Végre szabadság

Most már felelősségteljesen kell viselkednem, hiszen apa leszek! – mondja nagy büszkén. Mióta végignéztük a youtube-on, hogy mi történik az első 12 hétben, azóta nagyon lelkes. Mennyivel másabb a férfinak. Mennyivel nehezebb és mennyivel könnyebb.
Én azóta pisilős-teszt függőségben szenvedek. Ha ép nem terhességit, akkor lisztérzékenységet mutató meg ph értéket mérő papírcsíkokra vizelgetek. De a terhességi teszt biztos pontja a reggeleimnek – igaz, másnaponta csak. Nyugodtan lehet hülyének nézni, de ennyi elhalt terhesség után egy kicsit érthető lehet, hogy miért olyan életbevágóan fontos a megjelenő két vastag csík. Ja, nem vagyok lisztérzékeny sem. (Basszus, az nem is pisilős volt, hanem szúrós!)

A hétvégék szépek. A Dolomitok most ismét nagy élmény volt, a csapat kiváló. Múlt hétvégén vizitúrán voltunk, sárga vizitök-mezőkön eveztünk keresztül és tündérrózsákkal úsztunk. Holnap hajnalban pedig lelépünk egy kis nyaralásra, végre 9 nap, Montenegróban. Tengeri kajakozni fogunk meg kirándulni meg tengerpartozni meg sznorizni meg a kétszemélyes gumimatracon lebegni.

Kell is, mert a munka az utóbbi hetekben bolondokháza volt, tiszta stressz, éjjel nappal munka. És a stressztől fájt a hasam és a hasfájástól stresszeltem – szóval szivattam magam rendesen. De tegnap végre (megint) megmentettük a hazát, és elmúlt a hasfájás is. Iszonyú sokáig tart 12 hét, pedig a fele már lement.

Reklámok

Hogy kell nemstresszelni?

Tudtam, hogy most megint terhes leszek. Így is van, megint itt a két csík, bár még nagyon korán van. És megint itt a gyomorideg. Vajon most megmarad?
Megint álmodtam a gyerekünkkkel, kék-piros csíkos rugdalózóban volt, beszéltem hozzá, és ő nevetett, mert tudtam, hogy megismeri a hangomat abból az időből, amikor még a hasamban volt. Most sokkal inkább a sajátomnak éreztem, mint legutóbb.
És megint jól állt a Hold is, nálam ez a Jónás módszer bejön – mindig ilyenkor jön össze. Szóval már megint ülök a vécén a csík felett, de már annyi ilyen volt, hogy nálam ez már nem jelent összefüggést egy gyermekkel. Viszont ma reggel gyorsan felhívtuk a genetikust, hogy van-e eredmény (mert ha mondjuk trombózis hajlam miatt van ez az egész, akkor rá lehet segíteni a szurikkal), de szerencsére nincs se génhibánk, se trombózis hajlamom, minden negatív. És ez megint egy öröm, mert így könnyebb hinni meg teremteni. Az egyetlen gondom az, hogy folyton görcsben van a gyomrom, és ez nem tesz jó. Sem nekem, sem a terhességnek, sem a környezetemnek.

De hogy kell nem stresszelni? Hogyan kell nem aggódni, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lenni, vagy legalább nem gondolni rá? És mégis örülni neki és hinni benne? Mikor görcsöl a hasam, és ez eddig mindig rosszra vezetett? Mikor annyi negatív tapasztalat áll már mögöttem? Mikor már annyiszor hittem? Mondhatom azt, hogy csak legyek túl az első héten, vagy a másodikon, vagy a nyolcadikon. Vagy ha már látszik a szívhang. Vagy ha már mozog. De nem áltatom magam. Bármikor bármi előfordulhat, aggódnivaló mindig lesz. És nem akarom így végigcsinálni a kilenc hónapot. De hogyan?

TE hiszel benne?

Tegnap összeültünk megbeszélni a stratégiát. Mármint a cégeset, amivel duplázni lehetne az ebitet. Az ügyvezető csodás bevezetőjét követően gyorsan feltettem egy kérdést, egy eszenciális kérdést, mielőtt elvesznénk a részletekben:
TE hiszel benne? Ti elhiszitek, hogy ezt meg tudjuk csinálni? Hisztek a cégben és magatokban?
A főnökömben volt annyi, hogy kimondja: Nem. És ez a baj, hogy én sem, és a többiek sem.
Kb. itt abba is lehetett volna hagyni a gittrágást. Mert innentől kb. 2 órán át azt hallgattam mindenkitől, hogy az ő területén miért nem lehet. Pedig végülis még eszközt is kapnánk.
Nem, én sem hiszek, egy jottányival sem vagyok jobb. De nem a cégben nem hiszek, hanem ezekben a nem hívő emberekben, meg az én értékesítési tudásomban. De legalább ennyi év alatt megtanultam álmodni, merni elrugaszkodni a földtől, és legalább van vízióm. De nem ez a lényeg, hanem hogy akkor lett világos, hogy a legtöbb ember nagyjából mindennel ezt csinálja. Igen, igen, én is. Mindenre van valami kifogás, hogy miért nem. Emlékszem, mintegy 5 évvel ezelőtt volt egy face to face értékelésem az akkori főnökömmel, és a sok pozitívum mellett azt mondta még, hogy nem vagyok elég nyitott az újdonségokra, sok mindent élből elvetek. Először persze kiakadtam ezen, hogy én aztán nem, meg csak azért, mert én jobban tudom – de aztán mikor figyeltem magam, rájöttem, hogy igaz. Túl sok kifogásom van. Amit nem tudok, vagy nem akarok, azt nem lehet. Ez a baj velünk, emberekke, meg egy kicsit velünk, magyarokkal. Erre meg akkor jöttem rá, mikor valahogy elkeveredtem a Time oldalára, és olyan címeket láttam, hogy megdöbbentem. Hogyan tartsuk meg a munkavállalóinkat. Hogyan változtassuk meg a vállalati kultúrát. A főoldali cikkek nem a gyermekét meggyilkoló ukrán anyáról szólnak. Hihetetlen.
Tudom, ez nem egy reprezentatív kutatás, de általánosságban jellemző. Ideje lenne változtatni. Nem (csak) a címlapokon, hanem a hozzáállásokon is.

Előítéletem

Reggel beülök a közel tízmilliós, vadonatúj autóba, a tízcentis cipősarkaimra vigyázva parkolok ki a budai garázsból, majd gázadásnál meglibben a szőke hajam a szélben.

Nem, most nem ironizálok, nem is álmodozok. Ez a színtiszta valóság. A szembe jövő bmw-s csajról eszembe jut, hogy most én is olyan vagyok, mint a terepjárós pipik, akire amúgy viccesen legyintünk, hogy biztosdoktor. Vagy elgondolkodok, hogy ezért milyen ellenszolgáltatást nyújt. Aztán tessék.

Persze én más vagyok. Persze lehet, hogy mind ezt mondják. Lehet, hogy mind mások. Hogy nem is létezik olyan, hogy terepjárós szőke picsa. De én azért tényleg más vagyok. Az autó nem az enyém (férj, céges), csak a hajam legvége szőke (új szerzemény, színátmenetes ombre hajfestés), a budai lakást béreljük és majdnem annyit járok bakancsban, mint tűsarkúban. És tudok vezetni. Azért vicces, szeretem a játékokat.

Amikor az emberek jók lesznek

Nekem is viszketni kezd a szemem a készülődő könnycsepptől, mikor az olimpiai éremtáblázatot nézem. Nyolc arany, nyolcadik hely. (Még a tévét is behangolom a szobaantennával – pedig már évek óta nem néztük.) De valójában nem is ez az, ami a legjobban tetszik benne. Még csak nem is a mellett dagasztó büszkeség, mikor újra megszólal a magyar himnusz. Hanem az, hogy az emberek jók lesznek tőle. Egymáshoz.
Az a magyar ember, aki egyébként mindenben a rosszat látja, aki a világ elégedettségi rangsorában Etiópia mögé sorolja önmagát, aki folyton csak hőbörög: most vállvetve szurkol a magyar csapatoknak, együtt üvöltözve bátorítja őket az Auchan elektronikus osztályán a tévék előtt – és ugrik egymás nyakába. És büszke magára is, büszke rá, mert magyar, hogy magyar, és ezt már nagyon sok éve nem érezte. Én is így vagyok vele. Nem csak az olimpikonok, hanem a magyarok miatt is.

Porszívóügynök – part II.

Itt a rettegett nap, itt a rettegett nagyfőnök – és valóban rémhíreket hozott. De csak nekem. Nem, nem rúgnak ki, sőt. Még kapok munkát. Még megbecsültebb tagja leszek a szervezetnek. Megkaptam azt a dicső feladatot, amitől egyszer már sikerült megszabadulnom: sales&marketing, mert mi olyan jók vagyunk, miért nem dolgozunk másoknak is – duplázzam meg az üzletági ebitet.
Nem fogja fel, hogy ahhoz vagy marha professzionálisnak, vagy marha olcsónak kell lenni. A 20 felettesem miatt ez utóbbi soha nem fog menni – el kell tartani ezt a nagy vízfejet; az előbbibe meg nem hajlandók invesztálni. Nincs egy irányítási rendszerünk, ezen  a területen így nem lehet létezni. Nem mondhatom a CocaColának, hogy de van négy diáklányunk, akik kezelik a dolgokat. Úgyhogy megint házalhatok, faszom, de utálom, de hát mit mondjak, mikor ez a jó ember (és tényleg jó) mosolyog, hogy ez nekem való feladat, mert én olyan jó vagyok, meg mindent ismerek, meg blala, dícsér az egekig. Könyörgöm, istenem, add, hogy teherbe essek. Tudom, rossz motiváció, de van jobb is. Csak eddig nem volt ilyen sürgős…

33

Itt van a rettegett nap, meg a mindent eldöntő nagyfőnök, de nem bánom. Bírom ezt az embert. Tartása van. Nem úgy, mint a sajátjaimnak. Alig fér be az ajtón (hoszzában, nem széltében), erős a kézfogása, emlékszik arra, mit legutóbb mondtam és okos kérdéseket tesz fel. Mint férfi is tetszik. Olyan nagyon szívesen elvinném vacsorázni. És ha én lennék ő, el is mennék. Érted, minden másnap egy másik országban egy másik kinyalt étteremben egy másik tapnyaló ügyvezetővel tölti az estéjét – végtelenül unalmas lehet. Én elvinném valami jó kis lángososhoz vagy egy romkocsmába, mesélnék neki a céges mindennapokról, a valódi problémákról

Spanyol

Egyenesen lelkes vagyok, ilyen könnyen még sosem tanultam nyelvet. Talán könnyű a spanyol, talán könnyű a negyedik nyelv, talán jó a rendszer.
Két hét alatt 6 alkalommal tudtam foglakozni vele (szigorúan munkaidőben), és már 102 szónyi kincsem van, inklúding névelő, plusz present simple, többes szám, birtokos eset. Emberek, állatok, ételek, színek. Bámulatos, köszönöm-köszönöm Duolingo.

Csütörtöktől újra lesz angol is.

Horvát hétvége

Ne felejtsem el, hogy Horvátországba nyaralni többet ne menjek, legalábbis ne nagyon, ha nem muszály. A szlovén tengerpart is ennyire van, és mennyire más.

Te nagyon utálod, ha az ár-érték arány nincs rendben – mondja a férjem, és valahol igaza van, de én úgy fogalmaznék, hogy az igazságtalanságot utálom. Az átbaszást.
Bár való igaz, hogy ezen a hétvégén ez az ár-érték arányban tükröződött: Ausztria vagy Olaszország luxuskempingjei is olcsóbbak, mint az itteni téglatörmeléken felállított négy csillagos sátortábor, a kaja drága és szar, de legalább a szolgáltatás teljesen szervezetlen, és egy pizza vagy egy reggeli péksütemény megszerzése is tortúra. A benzinkút ragacsos műbőrülésekkel bebútorzott étkezdéjében a kisüveges kóláért felszámolt 800 forint már csak hab a tortán.

Amúgy nagyon jó volt – azúr tenger, gumimatrac, könyv, séta, nagy beszélgetések. Igazi lassú-lusta töltekezés.

Életemben először…

… feltekertem Pilisszentivánról Dobogókőre!

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum