Babanapló – 1. hónap

Anyu anno vezetett egy szűkszavú babanaplót – mikor ül, mikor mit mond, stb. Imádtuk. Folyton kértük, hogy meséljen arról, amikor még kicsik voltunk. Még most is szeretem hallgatni. Felírok hát most egy pár dolgot, hogy később tudjak mit mesélni akkor is, ha elfelejteném a részleteket.

Túllépted a 4 kilót – 1 kilót híztál egy hónap alatt, viszont csak 2 cm-t nőttél – tehát már nem vagy az a vézna kis baba, akit hazahoztunk. Nem is csoda, hiszen imádsz enni –  ez a kedvenc hobbid. Ha egy fél percet várnod kell, akkor vagy ordítasz; vagy szimatolva keresed a kaja forrását, mint egy kis vizsla. Így aztán már kis hurkáid is vannak, meg kis tokád is. Viccesen nézel ki amúgy. Vagyis hát nagyon szép vagy (mindenki annak látja a gyerekét, nem?), de néha vicces is, mivel oldalt több hajad van, mint a fejed tetején, így a hajadat felborzolva úgy nézel ki, mint egy őrült tudós. Ne haragudj, hogy olykor szórakozunk is veled, bolond szüleid vannak.

Elég sokat alszol, főleg hason. Éjjel 4-6 órákat durmolsz egyben, nappal meg nagyon változó még. Ha a bélműködésed nem tökéletes, akkor nagyon nyugtalanul alszol: rúgkapálsz, hortyogsz-szortyogsz. Ilyenkor kis sárkánynak hívlak. Mint aki épp tüzet okádni készül.

Ha ébren vagy, akkor 30-40 percet elnézelődsz magadban is, ilyenkor különböző vicces hangokat hallatsz – áááj, ejj, apu – aminek mi legalább annyira örülünk, mintha épp a Nobel díjat kaptad volna meg. Szemeddel követed a tárgyakat és engem is, illetve mosolyogsz. Legtöbbször éjjel nevetsz: mikor a hajnali kelésnél teletömted a hasad rendszeresen vigyorogsz, sőt kacagsz is álmodban. Ilyenkor annyira imádni való vagy! Egyébként ma először nevettél a játékomon: ahányszor megismételtem a verses / rázogatóst, elnevetted magad, tudatosan. Olyan érdekes látni, hogy  mennyi mindent tanulsz!

Viszont elég sokat is sírsz, ilyenkor gőzöm sincs, mi bajod. Persze, cicivel mindig megvigasztalódsz, de legtöbbször nem azért, mert éhes vagy. Tudom, sokszor rossz a gyomrod, bántanak a szelek, nehezen büfizel. De egyébként? Jó lenne, ha el tudnád mondani. Így többnyire csak magamhoz ölellek, vagy sétálok veled egyet – azt nagyon szereted. Ahogy a hordozókendőt is megszeretted. A babakocsiban (mózesben) többnyire 10 perc után üvöltesz, de a kendőt szereted. Nézegetsz benne, aztán elalszol, mint a bunda. Most kell vennem egy rendeset, mert ez a karikás kendő nem az igazi – folyton úgy érzem, hogy kicsúszol belőle. Egyébként ha kirándulunk, akkor az apukád visz, és ilyenkor nagyon büszke magára, meg rád. Emiatt szerette meg a sétákat.

Szóval nagyon szeretünk mind a ketten, és egyre jobban megismerünk. Néha ugyan hulla vagyok – ha nem alszom eleget, vagy ha sokat sírtál aznap – ilyenkor szeretnék szabadságra menni. De remélem, hogy lassan egyre több dologra leszünk képesek veled együtt is.
És remélem, hogy jól érzed magad nálunk.

Reklámok

A test

Mi a test? Hús és vér, porhüvely, csomagolás a lélek körül, zárójel az élet és halál között. Lehet tetszetős vagy elhanyagolt, fontos vagy szégyellt. Ebben lakunk. Funkciói szerint az első és legáltalánosabb a földi életben tartás. Eszik, iszik, alszik. Van, aki vigyáz rá, van, aki nem.
Aztán a mindennapi létfunkciókon kívül élvezetekhez is juttathatja benne élőt. A test partner lesz és eszköz az örömökhöz. Az izmok játéka a  sportnál, az ízek egy isteni süteményben, az erotika. És aztán jön még valami, valami egészen csodálatos: a teremtő funkció. Hogy két test létrehoz egy harmadikat (vagy negyediket). Két sejtből létrejön egy életképes élőlény, melyet a Test még annak megszületése után is táplálni képes önmagából. És itt a Test már nem véletlen van nagy betűvel. Mert innentől már átlépi az öncélúság és a zárójel kereteit. Mert a teremtés isteni folyamat.

Hát én így látom. Erre szoktam rácsodálkozni a tükör előtt. Mert a teremtés nyomot is hagy a testen.
Én hogy állok a testemhez?

Sokáig sehogy. Később sokáig nem szerettem. Aztán elkezdtem elfogadni és megszeretni, mint az Önmagam részét. És elkezdtem foglalkozni vele, vigyázni rá. Persze csak amennyire a lustaságom engedte. De elkezdtem sportolni, ápolni, és odafigyelni, hogy mivel táplálom.  Persze a kor lassan rajtam is kezd nyomot hagyni: megjelenik itt-ott egy ránc, nehezebben megy le az a pár felszedett kiló. Viszont most megváltozott elég sok minden.  Leginkább a viszonyunk, köztem és a testem között. Kicsit eltávolodtunk. Úgy érzem, hogy önálló életet él.

Egyrészt nagyon tisztelem és csodálom, mert tényleg bámulatos, hogy mire képes. Létrehozott és felnevelt a méhében egy csecsemőt. Megszülte. És most eteti. Csupa új és furcsa dolog. Persze, ezeknek én is részese vagyok, a lelkem is benne van, de mégis hihetetlen, hogy megcsinálta. Másrészt épp ezek miatt meg is változott, ami szokatlan. Például kerekebb lett, minden viszonylatban. Nem csoda, nyolc kilóval vagyok több, mint a terhesség elején. A régi nadrágjaim alapján has, derék, és csípőtájt van a java. Főleg has. Szülés után elég durva volt, kb. mint öt hónapos terhesen, de már sokkal jobb. Azért a régi nadrágokat még nem tudom begombolni. Aztán a mell – na az egy külön téma. Már megszoktam, hogy milyen nagyok, de hogy funkciójuk is van, mármint a nemin kívül… Érzékenyek és súlyuk van. Szerencsére nem lógnak (még) és nem óriás mellbimbóm. A kezemről és a lábamról lement a víz, úgyhogy újra tudom hordani a gyűrűim. A hajam nem hullik, viszont úgy érzem, van lyukas fogam. A szemem, na az karikás – nem tudom, hogy ez fog-e javulni, ha majd újra át tudom aludni az éjszakákat egyszer. Összességében nem olyan rossz, mégis egy más ember néz vissza a tükörből. Van benne valami asszonyos, ami nem én vagyok. Talán ha lassan újra kezdhetem az intenzívebb mozgást, akkor újra határozottabb tónust kapnak majd a körvonalaim. De ha nem? Ha már soha nem leszek a régi? Márpedig valószínűleg nem leszek. Főleg, ha lesz(nek) még testvér(ek).
Azt hiszem, mindannyiunknak – nőknek és férfiaknak, anyáknak és apáknak – meg kell tanulnunk, hogy ne csak tiszteljük a testet, amiért teremteni képes, hanem szeressük is, úgy ahogy van, a változásaival együtt, a formáival együtt. Hogy lássuk azt szépnek akkor is, ha nem épp olyan, mint a magazinok keltette ideál. Hiszen mindez egy csoda ára, a teremtésé – nem?

A szoptatás – 2

A szoptatásos témához tartozó nagyon fontos faktor még az idő.

Régebben mindig megütköztem, hogy időhiányra hivatkozó anyukák szemmel láthatólag egész nap a facebookon lógnak – hogyhogy erre meg van idejük. De ma már tudom, hogy ez azon tevékenységek egyike, amely fáradtan is, bármelyik napszakban, fél kézzel is végezhető.

Kiszámoltam, hogy én napi minimum 5 órát foglalkozom e tevékenységgel, mármint a szoptatással, ami nem elhanyagolható mennyiség. És mivel a csemetém nem szereti, ha kaja közben zavarják, ezért ez az öt óra kihasználható másra is. Lehetőség szerint nem csak a közösségi oldalak látogatására. Hanem például meditálásra (hajnalban), gondolkodásra és tervezgetésre (este és éjjel), olvasásra (éjjel – nappal) vagy blog olvasásra (reggel).

Egyik legjobb beruházásom szülés előtt egy ebook olvasó volt. Kicsi, könnyű egy kézzel tartani és lapozni, és a lapozás nem jár zajjal sem. Már a kórházban is jól jött, azóta viszont már több könyvet elolvastam rajta, mint máskor fél év alatt. Mire a gyermek áttér a felnőtt kajára, ki fogok olvasni egy fél könyvtárat. (Igaz, a mostani könyvvel lassan haladok: a legutóbb olvastott American Gods után egy kis könnyedségre vágytam, és a népszerű 50 shades of gray-re esett a választásom. Kb. a 150-edik oldalon tartok, de rosszul vagyok. Ehhez képest a Julia és Tiffani füzetek szépirodalmi remekművek. Az embereknek baromi sivár lehet a szexuális életük, ha egy kis erotikáért képesek a többi nyálon átrágni magukat. És állítólag magyar fordításban még gázabb. Arról nem is beszélve, hogy  elkeserít az utóbbi évek sikerregényeiben megjelenő női / férfi szereposztás. Már a Twilight-ban is idegesített, hogy a nő folyton alárendelődik, kussol, szolgál. Egyénisége nincs, ami van, azt is elnyomja. Túl sok volt az emancipáció, és nem találják a nők a helyüket a világban? Van középút is!)

Tiszteld a hegyet

Végre újra a hegyekben – még ha csak kicsikben is. Szombaton fogtuk a gyermekünket, felcsatoltuk a túraszandált és túráztunk egy nagyot a Pilisben. Persze hiába van klassz túra kompatibilis babakocsink, ha a baba bömböl benne. Viszont nálam volt a hordozó kendő, amiben viszont hang nélkül elvolt egész délután. Én azért rendesen elfáradtam, terhesség és szülés után ez volt az első nagyobb gyaloglás – 10 km.
Azt akartam még mondani, hogy a csúcs előtt kb. egy kilométerrel visszafordultunk, mert fáztunk, és mert éreztük, hogy a visszaúttal együtt már elég lesz – nem szabad túlerőltetni.
Ez azért jutott eszembe, mert most Erőss Zsolték ott vannak a hegyen, és valószínűleg nem lennének ott, ha tudnák, hogy mikor kell visszafordulni, és nem követne el folyton folyvást hibákat. Nagyon bosszant. A hegyen nem lehet vagizni. Ha kell, a csúcs alatt 100 méterrel vissza kell fordulni. Már ha az ember nem akar ott maradni. Nekem anno azt tanították, hogy az az igazi siklóernyős, aki gyalog is le tud jönni a hegyről ha a helyzet úgy kívánja. És nem akar mindenáron lereplülni, ha már ott van.

Nagyon-nagyon szorítok nekik, hogy még előkerüljenek valahonnan.

A szoptatás

Kezdjük már csak a szónál: szoptatás. Hát szerintem nem egy szép kifejezés. Ma már rutinosan és gond nélkül használom, de még pár hónappal ezelőtt is csak némi megszeppenéssel mondtam ki. Számomra valahogy sosem volt szép szó. Legalábbis nem csecsemő táplálásra. Jól érzem azt, hogy pl. az angol nursing vagy a német stillen valahogy sokkal szebb? Az meg hogy fejés a mai napig borzongással tölt el. Mi vagyok én, tehén? Miért nincsenek olyan szavaink, amelyek visszaadják ezen tevékenység (mármint a szoptatás) meghittségét, szépségét és természetességét? Vagy csak én érzem így?

Másik bevezető téma: számomra mindig mumus volt a szoptatás. Lévén, hogy a családom nőtagjai csak nagyon mérsékelten voltak sikeresek benne, már én is előre tartottam tőle. Főleg, hogy a szoptatás ma kicsit túl van szorgalmazva: ha nem szoptatod a babád, akkor rossz anya vagy, a gyermeked beteg lesz, nem fog kötődni, és majd a pszichológusnál fog kikötni. Ha pedig kismamaként nekiállsz tájékozódni, hogy mire is számíthatsz, akkor nyomban szemben találod magad a tejcsatorna elzáródással, a sebes mellbimbóval és a csecsemő véres tejtől barna székletével. Komolyan horror. Ha eddig volt benned még egy kis remény vagy kedv, az pillanatok alatt elszáll és helyét átveszi a szorongás, illetve rettegés. Én legalábbis jobban tartottam tőle, mint a szüléstől.

Aztán egy szép napon megszültem, és nem sokkal utána máris kipróbálhattam magam. Pillanatok alatt rájöttem, hogy szoptatni tényleg szép. Ahogy a kis csecsemő keres a csöpp kis szájával… Aztán ha megtalálja, akkor persze tényleg a csillagokat látod egy darabig, de mi ez a szüléshez képest? Nálunk az első lecke könnyen ment: második (önálló)  próbálkozásra már éreztem, hogy igen, így kell csinálni, ez lesz a jó. Persze tej még ilyenkor nincs, csak előtej, de emlékeztem a LLL füzetekből, hogy ez így jó, az is aranyat ér, majd megjön a tej, 2-5 nap. A siker záloga a minél gyakoribb mellre tétel. Még jó, hogy alaposan kiműveltem magam. És még így is napokon belül utolért a dilemma: éhes a baba, sír. Kapjon vizet? Cukros vizet? Tápszert? És ha besárgult? Akkor sem?  És ha így nem engedik haza? És ha még negyedik nap sem indult be a tej? A csecsemős a sárgaság miatt b*sz le, meg hogy nem adtam tápszert. A védőnő szerint  vizet kell (nem igaz, a bilirubin leginkább széklettel ürül, nem vizelettel), anyósom szerint teát, a gyerekorvos szerint semmit. Én meg szoptatok bőszen, hátha elindul az a tej, hiszen nem lehetek rossz anya máris az elején, nem vallhatok kudarcot, mit fognak szólni az emberek, a rokonok, a pszichológusok, a leendő tanárok és a jövőbeli menyem? Érted? Szoptatásmaffia és totálisan ellentmondó vélemények. Szerencsére megőriztem a józan eszem, és a kórházban adtam egy kis tápszert, hogy határérték alá menjen a sárgaság és hazajöhessünk. Itthon meg hazudtam a védőnőnek, hogy majd adok tápszert. Másnap reggelre meg lett tejem, és mindenki elfelejthet. (Azért eléggé para volt, de túléltem.)

Azóta meg már volt minden, ami lehet: a sebestől a gyulladtig, de élőben egyáltalán nem volt olyan gáz. A legrosszabb része a láz volt, de abban is csak az, hogy nehezen tudtam ellátni a gyereket. De minden elmúlik.

Az egészből viszont nem ide, hanem oda akartam kilyukadni, hogy szoptatni tényleg klassz dolog, az összes kis gebasszal együtt. És imádom a vasárnapi fürdetéseket, amikor megmérjük, hogy mennyit hízott. Most pl. 25 dekát. És ez tök klassz.

És etetés közben lehet nézegetni, meg lelassítani és gondolkozni, vagy olvasni, internetezni, beszélgetni, vacsorázni. Utazásnál egyszerűen egy parkban egy padra leülni. Olyan egyszerű. (Még akkor is, ha most épp megint kevés neki, pedig a hét elején annyi volt, hogy még két gyereket meg tudtam volna etetni – növekedési ugrás szia.) De a legszebb élményem a Balatonon volt, ahol az étteremből kimenve kiültem a móló végére a naplementébe, belógattam a lábam a vízbe és megetettem a gyerekem. Akkor ott olyan egynek éreztem magam az anyatermészettel, mint tán még soha.

Az Apa

Az Anyával együtt Apa is született.

Mikor – mikor is? – közel öt évvel ezelőtt megismerkedtünk, nem néztem volna ki belőle az apaságot. Sőt. Sajnálom, mert jobban kellett volna bíznom benne. Ígérem, ezentúl fogok.

Mert derekasan helytáll, helytállt. A szülésnél például. Ahol akadt feladata bőven. És nem akadt ki, és nem fáradt el, és nem érezte rosszul magát (mármint a látványtól), és azt mondta, hogy ne aggódjak, annyira természetes volt az egész. És meg merte fogni a babát, pedig láttam, hogy hogy aggódik. És biztatott, hogy lesz tejem, és övé az esti fürdetés. És reggelit készít nekem, és vacsorát, és bevásárol, és marha büszkén tolja a babakocsit. És Siófokra kirándul velem, hogy ne legyek bezárva, és padon pelenkáz, és étteremben ringat. Megvajazza a kenyerem, ha szoptatok, és elmegy a patikába. Mikor pedig lázasan és kiborulva talál itthon, akkor ágyba parancsol, elragadja tőlem a gyermeket, és rákényszerít az alvásra. Én pedig alszom, csutakra izzadva, este tizenegyig. De láz nélkül ébredek. Szóval remek apa. Hálás vagyok neki.

Mondjuk ebben a lázas epizódban szembesültem egy másik szerep-leosztással is. Mégpedig a családon belüli szereposztással – jó zsaru, rossz zsaru. Megesküdtem volna, hogy ln leszek majd a szigorú, ő meg a full liberális. Hát most nem így tűnik. Én vagyok az anyatigris, ő meg a kemény apa. Ezt majd kifejtem egyszer egy neveléses posztban, ez most nem erről szól. Lényeg, hogy most ő a szigorúbb, mondjuk csecsemők esetében valszeg ez a gyakoribb felállás –  a férfiak még nem kötődnek annyira erősen érzelmileg az ilyen kicsikhez, mint az anyák. Képesek függetlenebbül látni. Aztán a nagyobb gyerekekkel meg ők lesznek az engedékenyebbek, az anyák pedig igyekeznek nevelni.

Néha irigykedem is rá, hogy könnyű neki, ő élhet, érdekes dolgokat tesz nap mint nap, meg elmehet a legénybúcsúba, és nem kell félbehagynia mindet egy szoptatásért. A nyolc órás alvásról meg nem is beszélve. De aztán mindig eszembe jut, hogy ne legyek igazságtalan, mert ő meg a pénzt keresi és dolgozik, amit én nem tudnék megtenni. Mármint dolgozni tudnék, de nem tudnám eltartani az egész családot. Szóval mindenkinek megvan a maga szerepe, és ez így jó.

Most félbehagyom ezt a posztot is egy újabb szoptatásért…

 

Az Anya

Ha kintről a szél zúgását hallod, akkor tudhatod, hogy éjjel nem aludtam, sem én, sem a gyerek.

A csodás napirend és irigylésre méltó állapotok ugyanis csak addig működnek, míg front és/vagy szeles idő nem érkezik. Márpedig gyakran érkezik. Ilyenkor kezdődik elölről a szenvedés, a virrasztás, a hascsikarás. Nappal meg a túlélés. Azzal vigasztalom magam, hogy ez csak átmenet – előbb-utóbb elmúlik. Ha elmegy a front, ha eláll a szél, ha nő a gyerek.

Érdekes még számomra, hogy mégis mennyi türelmem van. Mindig féltem attól, hogy olyan szigorú és kemény leszek, mint anyu volt (akkoriban mondjuk az volt a divat). Hogy elveszítem a türelmem, hogy dühös leszek. Mint ahogy lenni is szoktam – a forgalomban, ha vezetek, a fárasztó kollégákkal vagy a váratlan események bekövetkeztekor. Csak a gyermekkel nem. Még ha éjjel három is van, és még egy szemhunyást sem aludtam, akkor sem. Valahogy mindig ott van a megértés, a szeretet, a sajnálat, a segíteni akarás. Halkan és kedvesen beszélek vele, ha kell tizedszer is megetetem és huszadszor is felveszem. És ez jó. És szeretem őt. Ez olyan egyszerű és elcsépelt szó. De én nem szoktam szeretni az embereket. Nem így. A családomhoz sem kötődöm olyan erősen. A barátaimhoz nem ilyen mélyen. Csak a férjemet szeretem így. És most van egy második ilyen lény az életemben, akit annyira szeretek – függetlenül mindentől: akkor is, ha kakis, ha sír, ha hány. És akkor is, ha szuszog, ha nevet, ha a nyakamba fúrja a fejét.  (Isten azért teremtette meg az anyai szeretetet, hogy biztosítsa a csecsemők életben maradását.)
Annyira tiéd lett ez a gyerek – mondja a férjem, és én rögtön tiltakozok, hogy ugyanannyira, amennyire a tiéd is.
Nem úgy értem. Hanem hogy a kórházban még mások voltatok. Most olyan igazi anya lettél. – mondja. Hát így állunk. Anya lettem. Is.

Gondolatok a szülés körül

Előtte: hát tuti fájni fog, de majd elmúlik. És még esetleg élmény is lesz.

Előtte nem sokkal: azért bármilyen is lesz, jó lenne már túl lenni rajta. Mégsem egy wellness nyaralás.

Vajúdás elején itthon: hihi, kezdődik. Cool.

Vajúdás elején a kórházban: hát ez fáj, de milyen jól tudom kezelni.

Vajúdás közepén: bakker, ez kurvára fáj. Még jó, hogy néha van pár másodperc szünet.

Vajúdás végén: csendet! Én most baromira szenvedek, megállás nélkül. De már bő három ujj, egy-két óra és vége…

Kitolás eleje: fú, legalább amíg nyomok, nem fáj. És már mindjárt itt a baba!

Kitolás közepe: upsz, elszunnyadtam két fájás között. Álmomban elefánt voltam.

Kitolás – egy óra múlva: miért csóválja a fejét a doki, hogy nem jól nyomom? Így tudok! Nem, nem félek attól, hogy kicsúszik valami más is. Higgye el, legszívesebben ideszarnék magának az ágyra. De nem tudok!

Kitolás – másfél óra múlva: (Doki: hát ez nem megy. El kell dönteni, hogy vagy császár lesz, vagy a hasát nyomom.) Vágják ki, vagy csináljanak valamit, mert én ezt nem bírom tovább. És a gyerek sem. Mindketten meghalunk.  Hiszti.

Kitolás – egy óra negyven perc múlva: (Doki: már látom a fejét. Nyomjooooooon!) Lehet, hogy tényleg megszületik? Most már kinyomom, ha beledöglök is.

Kitolás – vége: Úristen, úristen, él a gyerek? Lila és nem mozdul. Ugye él?

Gyerek a folyosón az inkubátor felé: Sírás. Ez ő lesz. Aki így üvölt, az biztos egészséges. Hallelúja. Könnyek. Sír az egész család.  Drágám, menj utána, legyél vele!

Szülés után tíz perccel: Hát ez durva volt. És méghogy elfelejtesz mindent, ahogy meglátod a babát. Én nem felejtek. Soha többé nem szülök. Majd adoptálunk.

Szülés után egy nappal: Kudarcélményem van. Nem tudtam jól csinálni.

Szülés után két nappal: Lehet, hogy nem is én voltam béna, hanem ők kezdték el túl hamar a kitolatást.

Szülés után három nappal: végülis ez sikerélmény. Természetes úton, minden mesterséges beavatkozás nélkül megszültem egy egészséges kisbabát. Még ha kicsit nehezen is.

Szülés után négy nappal: na jó, lehet, hogy szülök még. De csakis császárral vagy epidurállal.

Szülés után egy héttel: olyan édes ez a kis manó, meg kell zabálni. Végülis megérte.

Ma: Ki tudja. Lehet, hogy mégis szülök simán mégegyszer…

 

Életkép

Tíz óra van, a gép előtt ülök tisztán, megfésülködve, felöltözve (ez nekem nagyon fontos a jó és tevékeny közérzethez). Müzlit eszem naranccsal és banánnal. Már betettem egy mosást és elpakoltam a hálószobában is. És – tadadadá -a kisfiam eközben békésen aszik a kiságyában a mai második etetés után.
Nyolckor keltem úgy, hogy éjszaka csak egyszer ébresztett: az esti fél tizenegyes fekvés után hajnal háromkor, aztán négy után elaludt, és húzta a lóbőrt reggelig. Huh, micsoda más világ ez így! Igaz, hogy délelőtt általában órákig ébren van és rengeteget eszik, aztán többnyire három után alszik csak el, akkor viszont nyomja nyolcig. Aztán fürdetés közben jól kiüvölti magát, ettől elfárad, és alszik kisebb megszakításokkal reggelig. Szóval vannak hosszú ébrenlétek rengeteg evéssel és hosszú órák alvással – és ez így szuper jó, mert pl. délután el lehet menni fagyizni vagy csavarogni, ő úgyis békésen átalussza. Ja, ha neadjisten babahordozóban, autóban alszik el délután, akkor olyat durmol, hogy úgy kell este ébresztgetni.

Ehhez az kellett – a kezdeti nekikeseredés után – hogy rájöjjek, hogy valami bántja a hasát, úgyhogy abbahagytam a tejivást, a homeopátiás bogyókat és a szoptatós teát (mind okozhatnak hasfájást), bevezettük a tornáztatást és a hasmasszázst, kap cseppeket, és béreltem mérleget, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy eleget és jól eszik (a kezdeti nehézségek után még mindig az volt az érzésem, hogy nem eszik eleget, pedig de). Végülis nem tudom, hogy melyik használt, de azóta boldog vagyok. És szerintem ő is, rendszeresen mosolyog, amikor jóllakott: tejmaradékkal a szája sarkában hunyorogva vigyorog bele a világba mint egy kis buddha.

És nagyon büszke is vagyok, mert tegnap lemértük fürdetés előtt, és több mint 100 grammit hízott egy hét alatt, mióta itthon vagyunk (nem tudni pont mennyit, mert most evett előtte, akkor meg ki tudja, de 100-150 között). És ezt én adtam neki, belőlem ette, érted? Mármint hogy tudom etetni, táplálni, növeszteni. Ez azért baromi jó érzés.  Ahogy párnásodnak a kis ujjai.

Aztán azon is sokat törpöltem, hogy hogy aludjunk: együtt, külön – házasélet vagy baba biztonság, együttlét vagy álmatlan férj, légzésfigyelő vagy nagy ágy. Most úgy alakult ki – és szerintem tök jó így, ha már egyszer van rá lehetőség – hogy este a saját ágyában alszik el, én pedig a férjjel a miénkben, ahol este még nem kell tekintettel lenni a babára. Mikor éjjel felébred, én kimegyek, a gyerekszobában megetetem, és ha könnyen elalszik, visszateszem és megyek az ágyamba. Ha nem, vagy ha már az aznap éjjeli második kelés, akkor felmegyek a vendégszobába gyerekestül, és ott alszunk reggelig együtt. Így este van házas élet, éjjel etetés igény szerint, a férj rendesen tud aludni, illetve reggel én is, mert nem ébreszt fel a reggeli pakolással / öltözéssel. Úgyhogy a kecske is meg a káposzta is megvan.

Szóval most minden szép és minden jó, nüansznyi nyavalyáktól eltekintve. Maradjon ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott minden. Én meg majd idővel visszatalálok az életemhez, mert pillanatnyilag még nem emlékszem, hogy hol is hagytam abba. De nem olyan sürgős – végülis még gyermekágy van, nem?

Megszületett!

A legutóbbi bejegyzésem nem volt végül vaklárma – csütörtökön délután negyed háromra megszületett a kisfiunk.

Valahogy akárhányszor leírom ezt, hogy kisfiunk, könnybe lábad a szemem. Tudod, a hormonok.

Most nem fogok hosszú szüléses bejegyzéseket írni, mert hulla vagyok –  a kilenc hónap terhesség bakfitty volt az utóbbi négy naphoz képest, komolyan.
Most éppen kivételesen alszik, de egyébként szokása, hogy éjjelente 4-5 órát sír, vagy ahogy leteszem sír, esetleg fél óra múlva, épp mikor visszabújok az ágyba. Most pl. este kilenctől hajnal kettőig ment a műsor, majd reggel kilenctől délután kettőig. Néha már én is sírok. Nem, ez nem a hormonok.

De lassan közelebb kerülök a probléma megoldásához – remélem. Remélhetőleg anélkül, hogy sírni hagynám vagy cumit tömnék a szájába. De hogy régen mit csináltak az anyák, az internet előtti időkben? Tudom, az anyjukra meg a család nőtagjaira számíthattak, de ők javarészt még a régi poroszos módszerekkel neveltek bennünket. Ilyeneket mondanak, hogy: told ki a konyhába éjszaka, ha sír. Meg minek lóg folyton a melleden? Háromkor, hatkor, kilenckor van etetés, slussz-passz. Meg hogy mert elkényeztetted. Etetésen kívül ágyban a helye.
Pedig valószínűbb, hogy hascsikarás áll a háttérben.

De ettől függetlenül / emellett is klassz kislegény, rengeteget mosolyog (tudom, csak önkéntelen mimika), és ilyenkor zabálni való. És órákig lehet nézegetni meg nevetni a grimaszain, és állítólag szép is, bár szerintem minden anyukának ezt mondják.
A férjem is tök jó – már első este bevállalta a fürdetést, sőt a kakis pelenkát is, pedig korábban kijelentette, hogy ő azt azért nem.

Szóval ha nem vagyok épp végkimerült, akkor nagy öröm van meg boldogság. Aztán majd ha egyszer egy nap alszom hat órát (akár részletekben is) akkor majd leírok mindent bővebben.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum