A terhességrül

Mindjárt vége, úgyhogy elkezdtem magamban összefoglalni, hogy milyen is volt ez a kilenc hónap. Csak mert utóbb már nem fogok ennyire emlékezni.

Hát először is sokkal jobb, mint vártam. Nem fizikailag tartottam tőle, hanem hogy majd mennyi mindenről le kell mondanom: utazások, programok, bulik – és amíg mindenki éli az érdekes életét, addig én majd csendben hányogatok itthon. Ehhez képest összesen 2-3 alkalommal volt olyan érzésem egy pár órára, hogy micsoda igazságtalanság, hogy én ezt vagy azt nem csinálhatom. Az egyik síeléskor volt, mikor megláttam a pályákat, meg a többieket sígatyában. A másik kettőre most nem emlékszem. Mindez azt hiszem, két dolognak volt köszönhető: egyrészt télen kevesebb dolog történik, amiből ki lehet maradni, másrészt a férjem sokkal jobb fej volt, mint gondoltam volna, és csupa kimama-kompatibilis dolgot csináltunk. És jó, hogy ezer dolgot nem csináltam – nem csúszdáztam a wellness hétvégén, nem ültem sokáig a szaunában, maximum egy fröccsöt ittam, nem bicikliztem, stb. viszont voltam Montenegróban, Ausztriában, Horvátországban,  Ukrajnában, Szlovákiában. Voltam csapatépítő bulin, kirándulni, színházban, vidéken. Szóval nem volt gáz.

Az itthonlét tök jó, egy cseppet sem unatkoztam. Sőt, annyi új projektem lett, annyi tanulás és munka és sikerélmény, hogy sokkal értékesebbnek, hasznosabbnak és érdekesebbnek tartom így az életemet, mint amikor még dolgoztam. Emellett jut még időm némi házimunkára is: még ha nem is viszem túlzásba, de legalább hetente ki van takarítva a ház forgalmasabbik része, van kaja a hűtőben és vasalt ing a férjemnek. Főzni ugyan nemigen szoktam, de egyenlőre nem volt szükség rá, hála drága anyósom mirelit készleteinek.

Fizikai következmények. Hát nemigen ismerek magamra, és epedve nézem a nyári képeimet, hogy milyen rohadt jól néztem ki, és milyen vékony voltam, pedig akkor emlékszem, hogy kövérnek hittem magamat. Nem tudom, hogy hány kiló vagyok most, és nem is vagyok hajlandó most a mérlegre állni, mert most ettem meg egy csomag étcsokis mazsolát, de olyan 74 lehetek, 58-ról indultam. A java a hasamon van, aztán a mellemen, ami kb. kétszer akkor, mint rendesen. És valamennyi kevés rakódott combra és karra, ja meg kézre-lábra némi víz formájában. Összességében vállalható kismama méretekkel rendelkezem, ennek ellenére ha belenézek oldalról a tükörbe, az nagyon durva. Még így is, hogy lassan nőtt meg, és volt időm megszokni. Szóval a testem teljesen megváltozott, szerintem még az arcom is, de nem mondanám, hogy nagy gond. Nem repedt meg a bőröm – ami vagy az olajjal kenegetésnek, vagy a géneknek köszönhető. És már tervezem a szülés utáni sport programokat, úgyhogy nemsokára újra a régi leszek, legalábbis saccra.

Szinte semmilyen ruha nem jó már rám, főleg mert nem vettem kismama ruhákat. A cipők is kicsit szűkek. De erre a rövid időre én már nem veszek semmit, jó lesz az a pár leggings meg póló vagy blúz.

Szokásos terhességi tüneteim nem voltak, vagyis voltak, majdnem minden, de csak mutatóban. Mondjuk nem hánytam egyszer sem, még csak nem is émelyegtem. Viszont viszkettem három napig, a karomon időnként fehér pöttyök jönnek ki, a végtagjaim valamelyest megduzzadtak. Medence- és szeméremcsontom szokott fájni, de csak időnként és csak mozgásra. Ma pl. fáj, de ma három órát kirándultam az alcsúti arborétumban másfél héttel a szülési terminus előtt – szóval elnézhető. A reflux az szar, az mondjuk van hónapok óta, de ha este nem eszem és főleg nem édeset, akkor nem olyan gáz. Legalább egy kicsit szabályoz. Eddig két giga doboz Rennie-t ettem meg. Extra kajákat nem kívánok, uborkát csoki fagyival, meg ilyesmik, és egyszer sem küldtem éjjel boltba a férjemet kopasz barackért. A derekam fájt párszor, és mostanában kb. minden második éjjel felébredek, hogy pisilni kell, de a 8. hónapig kafán átaludtam az éjszakákat. Mi van még. Nem lett visszeres(ebb) a lábam, pedig attól eléggé tartottam, családi hagyomány, de nálam semmi nem volt. Ja, tudom már. Sokszor vérzik az ínyem, és kezdettől fogva elromlott az orrom levegőzője – éjjel sokszor a számon kell vennem a levegőt. Nem olyan rossz. Ja, természetesen nem tudok hason aludni, pedig nagyon szeretnék. Szóval volt / van azért ilyen-olyan nyavalyám, de abszolut nem gáz. Máskor is van: hol a térdemet csinálom ki, hol az ujjamat égetem meg, miegymás.

Erőnlétem végig jó volt, nem is hagytam el magam. Sokat kirándultunk, gyalogoltam, pakoltam. Sajnos trehány voltam, és minden szokásos kismama tornát hanyagoltam, de november-decemberben még aktívan kivettem a részem a költözésből és pakolásból, januárban simán gyalogoltam még 15 kilométert, februárban már inkább csak nyolcat. És még most is megy 2-3 óra séta vagy egész napos kerti munka. Tényleg, ma füvet nyírtam.

Agyilag is ép maradtam, van más témám is a gyereken kívül, és nem vettem meg neki egy csomó fölösleges szart, csak a felét. Nem énekeltem neki, és Mozartot sem hallgattunk (nem bizonyított, hogy a magzat szereti a zenét. Az, hogy rugdos vagy később beáll rá a légzése, még semmit nem jelent), viszont szoktam vele beszélgetni – hol hangosan, hol gondolatban. Nagyjából egészségesen táplálkozom, viszont iszok napi egy tejeskávét, de szedem a vitaminokat.

Kialakult már egészen az elején az erős kötődés köztünk, vagyis bennem a gyermek felé – az ő nevében nem beszélhetek – ami gondolom így az anyasággal természetes, nekem viszont mégis különleges, hogy mennyire lehet szeretni ezt a kis lényt még úgy is, hogy nem ismerem. Emellett néha órákra / fél napokra kimegy a fejemből, hogy nekünk nemsokára gyerekünk lesz. Ami egyrészt csodálatos, másrészt teljességgel hihetetlen és felfoghatatlan. Szervezem a hétvégi programot, mint mindig, aztán eszembe jut, hogy basszus, jó hogy vasárnapra vendégeket hívok, de lehet, hogy akkor már épp szülni fogok, vagy már gyerekes anya leszek. Kábé annyira tűnik valószínűnek, mint hogy kinő még egy lábam.

Pedig de.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum