Higgs bozon és az isteni részecske

Gardán voltunk mászni pünkösdkor. Ez olyan egyszerűen és tömören hangzik, mint hogy levettem egy üveg baracklekvárt a polcról, de nem az. Mert ez nekem szimbólum, szimbóluma annak, hogy előbb-utóbb meglesz amire vágyom, különösebb erőlködés nélkül. Mert a Gardáról először úgy tíz éve láttam képeslapot, és már akkor azt mondtam, hogy én ide el akarok jutni mindenképp.

Ha fizikus is van a csapatban, akkor az ember néhány nap alatt nagyon sokat tanulhat. Például a higgs bozonról. Meg a fermionokról. Ha éjjel felébredtem a sátorban, akkor a fizikai ismereteim gondolatbeli  rendezésével altattam el magam. Többet tanultam négy nap alatt, mint az oktatási rendszer tizenvalahány évében.

Azért nem minden fenékig tejfel. Mert még én sem találtam meg az isteni részecském. Vasárnap reggel csináltam egy tesztet, baromi vastag két csík lett, nem is hittem el, ott zokogtam a kemping vécéjében. Aznap aztán nem is mentem mászni, mert nehéz túra volt, és azért ne vagánykodjunk. Helyette felmentem az arcoi várba. Útközben bekukkantottam egy kis kápolnába. Az volt. Az, az álmomból. Bementem, és beültem a padba, ahol az álmomban ültem. Megköszöntem. Még keresztet is vetettem basszus, pedig nem vagyok katolikus. Aztán egyszer felnéztem jobbra, és ott volt egy kis falfülkében a kisded, sapkában, ahogy álmomban is, és két angyal mutatott rá. Kell ennél még több jel? Biztos voltam benne, hogy most aztán itt van. Már nem is hoztak lázba az akciós túranadrágok az üzletekben, hiszen lassan már úgysem tudnám begombolni.

Aztán hazajöttünk, voltam dokinál, mondtam, hogy a próféta szólt belőle. Úgy örült basszus, mintha legalábbis az övé lenne. Vigyorogva köszönt további napsütéses szép napot. Két nap múlva hívtam, hogy csökken a hcg szint, mit lehet tenni. Azt mondta, semmit. Mostanra ismét kalap-kabát, nospát eszem reggel délben a görcsök ellen, és már megint szakad a vér. Már nem bőgök, az csak egy napig tartott. Pedig ez már a hatodik hét vége lenne.

Azt hiszem, ezzel a vetélgetős sztorival lassan már bele kellene esnem a mélydepresszióba, és egy napig mindig azt is hiszem, hogy így van. Hogy itt a vég. Őrjöngve szidom istent meg a világot meg mindent, és napközben percenként elbőgném magam, de nem lehet, munka van, meg élet. De aztán mindig történik valami jó megint, és kihúzom magam a szarból a saját hajamnál fogva, és aztán megint jó, és megint hiszek (csak az orvosokat küldöm egyre melegebb éghajlatra).

Most pl. a hétvégi tanfolyam volt az, ami túllendített. Tele vagyok tervekkel és lehetőségekkel és várakozásokkal. Annyi ötletem van, hogy alig tudok választani közülük. A boltot hamarosan nyitom, lassan minden kész. A munkahelyem újra jó. A házasságom is. Nem újra, továbbra is. Pár nap múlva egy éves évforduló. Összesen négy. Mások is így szeretik még egymást? – kérdezi este. Nem tudom.

Hétvégén megint utazom. A régi jó Salzkammergut. A kis sapkás pedig csak jön majd, ha itt az ideje. Ahogy a Garda is jött.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum