Szülünk?

N ez most halál vicces, hogy blogot írok, de az is az, hogy itt ülök hajnalban a gép előtt, és próbálom megtudni, hogy én akkor most épp szülök-e vagy nem. Mindenki azt állította, hogy biztosan fel fogom ismerni, hát nem.

Tegnap egész nap fájdogált egy kicsit itt-ott, de ma éjjel egykor felébredtem, hogy baromira fáj, fel kellett kelni, mert leszakadt a derekam. De aztán elmúlt, visszafeküdtem, az ágyban jött időnként, de sötétben nem láttam az órám, és el is aludtam. Most meg fél négy óta fent vagyok, és próbálom megtudni, hogy akkor most mi van. A másik monitoron egy excelbe jegyezgetem az eseményeket – ca. tíz percenként fáj nagyon, főleg a derekam, de akkor vagy két percig, meg a két tíz perc között is – akkor ezek most tízperces fájások, vagy kétpercesek, és mindjárt ideszülök a fehér forgószékbe. Mondjuk akkor elég olcsón megúsznám… Vagy csak jóslók, ami állítólag szintén létezik. Bár ha ilyen a jóslófájás, akkor inkább nem akarok szülni…

Hát, összeszedtem a maradék cuccot, amit vinni kell, elmegyek zuhanyozni, aztán meglátjuk. Vagy felébresztem a férjem, vagy még ülök a gép előtt pár napot…

A szabadság

A ház eladása a fejünk fölül ugyan elnapolódott, de lett helyette más.

Most az okoz fejtörést, hogy a férjem elfogadjon-e egy új állásajánlatot, vagy nem.

Mikor egy nő terhes lesz, akkor elég egyértelművé és tagadhatatlanná válik, hogy fel kell adnia dolgokat, munkákat, tevékenységeket. Persze, van amit lehet folytatni, pl. irodai munkát, de azon ugye nem volt sok dönteni való, hogy folytatom-e a túravezetést. Vagy a lovaglást. (Apropó, tegnap találtunk egy gyönyörű lovardát 10 perc sétára tőlünk. Szülés után oda fogok járni, jipp-jipp, mármint amikor amint újra tudok ülni, lovon vagy biciklin.) Viszont egy férfi esetében nem ennyire egyértelmű. Annál is inkább, hogy ő válik a fő családfenntartóvá.

Most olyan lehetőséget kapott, ami a karrierjét tekintve elég nagy előrelépés, és fizetést tekintve is. Viszont Pest túlfelén van, úgyhogy költözni kéne. És ami igazán rossz: a munkaidő 40%-ában külföldön lenne. Én személy szerint – magamban – rögtön azt gondoltam, hogy normális vagy? Biztos, hogy nem vállalhatod el. Nem fogok a hét felében egyedül otthon csücsülni egy gyerekkel, aztán meg kettővel, örökké csak velük, körülöttük, napokig felnőttet nem látva. Ki van zárva, nincs miről beszélnünk. De ezt így egy okos asszony nem mondja ki, főleg, ha látja, hogy mennyire örül a férje. Mert az okos asszony azt szeretné, ha a férje maga döntene, maga jönne rá, hogy mi mivel jár. És nem azért, mert a neje ráparancsolt.

Úgyhogy pár olyan nap, hogy itthon aggódtam és törpöltem, hogy mi legyen, egyszer még sírtam is – aztán mikor hazajött, akkor függetlenül, mint egy barát, nem rá vetítve az én érdekeimet és félelmeimet, órákon át beszélgettünk róla. Azért azt elmondtam, hogy ha sokat fog utazni, az más dolgokra is hatással lesz: pl. nem hiszem, hogy lesz több gyerekünk, és valószínűleg elmegyek valahová dolgozni is. Neki viszont egyre instabilabb a mostani cége, és úgy visszautasítani valami jót, az sem egyszerű. Megértem. Viszont végre meghozta önállóan is a döntését, hogy nem megy el, hogy  mást próbál, és együtt szedegettük össze a lehetséges variációkat. Én meg este elmeséltem azért, hogy mennyire be voltam parázva és el voltam keseredve, és azt mondta, hogy nagyon szerethetem akkor, ha ennyire meg tudtam állni, hogy rögtön le ne hengereljem. Hát igen. Meg egy tök jó lecke vagy tapasztalat volt arra, hogy nyugodtan meghagyhatom a másik szabadságát, nem kell nekem mindent kinyilatkoztatni. Mert régen azért azt csináltam. Úgy gondoltam, a jó kapcsolat az őszinte, úgyhogy nesze, itt van, itt az igazság. Pedig igen, a jó kapcsolat valóban őszinte, de türelmes is.

A terhességrül

Mindjárt vége, úgyhogy elkezdtem magamban összefoglalni, hogy milyen is volt ez a kilenc hónap. Csak mert utóbb már nem fogok ennyire emlékezni.

Hát először is sokkal jobb, mint vártam. Nem fizikailag tartottam tőle, hanem hogy majd mennyi mindenről le kell mondanom: utazások, programok, bulik – és amíg mindenki éli az érdekes életét, addig én majd csendben hányogatok itthon. Ehhez képest összesen 2-3 alkalommal volt olyan érzésem egy pár órára, hogy micsoda igazságtalanság, hogy én ezt vagy azt nem csinálhatom. Az egyik síeléskor volt, mikor megláttam a pályákat, meg a többieket sígatyában. A másik kettőre most nem emlékszem. Mindez azt hiszem, két dolognak volt köszönhető: egyrészt télen kevesebb dolog történik, amiből ki lehet maradni, másrészt a férjem sokkal jobb fej volt, mint gondoltam volna, és csupa kimama-kompatibilis dolgot csináltunk. És jó, hogy ezer dolgot nem csináltam – nem csúszdáztam a wellness hétvégén, nem ültem sokáig a szaunában, maximum egy fröccsöt ittam, nem bicikliztem, stb. viszont voltam Montenegróban, Ausztriában, Horvátországban,  Ukrajnában, Szlovákiában. Voltam csapatépítő bulin, kirándulni, színházban, vidéken. Szóval nem volt gáz.

Az itthonlét tök jó, egy cseppet sem unatkoztam. Sőt, annyi új projektem lett, annyi tanulás és munka és sikerélmény, hogy sokkal értékesebbnek, hasznosabbnak és érdekesebbnek tartom így az életemet, mint amikor még dolgoztam. Emellett jut még időm némi házimunkára is: még ha nem is viszem túlzásba, de legalább hetente ki van takarítva a ház forgalmasabbik része, van kaja a hűtőben és vasalt ing a férjemnek. Főzni ugyan nemigen szoktam, de egyenlőre nem volt szükség rá, hála drága anyósom mirelit készleteinek.

Fizikai következmények. Hát nemigen ismerek magamra, és epedve nézem a nyári képeimet, hogy milyen rohadt jól néztem ki, és milyen vékony voltam, pedig akkor emlékszem, hogy kövérnek hittem magamat. Nem tudom, hogy hány kiló vagyok most, és nem is vagyok hajlandó most a mérlegre állni, mert most ettem meg egy csomag étcsokis mazsolát, de olyan 74 lehetek, 58-ról indultam. A java a hasamon van, aztán a mellemen, ami kb. kétszer akkor, mint rendesen. És valamennyi kevés rakódott combra és karra, ja meg kézre-lábra némi víz formájában. Összességében vállalható kismama méretekkel rendelkezem, ennek ellenére ha belenézek oldalról a tükörbe, az nagyon durva. Még így is, hogy lassan nőtt meg, és volt időm megszokni. Szóval a testem teljesen megváltozott, szerintem még az arcom is, de nem mondanám, hogy nagy gond. Nem repedt meg a bőröm – ami vagy az olajjal kenegetésnek, vagy a géneknek köszönhető. És már tervezem a szülés utáni sport programokat, úgyhogy nemsokára újra a régi leszek, legalábbis saccra.

Szinte semmilyen ruha nem jó már rám, főleg mert nem vettem kismama ruhákat. A cipők is kicsit szűkek. De erre a rövid időre én már nem veszek semmit, jó lesz az a pár leggings meg póló vagy blúz.

Szokásos terhességi tüneteim nem voltak, vagyis voltak, majdnem minden, de csak mutatóban. Mondjuk nem hánytam egyszer sem, még csak nem is émelyegtem. Viszont viszkettem három napig, a karomon időnként fehér pöttyök jönnek ki, a végtagjaim valamelyest megduzzadtak. Medence- és szeméremcsontom szokott fájni, de csak időnként és csak mozgásra. Ma pl. fáj, de ma három órát kirándultam az alcsúti arborétumban másfél héttel a szülési terminus előtt – szóval elnézhető. A reflux az szar, az mondjuk van hónapok óta, de ha este nem eszem és főleg nem édeset, akkor nem olyan gáz. Legalább egy kicsit szabályoz. Eddig két giga doboz Rennie-t ettem meg. Extra kajákat nem kívánok, uborkát csoki fagyival, meg ilyesmik, és egyszer sem küldtem éjjel boltba a férjemet kopasz barackért. A derekam fájt párszor, és mostanában kb. minden második éjjel felébredek, hogy pisilni kell, de a 8. hónapig kafán átaludtam az éjszakákat. Mi van még. Nem lett visszeres(ebb) a lábam, pedig attól eléggé tartottam, családi hagyomány, de nálam semmi nem volt. Ja, tudom már. Sokszor vérzik az ínyem, és kezdettől fogva elromlott az orrom levegőzője – éjjel sokszor a számon kell vennem a levegőt. Nem olyan rossz. Ja, természetesen nem tudok hason aludni, pedig nagyon szeretnék. Szóval volt / van azért ilyen-olyan nyavalyám, de abszolut nem gáz. Máskor is van: hol a térdemet csinálom ki, hol az ujjamat égetem meg, miegymás.

Erőnlétem végig jó volt, nem is hagytam el magam. Sokat kirándultunk, gyalogoltam, pakoltam. Sajnos trehány voltam, és minden szokásos kismama tornát hanyagoltam, de november-decemberben még aktívan kivettem a részem a költözésből és pakolásból, januárban simán gyalogoltam még 15 kilométert, februárban már inkább csak nyolcat. És még most is megy 2-3 óra séta vagy egész napos kerti munka. Tényleg, ma füvet nyírtam.

Agyilag is ép maradtam, van más témám is a gyereken kívül, és nem vettem meg neki egy csomó fölösleges szart, csak a felét. Nem énekeltem neki, és Mozartot sem hallgattunk (nem bizonyított, hogy a magzat szereti a zenét. Az, hogy rugdos vagy később beáll rá a légzése, még semmit nem jelent), viszont szoktam vele beszélgetni – hol hangosan, hol gondolatban. Nagyjából egészségesen táplálkozom, viszont iszok napi egy tejeskávét, de szedem a vitaminokat.

Kialakult már egészen az elején az erős kötődés köztünk, vagyis bennem a gyermek felé – az ő nevében nem beszélhetek – ami gondolom így az anyasággal természetes, nekem viszont mégis különleges, hogy mennyire lehet szeretni ezt a kis lényt még úgy is, hogy nem ismerem. Emellett néha órákra / fél napokra kimegy a fejemből, hogy nekünk nemsokára gyerekünk lesz. Ami egyrészt csodálatos, másrészt teljességgel hihetetlen és felfoghatatlan. Szervezem a hétvégi programot, mint mindig, aztán eszembe jut, hogy basszus, jó hogy vasárnapra vendégeket hívok, de lehet, hogy akkor már épp szülni fogok, vagy már gyerekes anya leszek. Kábé annyira tűnik valószínűnek, mint hogy kinő még egy lábam.

Pedig de.

38. hét

Kifestettem a lábkörmömet.

Tudom, ez önmagában nem hír, mert arról sem szoktam megemlékezni, hogy ma is fürödtem (vagyis zuhanyoztam – már 9 hónapja nem fürödtem… ). Viszont így a kilencedik hónapban ez legalább akkora teljesítmény, mint egy brutál hegyi túra vagy egy négy napos tekerés Portugália óceánparti szakaszain. Ugyanis a lábujjaimat normálisan, álltomban már nem is látom. De hirtelen jött a tavasz meg aztán a nyár is, és ma papucsra váltottam a múlt heti csizma után. És a lábfejem úgy hunyorgott a huszonnyolcfokos napsütésben, olyan sápadtan és meggyötörten – épp, mint aki egy csizmában töltötte az utóbbi fél évet.

S mivel a nő mindig nő, még ha kismama is, még a kilencedik hónapban is (legalábbis szereti ezt hinni magáról akkor is, ha úgy néz ki, mint egy baromira igénytelen, sörhasú férfi), ezért a nő pedikűrrel ajándékozza meg magát, amely a fent említett teljesítményekkel tűnik egyenértékűnek.

Lehet, hogy egyszerűbb lenne elmenni pedikűröshöz, de az autómban elment a klíma, és ebben a nyárban baromi rossz ám terhesen klíma nélkül (most jöttem rá, hogy milyen jó volt a téli terhesség). És majd hétfőn elviszem klímáshoz, de ha már jó lesz, akkor előbb Alcsútdobozra kell mennem, a házassági anyakönyvi kivonat másolatáért. (Egy hónap alatt sem sikerült megszereznem – hála a Magyar Postának. Tényleg, ha nincs másolat, akkor mi van? Nem anyakönyvezhető a gyerek? Vagy csak az én nevemre? Apasági nyilatkozat kell? Inkább nem próbálom ki.) Szóval utána meg orvos, meg CTG meg mittudomén, utána meg lehet, hogy szülök, végtére is bármikor. Szülni pedig bőrkeményedéses talppal nem lehet, az egészen biztos, úgyhogy inkább megcsináltam.

A fiunk egyébként 2,5 kiló, volt kedden, pedig húsznak tűnik, noha csak 16-ot szedtem fel, ámbár nem nagyon látszik. Egyre kevesebb ruha jó rám, illetve cipő, mert azok is kicsik lettek. Hát még most, most hogy néz ki a lábam a meleg vizes áztatás után: komolyan, mint egy jetié. Egy festett körmű jetié.

Ennek ellenére talpalok naphosszat: főzés, takarítás, orvos, ikea. Tegnap még azt a bazi nagy szőnyeget is behoztam a lakásba, mert azt akartam, hogy meglepetés legyen, mire hazajön a férjem. Vagyis hozni nem tudtam, csak papírt tettem alá, és úgy húztam végig az autófeljárón. De a meglepetés jó lett – mindig tetszett neki ez a szőnyeg, csak eddig 170 ezer volt, annyiért meg biztos nem veszünk. Viszont most volt egy hibátlan, de kiállított darab a Fyndben 80%-al olcsóbban, és azt nem lehet otthagyni még akkor sem, ha megbeszéltük, hogy lakásba nagyobb dolgot csak együtt veszünk, olyat, ami mindkettőnknek tetszik. Sajnos  azt a mondatot elröhögtem, hogy igen, 170ért vettem, mert tudom, hogy tetszik neked, és mert ennyire szeretlek.

Ami a lakhatásunkat illeti: most már egyenesen imádunk itt élni, most jött meg a hely hangulata. Nézzük a nyíló pitypangokat, mezítláb szaladgálunk a fűben, a kerti székeken a vendég férfiak félmeztelenül söröznek. Esténként békakuruttyolás mellett dumálunk a szomszédokkal, és figyelni kell, hogy a székpárnák ne ázzanak meg.  Borzasztó unalmasan és kispolgárian hangzik, de számomra ezekben az unalmas és kicsi dolgokban (is) rejtőzik a boldogság, meg abban, ahogy esténként kézen fogva elkirándulunk a telek végébe megnézni a kibújó retket meg borsót. Valahol egyszer úgy olvasta, hogy a boldogság istene a kis dolgokban lakozik.

Tükör

Arról akartam még írni, hogy milyen volt ez a professzionális blogíró tanfolyam. Azon túl, hogy egész jó, de főleg inspiráló.

Hogy volt négy tanárunk – egy rendes, meg három vendég. Mindenki marha kedves volt és olyan nagyon amerikai – még akkor is, ha nem volt azt. A vendég tanárok közül kettő alig adott valami újat – inkább csak a saját benyomásaikról meséltek, arról is csak általánosságban. Szervezd meg a napod. De ne légy túl szigorú. Ilyesmik. Nem túl hasznos, de nem zavartak. A német lány volt a leghasznosabb, neki kellett volna tartani az egészet. Szimpatikus is volt.

Viszont a szervező tanár, ő idegesített. És ez az egész mondandómnak a lényege. Hogy miért. Ő közepesen bizonyult hasznosnak: szolgált konkrétumokkal és némi újdonsággal is, de nagyon sok lecke csak arról szólt, hogy ő milyen király. Egy témát úgy mutatott be, hogy elmesélte, hogy ő milyen faszán csinálta. A biztosítékot az ütötte ki, amikor azt állította, hogy ő már expert a könyvírásban és kiadatásban, hiszen már a második könyvét írja. Nabazmeg. Akkor én meg expert vagyok a terhességben, a tökmagos brokkolikrémlevesben, a férjhezmenésben, a virágkötésben meg a lefolyótisztításban. És még majdnem minden másban is. Hiszen egyszer már csináltam.
De miután ilyenképp jól kihőzöngtem magam, eszembe jutott az a mondás, hogy az idegesít igazán másokban, ami zavar saját magadban is. Én persze ilyenkor mindig tiltakozni szoktam. De csendes magányomban (valamelyik éjszakai forgolódáskor) rájöttem, hogy sokszor én is épp ilyen vagyok, vagy legalább ilyennek látszom.

Pl. mikor végigolvastam a blogom. Vagy amikor hazamennek a vendégek. Vagy mikor leteszem a telefont. És rájövök, hogy már megint túl sokat beszéltem, már megint marha érdekes volt a saját mondandóm – ahelyett, hogy többet kérdeztem és figyeltem volna. Pedig valójában nem vagyok így elszállva magamtól, mégis sokszor (azt hiszem) az jön le. És végtére is nem az a baj, hogy mi jön le, mert nem az számít, hogy más mit gondol rólam, hanem hogy saját magam is úgy érzem, hogy a megnyilatkozásaimban rám férne egy kis szerénység. Nem az a szerénység, az az álszerénység, amilyen életem első 26 évében voltam –  a komplexusos, félénk, visszahúzódó – hanem a nyugodt, csendes(ebb), kérdező, odafigyelő.

Hát senki nem állította, hogy egy blogger tanfolyam legnagyobb hozadéka ez az – újbóli – felismerés lesz, és nem valami titkos fogás. Ha küldtek volna véleménypapírt a végén, beleírnám, hogy köszi.

Csak hogy ne felejtsem…

… szeretem ezt az életet, amit élek.

Főleg a jobb napokon gondolom így, de azért elég gyakran vannak jobb napok, legrosszabb esetben is csak általánosak, többnyire. Aztán lehet, hogy csak ez a sok fény mondatja velem, hogy besüt a nap az ablakon, meg az autóban a napfénytetőn, ahogy újabb rendeléseket viszek a postára, meg ahogy ülök a kerti széken, és cidert kortyolgatva figyelem a férjem, aki épp diadalittas ábrázattal mossa az autót – tetszik neki az új nagynyomású. A füvet lassan nyírni lehet, bár meglehetősen egyenetlen: ahol télen kiszórtuk a trágyát, főleg ott nagy. Az ablak előtt van egy nagy szív alak is – ott úgy szórta rá, még a hóra. Az élet apró örömei. Még akkor is, ha a cidertől feljött a sav a gyomromból.

Úgy szülünk, ahogy élünk – szülés mint beavatás

A sok pozitív hatásuk mellett van a terhesgondozásnak és a szülésfelkészítő tanfolyamoknak egy nagy hátulütőjük: megölik a folyamat szentségét.

Az egész szülésből és születésből valami logikus, menetrendszerű, túlélendő folyamat lesz, melyt to-do lista szerűen, az előírásoknak megfelelően és helyesen kell véghezvinni. És kurvára senki nem beszél a spirituális hátteréről. Sem a szüléséről, sem a körülményekéről vagy az esetleges beavatkozásokéról. Még az interneten is csak módjával találni információt, megerősítést.
Most egy kicsit keresgéltem, mert úgy éreztem, hogy szükségem van arra, hogy újra megerősödjön bennem ez a tudat, ez a vágy, hogy ha lehetőségem lesz rá, akkor át tudjam élni mindazt, amit a szülés nyújtani képes. Folytonos felügyelet, vizsgálatok, beavatkozások, idegen emberek, tévé és egyéb zavaró tényezők nélkül megélni mindazt, ami benne rejlik.

Hiszen nekünk, nőknek és leendő anyáknak egy kivételes lehetőség áll rendelkezésünkre, melyet nem használunk ki kellő képen, amiről megfeledkeztünk, amelyet beraktak nekünk egy nagy racionális zsákba, jól becsomagolták előzetes ijesztgetésekbe, és felrakták a hátunkra. Ahelyett, hogy hónapok óta arról beszélnének körülöttünk, hogy milyen nagy és csodálatos dologban lehet részünk, és hogy tudjuk ezt a legjobban megélni és a legtöbbet kihozni belőle magunk és a gyermekünk számára. Gondold meg, egy férfi soha nem szülhet. Nem kapta meg ezt a lehetőséget. Mi pedig próbálunk menekülni belőle, ahogy lehet? Hát nem abszurd?

Most találtam egy magyar pszichológia szakos diplomamunkát, melyet nagyon jó és érdekes volt végigolvasni (ca. 14. oldaltól). A dolgozat teljes terjedelmében letölthető innen

Néhány rövid gondolat, ami megmaradt bennem: a terhesség és a szülés olyan lelki fejlődési és felemelkedési lehetőségeket rejt (het) magában, mint egy újászületés. Ez az újászületés és beavatás élmény azonban csak a szülések kis százalékában történik meg. Legfontosabb feltétele pedig az önátadás, a fájdalom elfogadása, az idő megadása, a külső beavatkozások elhagyása. Az önátadásnál pedig “a belső feltételek, mint a személyiség egészlegessége és a szorongás mértéke, összességében nagyobb hatást gyakorolnak arra, hogy a szülő nő át tudja-e adni magát, bele tud-e simulni a folyamat erőibe. Ez az önátadás teszi lehetővé, hogy –ahogy arra az interjúkutatás rámutat- a szülés beavatási élménnyé váljon.”

További fontos gondolatok számomra:

“Egy tágabb horizontról tekintve erre az időszakra, ahogy a természeti népek is tették, a várandósság kilenc hónapja tekinthető a szertartás első, elválasztó rítusának.
Maga a szülés pedig annak a kapunak, melynek küszöbét átlépve (liminalitás), fokozatosan egy új világ bontakozik ki, tárul fel a „beavatandó” szeme előtt. Ez az új világ pedig befogadja őt, aki a hosszú és megpróbáltatásokkal teli út során átalakulva, megújulva, és sokat gazdagodva érkezik meg.”

“A jungi terminológiában ez az a pillanat, amikor az Ego megadja magát, meghátrál, és átadja magát ennek a nála sokkal nagyobb, elemi erőnek. 161). A szülő nőnek, ahogy a beavatandónak tehát fel kell adnia énjét, akaratát, vágyait, és vállalnia kell a megpróbáltatásokat, szimbolikus értelemben, hagynia kell, hogy tudatos énje meghaljon. Gennep úgy fogalmaz, hogy a természeti népek „úgy gondolták, hogy az avatandó előbb részeire bomlik, e részek pedig később új személyiséggé állnak össze” (Gennep, 2007, 110). 6 Leginkább ez az erő a háborítatlan szülések esetében tapasztalható, de mindenképpen olyan helyzetben, ahol a szülő nő biztonságban érzi magát, a külső behatásokkal szemben nem kell védekeznie, mert ennek az átbillenésnek a megtapasztalásához „egyfajta telítődés kell a fájdalom élményével” (Varga, Suhai, 2010, 162).”

“A küszöbön, a holtponton átlendülve a szülő nővel, és a beavatásra jelölttel megtörténik a szimbolikus halál átélése, a teljes önfeladás állapotán keresztül, mely az egyetlen lehetséges út az újjászületés megtapasztalásához (Henderson, 1993). Az újjászületés a szülőnők esetében pedig sokkal többet jelent még annál is, hogy egészséges gyermeküket a kezükben tarthatják. Amíg a magzat előtt az addig zárt kapu 10 cm szélesre tágul, a nő előtt is – szimbolikus értelemben – egy ugyan ilyen kapu nyílik meg az ismeretlenbe, melynek küszöbét, ha át meri lépni, magzatával együtt ő is újjászületik és beavatódik.”

“Bálint szerint „úgy tűnik, hogy valamiféle autohipnózis létrejötte látszik a legjobbnak, ami a pszichikus energia felszabadításával jár, s a tudat fellazulása illetve a személyes tudatalattiba való besüllyedés révén, fellazítja a kódra rárakódott viselkedési rétegeket, s a szorongás miatt rigiddé vált, az indák közé szorult kódot kiszabadítja” (Bálint, 1991, 178). alapján.” “Ahhoz, hogy a szülés valóban archetipikus élménnyé váljon, és a személyiségre ennek megfelelően fejtse ki hatását, a beavatás kulcsmozzanatának átélése is szükséges, a fájdalom élményével való telítődés révén, az énhatárok fellazulása, az önátadás, az önmeghaladás, az egységélmény numinozitása.”

“Napjainkban, az orvostudomány fejlődésének köszönhetően, az egyik legelterjedtebb módszer az epidurális anesztézia, ismertebb nevén az EDA.” “Fizikai mellékhatásain túl, ami témánk szempontjából különösen érdekes, hogy az EDA, egyik mellékhatásaként csökkenti mind a centrális, mind a perifériás oxitocinszintet.” “Tehát a fájdalomcsillapítás célzatával az EDA egy olyan fiziológiai folyamatot indít el, mely csökkenti, vagy akár kiütheti a szülés pozitív érzelmi megélését biztosító hormonkoktél létrejöttét, és ezzel együtt a szervezet beépített fájdalomcsillapító, szorongásoldó és eksztázist előidéző belső vegyületét is (Varga, 2009).”Ez a különbség azonban a szoptató anyáknál a második és a hatodik hónapra már eltűnt, ami arra utal, hogy a szülési élményeket az anyai viselkedés beindulásának szempontjából korrigálhatja a szoptatás, és egyéb tényezők is.”

“Mindezen eredmények a holisztikus szemléletnek azt előfeltevését igazolják, hogy „úgy szülünk, ahogy élünk, amilyenek vagyunk” (Mehl, et al., 1984, 222). Éppen ezért helyezik a legfőbb hangsúlyt ebben a szemléleti keretben a felkészülésre, mely időszak a legjobb lehetőséget nyújtja a várandós nő számára a személyes növekedéshez, a személyiség fejlődéséhez és kiteljesedéséhez.”

“Azok a nők, akik jobban át tudták adni magukat a szülés folyamatának, kiteljesedést, extázist éltek át, és akik számára kevésbé voltak zavaróak a külső körülmények, őket magasabb autonómia jellemzi, a környezet uralásának képessége, a személyes növekedés érzése, továbbá inkább jellemzi őket a másokkal való pozitív kapcsolat, a határozott életcél, és erősebb önelfogadás, mint a másik két csoport tagjait.” ” Tehát akit a szülés során nagyon megrémisztett, hogy a testében zajló eseményeket nem tudja kontrollálni, nagyobb fájdalmat élt át, mint amire számított, és teljesen legyőzöttnek érezte magát, őket kevésbé jellemzi a pszichés jóllét, az autonómia, az önelfogadás, a személyiség érettsége, mint a másik két csoport tagjait.”  “Minél gyengébb a szorongás, annál erősebb az önátadás.”

“Az önátadásra legerősebb hatással az abszorpciós készség bír. Ezen a változón kívül még a pszichés jóllét hatása pozitív irányú, azaz minél erősebb az abszorpciós készség, és minél teljesebb a pszichés jóllét, annál valószínűbb, hogy a szülő nő képes lesz átadni magát a folyamatnak. A szülésre való várakozás (szorongás mértéke) és a fájdalomcsillapítás negatív irányú kapcsolatot mutat. Tehát minél kevésbé szorong valaki a szülést megelőzően, annál inkább lesz képes átadni magát a folyamatnak. És aki nem kap gyógyszeres fájdalomcsillapítást a szülés során, arra inkább lesz jellemző az önátadás.”

“Összefoglalva tehát szűk vizsgálati mintám eredményei alapján az a tendencia figyelhető meg, hogy a beavatási élmény átéléséhez a szülés során a fájdalom élményével való (100%-os) telítődés szükséges, mely feltételezi a kellő idő megadását, külső és belső sürgetés, idői nyomás nélkül, és a bizalomteli és biztonságos
körülményeket. Így történhet meg az „átbillenés”, melynek során a szülő nő képes átadni magát a folyamatnak, énhatárainak lazulása (MTÁ) révén úgy érezheti, hogy egy saját énjénél nagyobb erő viszi előre a folyamatot, melybe képes beleengedni magát, átengedni az irányítást. Az élmény ilyenkor misztikus, spirituális töltettel bír az átélő számára, csakúgy mint a törzsi beavatási rítusok jelöltjeinek esetében.”

Tavasz

Itt a tavasz, ezt onnan is látom, hogy felébredtek a katicabogarak, az egyik épp itt nyalogatja a szörp foltot az íróasztalomon. Tegnap egy bodobács mászkált a monitoromon. Az előszobában nő a paradicsom és a mimóza palánta, most meg besüt a nap. Szóval tavasz van. Jó lenne futkosni a szabadban – de már nem tudok futni.

Viszont ha már vidéki parasztok lettünk, hétvégente földet művelünk. Ásás, vetés, gereblyézés, ültetés. Úgy látszik, én is a bab kapálás mellől fogok szülni menni, ugyan a bab még nincs elvetve, állítólag később kell.

36. hét

Világéletemben utáltam pakolni.

Hosszabb utakra mindig volt listám. Az eleje még csak-csak ment: póló, zokni, bugyi – de a végén az apróságok, a kis szir-szarok a lakás vagy a világegyetem különböző pontjairól, na azt már utálom. Most pedig rájöttem, hogy ez mind semmi a szülési kórházi cuccokhoz képest. Csomag a szülőszobára, csomag a kórházba, csomag a csecsemőnek. Pelenka, kisruha, melltartóbetét – és a kórházak felszereletlenége miatt kés, pohár, wc papír, szappan. Épp csak gázrezsót nem kell. És a végén akkora pakk áll a sarokban, mint mikor Ázsiába indulok. Nem baj, legalább már nagyjából össze van pakolva. Eddig minden éjszakai hátfájásnál az jutott eszembe, hogy szuper, indulunk szülni, én meg azt sem tudom, hol a köntösöm, a kiságy nincs összeszerelve és a cumisüvegeket ki kellene főzni.

A gyermek egyébként – minden bizonnyal – jól van, már kevesebbet mozog (értsd: csak napi 3-4 órát), már 2,5 kiló körül lehet, és továbbra is a feje van lent. Mondjuk azon elgondolkodtam, hogy vajon milyen csúcsfejjel vagy nyak nélkül fog megszületni, mert nagyjából négy hónapja fejjel van, és a kis feje folyton lent a ficakban, rajta az egész testsúlya, elég durva még elképzelni is. Tényleg, a csecsemőknek nem fura születés után, hogy nem fejjel vannak? Ez lehet, hogy oltári hülye kérdés, de mégis?

Aztán meg rajtam is kitört már a kismamaság: már én is érzem, hogy terhes vagyok. Billegve járok, esténként a nyakamban a savam, nem bírok csokit, gyümölcsöt, édeset, fűszereset, savasat, stb. enni. Aztán meg két napja vizesedik a kezem: olyan, mint egy hosszú túra után, amikor feszítenek az ujjak. És mindig éjszaka jön rám, a melegben, paplan alatt. Ilyenkor félálomban kitakarózok és felnyújtom a kezem, hogy kifolyjon, aztán alszok tovább addig, míg le nem esik a kezem és újra be nem dugom a paplan alá. Jó szórakozás. Nagyjából ilyenek, de semmi extra, jól vagyok.

Ami még vicces, az az egészségügy. Ugye járok nőgyógyászhoz, terhesgondozásra. Rendben is van, kell is. Magánrendelésre, mert nekem megér ennyit. Aztán a doki ír igazolást a háziorvosomnak, a háziorvos felvesz betegállományba, a táppénzes papírral bemegyek a munkahelyemre. Továbbá a nőgyógyászati eredményeimmel felkeresem a védőnőt is, aki újfent bekönyvel mindent plusz két helyre, továbbá megméri a vérnyomásom. Mindemellett a szülésznő is ragaszkodik hozzá, hogy hívjam fel minden orvosi látogatás után, hogy képben legyen. Most komolyan. Hogy lehet ezt munka mellett bírni? Ez már önmagában főállás. Röhej.

Aztán meg meg van véve minden a babakelengye listáról – a büdzsébe bőven belefértem, de így is elköltöttem a babakocsi árának a dupláját a többi szirszarra. Mentségemre legyen mondva, hogy nem nagyon kaptunk semmit, pár kis ruhát meg csörgőt, most meg már megvan minden a bútortól a légzésfigyelőn keresztül az első havi pelenkáig.

Hát ennyit tudok mondani, meg hogy óriási a hasam, a férjem Döbröginek hív, és nem minden ok nélkül, pedig alig híztam, csak rám van rakódva egy medicin labda. Meg hogy már várom/juk ezt a kis manót, kíváncsi vagyok rá, hogy ki is ő, aki bent lakik, de azért egy kicsit maradjon még, mert a gyerekszoba csak félig van kész, és a cumisüvegeket továbbra sem főztem ki.

A név kötelez?

Mennyiben határozza meg az életünket az, hogy mi a nevünk?

Én például nagyon sokáig nem szerettem az enyémet, aztán megszoktam. Most már szeretem a teljes változatát, de a rövidítettet még mindig nem nagyon.
A férjem is hadilábon áll az övével: ugyanúgy hívják, mint az apját, azt mesélte, hogy emiatt gyerekkorában még identitászavara is volt.

Most azért fontos ez, mert rövidesen nevet kell adnunk a mi kis lurkónknak. Akit néhány hetes magzat korától egyféle képen hívtunk. Először csak poénból, de aztán annyira megszoktam, hogy én már akár komolyan is. A környezetünk is egész jól megszokta, de anyósomék kiakadtak, hogy ilyen nevet nem lehet adni egy gyereknek, egész életében szenvedni fog tőle. Igaz, hogy ők valami régi családi nevet ajánlottak helyette, ami egészen biztosan nem lesz, de a férjemnek annyira már elég volt a piszkálás, hogy elbizonytalanodjon. Mi van, ha a gyerek aztán utálni fogja a hülye neve miatt? Adjunk neki valami elfogadottabbat, ismertebbet. Ok, de mit? Volt egy listánk, azt leszűkítettük háromra. Majd kettőre. És mikor már majdnem megvolt a név, leültem a számítógéphez. Hogy ne csak az egyszavas jelentését tudjuk, hanem valami bővebbet is.
És most ott tartunk, hogy amelyik név tetszik, annak nem olyan jó a jelentése, vagyis a nevet hordozó ember várható egyénisége. Az egyik túl érzékeny, a másik művész – én nem akarok egy elvont művészt, kesereg a férjem. De vajon meghatározzuk-e ezzel a gyerek egyéniségét? Nem vakmerőség ezt állítani? És ha igen, válogathatunk-e úgy, mint egy katalógusból: művészt nem akarok, és mondjuk matematikust meg igen? Hisze ennek a gyermeknek már most van egyénisége. Csak még nem ismerjük. Ennek ellenére rám is és rá is eléggé illik a nevünk adta egyéniség. Meg aztán mi történik akkor, ha egy erős egyéniségre egy gyengébb, érzelmesebb nevet húzol? Nem lehet, hogy éppen kiegyensúlyozod, lesz benne erős is meg gyenge is, realisztikus meg érzelmes is. Egyáltalán, számít ez valamit?

És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy ne legyen benne becézési dilemma, meg passzoljon a vezetéknévhez, meg az sem árt, ha nemzetközileg kiejthető. Így a nyolcadik hónapra jó lenne lassan eldönteni, de nem jutunk egyről a kettőre.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum