?

Én ismerem az érzést: a kaja csak egy dolog, úgyis kiszarom. De hogy hogy nézek ki, hogy legyen még egy új cipőm vagy ruhám – hát az sokkal többet ér, nem? Szóval nem dobok én egy követ sem senkire. Csak jó volt látni, és segítség nekem, hogy ne felejtsem el: a belső ugyanolyan fontos.

(Mondjuk most dicsekedhetek, hogy már három hete minden reggel tornázok 15 percet, ennek köszönhetően lement a hasam, utána meg hideg zuhany, aztán pedig egészséges étkezés. Igazából nem is nehéz: élvezem. Hogy egyre több fekvőtámaszt tudok csinálni, hogy egy lyukkal beljebb csatolom az övet, hogy friss és energikus vagyok egész nap. De hát három hét még baromi kevés, ez tényleg életmóddá kell váljon. Különben visszajön a zabálás.)

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum