Jegyzetek saját használatra

Hiszek abban, hogy minden betegségnek és fizikai problémának lelki gyökere (is) van – változó mélységű és egyértelműségű. Na most ezt nagyon szuper másokkal kapcsolatban hangoztatni, de sajnos ha magamról van szó, akkor is igaz. És ha így van, akkor arra nem elég egy kis pirulát bekapni.

Most a sorozatos teherbe esés /vetélés témakörben jutottam el idáig. Hiába mondják az orvosok, hogy ezek csak egy kis biokémiai terhességek voltak, teljesen normális, nem kell olyan komolyan venni (anyád! ne is háromszor, csak egyszer éld át, aztán majd utána beszélgetünk), és eddig minden porcikám is egészséges, de ez azért gyanús nekem. Valami miatt nem akar / tud rendesen megtapadni.

Úgyhogy elmentem tegnap kineziológushoz. Mert ez most egy olyan pont volt, ahonnan nem tudtam egyedül tovább jutni, a problémát megtalálni. Csak körbe-körbe járok.

Leírom, amiket mondott, amik megmaradtak bennem. Le kell írnom, hogy összeszedjem, hogy rendszerezzem. Két órát beszélgettünk, és a végén „megkineziológiázott”. A beszélgetés során változott az ő véleménye / mondandója is, nyilván ahogy egyre teljesebb képet kapott rólam.

Azt mondta, nagyon kettős személyiség lakik bennem: egy lázadó, erős akaratú, aktív és egy alárendelő, kompromisszum kereső, megfelelni vágyó. És hogy sokszor elnyomom az erős énem, mert folyton a kompromisszumokon agyalok. Nem is feltétlen azért, hogy mit fog szólni a másik, vagy hogy neki jó legyen, hanem mert mindent tökéletesen akarok. Így viszont nem élem meg teljesen önmagam. Lazábbnak kell lennem és jobban beleszarni a dolgokba. (Kommentem: igaz, bár régebben igazabb volt. De bőven van mit fejlődnöm ezen a területen. Mert noha a saját életemet élem nagy vonalakban, de még mindig nagyon sokat törpölök. De fejlődök. Pl. a Gardára úgy mentünk el, hogy szinte semmit nem szerveztem le – és ez részemről óriási dolog. A férjemnél persze az lenne a fejlődés, ha leszervezne valamit előre – de hát így tanulunk egymástól :)).

Másik témakör a párkapcsolat volt. Hogy mennyire bízom a férjemben és mennyire akarom irányítani. Mert ha nem bízom meg benne, akkor nem fogom úgy érezni, hogy alkalmas ez a kapcsolat egy gyermek születésére. És ha irányítani akarom – bár milyen kicsit is – az azt jelenti, hogy nem bízom meg benne. Ráadásul az irányítani vágyás férfias tulajdonság. A férfi pedig – ugye – nem lesz terhes. Tudnom kell teljesen átadni magam, odaadónak lenni (a szó jó értelmében mindkettőt), erősítve ezzel a női oldalamat. (Kommentem: ez igaz, kapcsolódik az előző témához. Meg kell tanulnom, hogy ne akarjak folyton irányítani, ne én legyek mindig az, aki mindent jobban tud. Szard le, legyél kedves és hajlékony. Ráadásul tényleg szoktam azt érezni a gyerekvállalás kapcsán, hogy ez nem fair, és mennyivel könnyebb a férfiaknak. Hogy nem kell minden hasrezdüléstől rettegniük, ha terhesek. Epedve várni a két csíkot. Órákat várni a nőgyógyásznál. Hónapokig hányingerrel küzdeni. És az életüket feladni egy kis bőgő csomagért. Persze, tudom és érzem, hogy a női szerepnek is milyen előnyei vannak, és nagyon várom is azt a kis bőgőmasinát, de azért ez elő szokott jönni belőlem. Férjben amúgy teljesen megbízok és fel tudok nézni rá, egy félelmemet kivéve. De épp ez lesz a következő témakör.)

És itt eljutottunk oda, hogy feltette azt a kérdést, hogy mi az, amivel kapcsolatban nem bízom meg a férjemben. Csak egyetlen dolog van: az, hogy nem akarja majd feladni a szabadságát, és én egyedül maradok egy unalmas, lekötött, fárasztó világban, amíg ő szórakozik (mert az, hogy te nem tudsz csinálni valamit, még nem jelent azt, hogy nekem sem lehet – mondta egyszer), és én ezt utálni fogom, és utálni fogom az életem, és hárpia lesz belőlem (a nők elsárkányosodása ugye) és ez aztán rövid úton tönkreteszi majd a házasságunkat. Kb. ennyi. Hogy nem lesz képes feláldozni majd a szabadságából, miközben nekem meg mindent fel kell adnom. Képtelenség? Szinte minden hétvégén utazom olyan emberekkel, akiknek a felesége otthon van a kisgyerekekkel. Ok, én jót sörözök a fiúkkal, akiknek ugye az egész heti kemény munka után jár ennyi kikapcsolódás. De titkon azért el szoktam gondolkodni azon, hogy az éjjel-nappal ügyeletben lévő anyának, a kedves feleségének MI JÁR???

Szóval itt eljutottunk a probléma gyökeréhez. Tudom, hogy ez az, nem kell ehhez szakember. Régóta tudom. Szombaton beszéltem is erről a férjemmel, és egész megnyugtató választ adott. Persze még nem tudja, hogy mit beszél, hogy mit jelent ez. De még mindig bennem volt a félsz, bár nagyon fontos volt, hogy tudtunk beszélni erről is.

Erre a témára egyébként két dolgot mondott a kineziológus, és mind a kettő hasznos volt. Egy, hogy igen, el kell foganod, hogy magadra fogsz maradni, nagyos sok dolgot egyedül kell végigcsinálnod. Mert hiába lesznek melletted, ez a TE feladatod, a te dolgod. Hiába áll bárki melletted a szülőszobába, a fájás a tiéd lesz, és senkinek nem fogod tudni odaadni a felét, még a kedves férjednek sem. Ahogy sok mást sem. Tessék tudomásul venni és elfogadni, mert addig nem lesz gyerek, vagy ha lesz is egy-kettőre válás lesz.

Kettő, hogy ez nem így van. Igenis van élet a szülés után is. Ő is így csinálta. Két szakmát szerzett a két kisgyerek nevelése mellett, mellette dolgozott meg edzősködött meg barátnőkkel mozizott meg csecsemővel Belgiumba utazott. És nem áll meg az élet, higgyem el. Ha nem hagyom, ha nem akarom, akkor nem áll meg. És egymás után hozta a példákat. És ez nagyon fontos volt nekem. Mert én is így gondolom, hogy nem áll meg, és hogy majd mennyi mindent fogok csinálni akkor is – de minden gyerekes ismerősöm azt mondja (vagy azt látom), hogy ez csak elméletben működik, és majd meglátod. És valóban azt látom rajtuk, hogy az életük – főleg a nőké, de a férfiaké is – besüpped valami posvány unalomba. Nem sminkelik magukat, a legnagyobb túrákat a CBA-ba teszik, folyton van valami baja a gyereknek, és esténként csak tévét néznek. Kössszépen. Na mindegy, nem is ismételgetem itt a negatív dolgokat, mindenesetre tegnap meg lettem erősítve abban, hogy igenis lehet másként is, mint a nagy tömegek.

És itt visszakanyarodtunk az elejére, hogy valamit mégis jobban tudok, meg igazam van. Például ebben. És ne hagyjam, hogy befolyásoljanak. Persze ettől függetlenül az intelmek eleje ugyanúgy igaz.

Azt mondta, hogy ebben az életben most tanítóként vagyok itt ( tudom, mindenkinek ezt mondják), és ezen a területen – ha meg tudom oldani – akkor sokat fogok majd segíteni másoknak is.

Kineziológizálás után azt mondta, hogy két éves koromban volt valami, köztem és anyu között, aminek ez a mostani problémám a hatása. Nem emlékszem a szülői kapcsolataimra akkoriban. Viszont az lehet, hogy akkorra lett akkora a húgom, hogy már érezhető mennyiségű figyelmet szívott el tőlem. Merthogy hiába vagyunk sokan testvérek, de köztem meg a bátyám között van hét év szünet, és mikor én végre megszülettem, akkor annyira megörültek nekem, hogy elkezdtek full elkényeztetni. Aztán megindultak utánam a testvérek, én meg ottmaradtam egyedül – mármint a korábbi ajnározáshoz képest egyedül.
Állítólag itt vannak valahol a gyökerek. De a kijavítását úgyis a jelenben kell végeznem, úgyhogy fölösleges túl sokat a múltban vájkálni, seggel előre közlekedni.

Egyébként pedig minden ok velem, nincs semmi nagy baj, egészségileg is rendben vagyok. Gyorsan fejlődök, sokat tanultam már, messze jutottam, ésatöbbi.

Hát ennyi. Légy spontán, légy nőies, éld meg még inkább önmagad, és hidd el, hogy meg tudod csinálni úgy, hogy szép és izgalmas lesz az életed a gyerekek mellett is.

Érdemes volt ezért elmenni? Igen. Mert kaptam pár leckét, fel lett elevenítve pár fontos fejlődési terület. És mert az előző hetek rossz szájíze után újra pozitív és hittel teli vagyok.


1. év

Tegnap voltunk egy éve házasok.

Otthon bűnbánóan néz rám – elfelejtettem virágot hozni. Röhögök, kit érdekel. Úgyis azt beszéltük meg, hogy nem fogjuk ezzel szivatni egymást, hanem inkább minden évben rendezünk egy házassági évfordulós bográcspartit a barátainkkal.

Viszont ha már így szóba jött, akkor megünnepelem még azzal a gondolattal, ami valamelyik reggel vezetés közben tisztult le bennem teljesen, az M1-esen, úgy Budaörs magasságában.
Hogy ő a társam. Sokkal erősebben és tisztábban éreztem ezt, mint akár a házasságunk előtt. Azért a férjem, és én azért vagyok a felesége, mert egymást választottuk társul erre az útra. Tudom, baromi elcsépelten hangzik, de akkor ennek a mondatnak jelentése lett. Hogy nem azért vagyunk együtt, és nem azt jelenti a házasság, hogy örök hűséget fogadunk, meg megesküszünk, hogy nem csaljuk meg egymást, vagy hogy biztonságban tudjuk a jövőnket, vagy mittudomén. Hanem mert szabad akaratunkból, kötelezettségek nélkül Társat választottunk az útra. És ez jó, szívet melengető. És jó társ.

 

hhr

Mászó pánik

Hétvégén megint mászni voltunk, sajog minden testrészem. Három D-s ferrátát másztunk meg, és rá kellett jönnöm, hogy a reggeli 15 perces erősítő edzéseim nem értek túl sokat, mert továbbra sem tudom felhúzni magam karból egyszer sem, itt meg három napon át azt kellett tennem. És nem csak húzni magam, hanem legyőzni a félelmet, sőt a pánikot. Ugyanis az a furcsa helyzet állt elő, hogy mióta két éve felmentünk azon a nem biztosított olasz úton, és ahol majdnem beestem, és ahol szabály szerint halálfélelmem volt – na azóta nem vagyok vagány. Régen minden félelemérzet nélkül másztam mindenhová, legyőzve saját fizikumom és pszichém is. Most meg egyenesen rettegek sok helyen, beszorítva érzem magam, tériszonyom van és pánikolok. És minden percben  megfogadom, hogy ha ezen egyszer élve túljutok, akkor soha többé nem mászom C-snél nehezebb úton. Még akkor sem, ha miután kilógtam magam és lecsillapítottam az elmém, higgadtan simán meg tudom csinálni a legnehezebb részt is. Egyébként imádtam, jó út volt.

Tegnap amúgy itt voltunk:

 

lr

 

Csak éppen így nézett ki:

 

lr2

Másnak bezzeg

Még ez jut sokszor eszembe, valaki idézte egy Amanda Marshall dalból: Everybody’s got a story that could break your heart.
Mikor egy pillanatra úgy gondolom, hogy nekem aztán minden szarból kijut, mindent meg kell tapasztalnom, az összes keserű pirulát. És másnak bezzeg…
Hát nincs másnak bezzeg. Más meg évtizedek óta beteg, vagy szar a házassága, vagy haldoklik az apja… everybody’s got a story…

 

Higgs bozon és az isteni részecske

Gardán voltunk mászni pünkösdkor. Ez olyan egyszerűen és tömören hangzik, mint hogy levettem egy üveg baracklekvárt a polcról, de nem az. Mert ez nekem szimbólum, szimbóluma annak, hogy előbb-utóbb meglesz amire vágyom, különösebb erőlködés nélkül. Mert a Gardáról először úgy tíz éve láttam képeslapot, és már akkor azt mondtam, hogy én ide el akarok jutni mindenképp.

Ha fizikus is van a csapatban, akkor az ember néhány nap alatt nagyon sokat tanulhat. Például a higgs bozonról. Meg a fermionokról. Ha éjjel felébredtem a sátorban, akkor a fizikai ismereteim gondolatbeli  rendezésével altattam el magam. Többet tanultam négy nap alatt, mint az oktatási rendszer tizenvalahány évében.

Azért nem minden fenékig tejfel. Mert még én sem találtam meg az isteni részecském. Vasárnap reggel csináltam egy tesztet, baromi vastag két csík lett, nem is hittem el, ott zokogtam a kemping vécéjében. Aznap aztán nem is mentem mászni, mert nehéz túra volt, és azért ne vagánykodjunk. Helyette felmentem az arcoi várba. Útközben bekukkantottam egy kis kápolnába. Az volt. Az, az álmomból. Bementem, és beültem a padba, ahol az álmomban ültem. Megköszöntem. Még keresztet is vetettem basszus, pedig nem vagyok katolikus. Aztán egyszer felnéztem jobbra, és ott volt egy kis falfülkében a kisded, sapkában, ahogy álmomban is, és két angyal mutatott rá. Kell ennél még több jel? Biztos voltam benne, hogy most aztán itt van. Már nem is hoztak lázba az akciós túranadrágok az üzletekben, hiszen lassan már úgysem tudnám begombolni.

Aztán hazajöttünk, voltam dokinál, mondtam, hogy a próféta szólt belőle. Úgy örült basszus, mintha legalábbis az övé lenne. Vigyorogva köszönt további napsütéses szép napot. Két nap múlva hívtam, hogy csökken a hcg szint, mit lehet tenni. Azt mondta, semmit. Mostanra ismét kalap-kabát, nospát eszem reggel délben a görcsök ellen, és már megint szakad a vér. Már nem bőgök, az csak egy napig tartott. Pedig ez már a hatodik hét vége lenne.

Azt hiszem, ezzel a vetélgetős sztorival lassan már bele kellene esnem a mélydepresszióba, és egy napig mindig azt is hiszem, hogy így van. Hogy itt a vég. Őrjöngve szidom istent meg a világot meg mindent, és napközben percenként elbőgném magam, de nem lehet, munka van, meg élet. De aztán mindig történik valami jó megint, és kihúzom magam a szarból a saját hajamnál fogva, és aztán megint jó, és megint hiszek (csak az orvosokat küldöm egyre melegebb éghajlatra).

Most pl. a hétvégi tanfolyam volt az, ami túllendített. Tele vagyok tervekkel és lehetőségekkel és várakozásokkal. Annyi ötletem van, hogy alig tudok választani közülük. A boltot hamarosan nyitom, lassan minden kész. A munkahelyem újra jó. A házasságom is. Nem újra, továbbra is. Pár nap múlva egy éves évforduló. Összesen négy. Mások is így szeretik még egymást? – kérdezi este. Nem tudom.

Hétvégén megint utazom. A régi jó Salzkammergut. A kis sapkás pedig csak jön majd, ha itt az ideje. Ahogy a Garda is jött.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum