A házimunka

– Mit üzenne az édesanyáknak, mit tegyenek, hogy gyermekeik boldogok legyenek?
– Próbálják meg jól érezni magukat, mert az nagyon fontos a gyereknek. Tudjuk, hogy a gyerekek kiszívják a vérünket, rágják a húsunkat. Ez így van, ezért meg kell néha szabadulni tőlük. Időként kell, hogy anya is szabadon lélegezzen, elmenjen a férjével vacsorázni, moziba, hogy aztán a gyerek újra egy pihentebb, rághatóbb anyát kapjon vissza. Nagyon fontos, hogy az anya jól legyen. Hogy tudjon örülni az életnek és a gyereknek, és ne csak szenvedjen tőle és a rengeteg tennivalótól.

Könyörögve kérem az anyákat, hogy ne vasaljanak, mert a vasalás egy pokol. Nem lehet úgy háztartást vezetni, mint régen, amikor nagycsaládok éltek együtt, és amikor háztartási alkalmazottak voltak. Legyen rendetlenség a lakásban, legyen kedély az otthonban, lustálkodjon, pihenjen az anya. Ne adja át magát ezeknek a hajszolásoknak, amit a külvilág és nem egyszer, mi férfiak szeretnénk kipréselni a nőkből.

 Nem mindig értek egyet Vekerdyvel, de ezzel történetesen igen. A vasalásos bekezdéshez szilárdan tartom is magam: ebben a házban csak a férjem ingjei és a fiam pelenkái vannak vasalva. A babaruhákat először és utoljára szülés előtt vasaltam ki – akkor még futotta ilyen uri mulatságokra.
A többit azért nem ilyen könnyű megvalósítani: mostanában hétvégente vendégseregeket várunk, ehhez rendbe kell vágni a házat és felhúzni a vendégágyakat,ilyesmi. Namost ez a rohadt ház akkora, mint három lakás, a kertről nem is beszélve, ennek megfelelően három nap alatt tudom csak kitakarítani, egy-egy szoptatás között egy-egy budi, kendőbe felkötött gyerekkel porszívózás, mire a végére érek, kezdhetem elölről – tiszta stressz az egész. De amúgy nem csinálok sok házimunkát, például javarészt anyósom főztjét eszem, és idén még nem pucoltam ablakot.
A férjemmel ugyan még nem voltam kettesben vacsorázni, de már tervben van, sőt leánybúcsúra is el vagyok engedve. Meg azért hármasban csinálunk jó kis programokat. Például baráti társaságot látunk vendégül. De emiatt lényegesen több lesz a házimunka előtte és utána. Ördögi kör.

Evés

Azért az nagy kegyetlenség, ha tényleg felfújja, ha cseresznyét eszem, pláne így, hogy itt figyel a hűtőben egy nagy tál ropogós. Epret meg málnát már így sem ehetek.

A babtól meg a k-betűsöktől bezzeg semmi baja.

Babanapló – 2. hónap

Hát szia Kisnokedli.

Eltelt még egy hónap. Ismét híztál egy kilót, a centit nem tudom, de már van egy csomó kinőtt ruhád – úgyhogy már mondhatni, hogy nagy fiú vagy.

Éjjel szépen alszol a kiságyadban – kilenckor eszel, aztán hajnal négyig alszol, utána meg reggel nyolcig – igazán rendes gyerek vagy, így egész jól telnek az éjszakáink. Párszor már ki is hagytad az éjjeli evést.

Mivel mostanra vittem némi rendszert az étkezésedbe (nappal kb. 3 óránként eszel), már jobban el tudom dönteni, hogy éppen miért sírsz: éhes vagy már, vagy túletted magad (szoktad), vagy álmos, esetleg unatkozol. Nem sírsz sokat, legalábbis nem ok nélkül, és én nagyon hálás vagyok neked ezért.

Már egész jól ki tudod fejezni az érzelmeidet is: ha jól érzed magad (mosolyogsz és rugdosol), ha örülsz nekünk vagy a játékaidnak (nevetsz, gügyögsz és sikítasz), ha furcsának találsz valamit (pl. vizet akarok itatni veled), ha unatkozol (nyöszörögsz), ha kakilnod kell (nyögsz és vörösödik a fejed), ha éhes vagy (borzasztóan sírsz), ha álmos vagy (keservesen sírsz).

Ha kialudtad magad és jóllaktál akkor nagyon jókat lehet veled játszani. Szereted a kis verseket és dalokat, már megismered őket. A lógó plüssállatok is tetszenek. A kölcsön pihenőszék fölé csipesszel belógattam kis játékokat. Pár nap alatt rájöttél, hogy ha mozogsz, vagy a kezedet lóbálod, akkor azok is mozognak – csörögnek. Úgyhogy már szívesen bokszolgatod őket, magyarázol nekik. Vettünk zenélős forgót is a kiságyadba a fejed fölé (amit fölöslegesnek tartottam), hát azt is imádod, le nem veszed róla a szemed, négy-öt kört is elhallgatod szívesen. Nem szívesen vagy egyedül, és nagyon szereted, ha szórakoztatunk – de azért próbállak hozzászoktatni, hogy egy kicsit egyedül is eljátssz.

Egyértelműen a nőket szereted. Legalábbis az orvosok között. A doktornéniket mindig leveszed a lábukról: mosolyogsz nekik, magyarázol, és egy kis tündér vagy, ők meg elolvadnak tőled – pl. múltkor a Bethesdában, ahová aggódva vittünk be, majd büszkén távoztunk. Az ultrahangos doktorúrnak viszont olyan üvöltést rendeztél, hogy nocsak. De az is lehet, hogy megérzed, hogy ki szeret téged, és ki nem. Mert a doktornénik mind kedvesek voltak hozzád, és szeretettel fordultak feléd, az ultrahangos dokin meg rögtön lehetett látni, hogy idegesítik őt a babák. Meg is pöckölgette az arcod, mert úgy üvöltöttél, hogy nem is vettél levegőt, én meg akkor épp a cumidat kerestem, úgyhogy nem tudtam rácsapni a kezére, hogy hozzád ne érjen. Már bánom, legalább utólag rá kellett volna csapnom, mert olyan agresszív volt (szentendrei 4d ultrahang – nem javaslom senkinek). Ma meg oltást kaptál, de nagyon jól viselkedtél – épp csak akkor sírtál fel, amikor már vége volt, és pár másodperc múlva már újra nézelődtél.

Az előbb említett cumiról jut eszembe: van kettő is, de csak ritkán használjuk, és csak házon kívül, például az autóban vagy orvosnál, boltban. Az ujjadat sem szopod, csak az öklödet rágod, ha éhes vagy.

Ebben a hónapban voltunk veled Keszthelyen, Szlovákiában, Esztergomban, Győrben, Szentendrén, a Pilisben és Budapesten esküvőn. Itthon pedig meglátogattak a rokonok, a németországi barátnőm, meg bográcsozós barátok. Az utazásokat jól bírod: szerintem a legtöbb fel sem tűnik, mert vagy az autóban, vagy a szép új kendődben alszol. A vendégeknek viszont hol sírsz, hol nevetsz – attól függően, hogy épp hol tart a napirended. De azért mindenki odavan érted.

Azt kell mondanom neked Kisfiam, hogy könnyen lehet, hogy soha életedben nem leszel olyan népszerű, mint most vagy. Az összes nő el van ájulva tőled 3 és 95 év között. De nem csak a nők, hanem a férfiak is. Gyakran megállítanak a boltban vagy az utcán, és olvadozva gügyögnek neked még a kigyúrt, kopasz urak is. Szerintem nincs Magyarországon olyan celeb, aki népszerűbb lenne nálad (és gondolom a többi kisbabánál).

Az az igazság, Kismanó, hogy borzasztóan szeretünk. Amúgy is, de most ez a betegség vagy mi (a véres bukásos) rádöbbentett arra, hogy mennyire. Hogy milyen sokat jelentesz, és milyen fontos vagy. Nem tudom jól elmagyarázni, mert ez most lehet, hogy úgy hangzik, mintha előtte nem szerettünk volna, pedig de. De tudod van úgy, hogy az ember nincs is eléggé tudatában, hogy mennyire nagyon fontos neki az a másik, és aztán egyszer csak összeszorul a szíve. És azóta még akkor sem tudok neheztelni, ha sokat sírsz, vagy ha fáradt vagyok, vagy nem alszol éjjel, és türelmetlen sem vagyok, mert vagy.

Apa is nagyon csíp téged. Főleg, mióta tud veled játszani, nevettetni, bohóckodni, azóta nagy haverok vagytok. Te nagyokat nevetsz neki, ő meg halál büszke. Így aztán már kicsit többet is vagytok együtt. Főleg fürdetés előtt és alatt, de olykor délután is sétál veled a kertben, és megmutogatja neked a veteményest. A kirándulásokon pedig ő visz, büszke kendő-viselő, ki sem enged a kezéből. Most pedig megbeszéltük, hogy ezentúl hetente egyszer – kétszer vigyáz rád egy órát, hogy én is rendelkezzek valami kiszámítható idővel, ha pl. sportolni akarok, vagy egy kicsit kimozdulni.

A nagyszüleid is nagyon odáig vannak, főleg mami és papi, mert nekik te vagy az egyetlen unokájuk. Vettem webkamerát, hogy gyakrabban láthassanak legalább a Skypon keresztül, hát olyankor nem is lehet beszélgetni velük, mert csak téged ajnároznak akkor is, ha te épp rájuk se bagózol.  Mindenkinek mutogatják a fényképedet, és meg vannak győződve róla, hogy te vagy a földkerekség legszebb, legokosabb és legtökéletesebb babája.

Hát ennyi jut most eszembe. Jövő hónapban majd újra mesélek az új tudományaidról és az Erdélyi kirándulásunkról. Kíváncsian várom már.

Dolomitok

2006 óta ez lesz az első év, hogy nem megyek. Pedig minden évben voltam, sokszor évente többször is. Voltam tavasszal, nyáron és télen – épp csak a sárga őszben nem – összesen vagy tizenkétszer – tizenötször, nem tudom.

Az első 2006-os út az egyik legjobb utam volt. Adrenalinnal, égő napon mászásokkal, izgalmmal, fantasztikummal. A zöld virágos legelők fölé magasodó fehér sziklák láttak már azóta sokszor boldogan és párszor boldogtalanul. Voltak itt nagy szerelmek és nagy veszekedések, sőt itt ismertem meg a férjemet is. Szövődtek barátságok, kerültem veszélybe, feszegettem a határaimat, fedeztem fel szájtátva új utakat.Számtalan zacskós tésztát megfőztem a kempingekben, fogyott az olasz demizsonos bor az esti nagy beszélgetések és mókák mellett.

Sokat jelent nekem az a hely. A szépségét már majdnem megszoknám, de az emberek szemében mindig újra éltem, annak a több száz embernek a szemében, akiknek az évek során megmutathattam.

2006-ban kezdődött, egyedülálló szerelmes lányként, és 2012-ben ugyanazon a sziklákon fejeződött be – egy időre, ugyanolyan emelkedett hangulatban, de már csoporttal a hátam mögött, gyűrűvel az ujjamon és egy gombostűfejnyi élettel a hasamban – akiről akkor még nem is tudtam.

Biztosan megyek még.

Lepkeszárnysuhogás

Érezted már a meztelen bőrödöl a lepkeszárnyak okozta légmozgást? Nem? Tíz perccel ezelőttig én sem. De most itt ülök a kertben, napozok, Jónás alszik. És közben azon töröm a fejem, hogy mit kellene másképp tennem az életemmel, mert ezt most így nem szeretem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de nem. Pedig néhány hónapja még éppen ellenkezőleg volt – imádtam.

Úgyhogy most épp azt elemezgettem csukott szemmel, hogy pontosan mi is hiányzik. Hol a probléma forrása. Mert valójában nincs probléma – pl. tegnap hazaengedtek a kórházból, nem találtak semmit – és igazán szerencsésnek mondhatom magam. Egészséges baba, szerető férj, kertes ház, mi a szart akarok még?

Mésrészt épp ott tartottam a gondolataimban – még a pillangó előtt, aki most a lábszáramon ül és tapogat!!! – hogy a sikerélmény hiányzik talán, meg az alkotás, meg a társaság. Mert szinte minden rutinszerű minden nap. Persze a rutin teljesítése is siker, csak kevésbé látványos: egy újabb nap, amikor jól tartottam a gyerekünket, egy újabb helyiség, ami továbbra is tiszta, egy újabb stóc tiszta ruha.

És ha akad egy kis szabadidőm, amikor mindkét kezem is szabad, akkor hirtelen nem is tudok mit kezdeni magammal. Aludni kéne, mert fáradt vagyok, sportolni kéne, mert kövér vagyok (persze még nem lehet, meg hőség is van), vállalkozni kéne, mert döglődik. Ja igen, ez a vállalkozós is beállt, pedig pont ez ellen az érzelmi állapot ellen kezdtem el csinálni. De nincs időm rá rendszeresen csinálni, aztán rossz a lelkiismeretem, hogy már egy hete nem foglalkoztam vele, úgyhogy hagyom inkább a fenébe – szóval nem normális az egész.

Rendet kell vágnom a soraim közt, célokat kitűzni, dolgokat tenni – és az isten szerelmére, élvezni azt, amim van. Mert azt megtapasztaltam a héten, hogy milyen lenne, ha rosszabb lenne. És hát épp egy pllangó ül a lábamon (most épp a bokámon). Nem?

A vér

Nem tudtam, hogy egyszer még azt fogom kívánni, hogy bárcsak vérezne a  mellbimbóm.

Mert az logikus magyarázat lenne arra, hogy Jónás miért bukott a hajnali etetés után véreset. Tudod milyen volt meglátni azt a pelenkát? Egyből felébredtem, ne félj. Aztán kaptam egy kisebb infarktust, majd megakadályoztam egy kitörni készülő sírógörcsöt – gondolkodjunk logikusan. Mellbimbó, szájzug, fejés – negatív. Délelőtt pedig zöld volt a széklete, kicsi fekete darabkákkal, úgyhogy a gyerekorvos ma beutalt a kórházba. Holnap reggel megyünk, és azt mondta, hogy szerinte csomagoljak több napra, magamnak is, mert valszeg maradunk. Oh, happy days…

Ennek ellenére hiszem, hogy nincs semmi nagy baj, mert a gyerek normálisan viselkedik, gagyog és mosolyog – de azért csomagolás közben néha kicsit elsírom magam.

A nevelés

Világ életemben gyerekek közelében voltam. Nagy családban nőttem fel, és már gyerekként tudtam, hogy anyunak hogy kellett volna nevelnie bennünket – nagyon okos voltam. Aztán magam is elkezdtem gyerekekkel foglalkozni (megfordult vagy negyven gyerek a kezeim között hosszabb-rövidebb időre), és beláttam, hogy ez nem olyan egyszerű, mint gondoltam – és bizony sokszor fordultam anyuhoz segítségért. Aztán terhes lettem, és újragondoltam a korábbi tapasztalataimat, meg hozzájuk olvastam, és megértettem, hogy miért jó a kötődő nevelés. El is határoztam, hogy amit lehet, aszerint fogok csinálni. Mert nem csak a gyerek viselkedése, hanem a lelke is fontos, vagyis fontosabb. Ennyit megér az igény szerinti szoptatás, a sírni nem hagyás, a hordozás. Az együtt alvást kihúztam, mert a jó házasság is kell a boldog gyereknek – és nekem ehhez kell a külön ágy, az intim magánszféra.

Szóval neveljünk kötődően, mert a baba így lesz kiegyensúlyozott, boldog, a világban bízni képes gyerek.
Csináltam is egy hónapig, aztán egy szép hétfő délelőttön bedobtam a türülközőt. Ugyanis nálam az lett a vége, hogy Jónás (térjünk vissza terhességkori munkacímére) kábé húsz percenként igényelte a szopást, mindig csak egy kicsikét, a kettő között javarészt sírt, mert vagy éhes volt, vagy fájt a hasa. Én jóformán egész nap szoptattam, és az alvások teljesen tervezhetetlenek voltak. Gyakorlatilag a boltig nem jutottam el, vagy nagy esély volt rá, hogy üvöltés lesz belőle. Az Aldiban meg gondolom hülyén néznének rám, ha az egyik raklap szélén elkezdenék szoptatni. Tudom, miért nem megy a férjem boltba – de én akartam boltba menni. Szükségem van arra, hogy képes legyek kimozdulni itthonról, mégpedig előre ismert időpontban. Szóval a végén már mindketten bediliztünk.

Úgyhogy mondtam, hogy sajnálom fiam, de vége a mókának. Ezentúl is szoptatunk igény szerint (az én igényem szerint), tehát saccra három óránként. Ha kell, ez lehet kettő is, és ha alszik négy órát, nem fogom felébreszteni. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy azóta órákat sír. Hanem hogy egy  pár napig étkezésekkor “megtömtem”: nem hagytam, hogy belealudjon, hanem jó alaposan megetettem. Ha tele a poci, ő is jobban alszik, és én is tudok mit adni, ha felébred.

Szinte zökkenőmentes volt az átállás. Nincs továbbra sem menetrend, rábízom a döntést, csak húztam egy limitet. Azóta alszik éjszaka (ma 8 órát, én hetet, jippijéééé), mosolygós és boldog, nagyokat eszik 2,5 – 4 óránként kedve szerint, elégedetten büfizik, nem fáj a hasa, és ha sír, jobban tudom, hogy mi baja: éhes, vagy most evett, tehát valami más. És ha nem éhes és sír, legalább végig tudom gondolni, hogy mi lehet, és ha még mindig sír, akkor felveszem, és csak hagyom sírni, mert arra is szüksége lehet. Továbbá nem aggódok azon, hogy tíz perc sírás maradandó kárt okoz a fejlődésében. És ugyanígy nyugodt szívvel fejezem be a zuhanyzást vagy a reggelikészítést, igen, akkor is, ha sír, mert egyiket sem tudom fél kézzel csinálni. Mert szerintem nem a sírás teszi benne a legnagyobb kárt, hanem egy zombi anya.Aztán újabb elvemet is feladva vettem neki cumit, amit eredetileg elleneztem – ne dugjunk már műmellet a szájába -, mert itthon ugyan nem használjuk, de ha elmegyünk valahová, jó szolgálatot tesz. Pl. legutóbb az orvosnál nem üvöltötte végig azt a tíz percet.

Ellenben vettem egy jobb, és mellesleg gyönyörű hordozókendőt (bb slen blue curacao), mert az imádja, pedig k. drága volt, de láttam, hogy használtan jól el lehet adni, ha már nem kellene.

Illetve már egyáltalán nem alszok vele (régebben ugye fél éjszakát velem volt), mert tényleg annyira hangosan alszik, hogy nem lehet pihenni mellette még füldugóval sem. És tök jól elvan a kiságyában, sose sír, csak felkel.

Szóval itt tartunk kötődő nevelés ügyileg. Valószínűleg jól meg lehetne magyarázni, hogy mit csinálok rosszul, de az az igazság, hogy így mindketten boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak vagyunk.

Éjszakázás II.

Ma éjjel hét órát aludt egyben. Én meg hatot. Aztán ráhúzott még négyet. Az élet (vagy a kánikula?) csodálatos és váratlan ajándékai. Ugyan még nem tudom, hogy mi lesz az ára – lehet, hogy a nap hátralévő részében ordítani fog, de akkor is. Az első nyolcórás alvás után pezsgőt bontok.

Éjszakázás

Az éjszakai etetésben az a jó, hogy lehet nézegetni a két alvó fiút, a kicsit a kiságyban, a nagyot a nagyágyban, akik ilyenkor (is) gyönyörűek.

Az éjszakai etetés elmaradásában az a jó (ma fordult elő), hogy lehet jó nagyot aludni. Viszont az nagyon rossz, ha a szoptatás elmaradása miatt begyullad a mellem, és lázasan, zokogva a fájdalomtól etetek, és nincs aki segítsen, mert a kicsi ugye éhes, a nagy meg Brüsszelben.

(Volt már ilyen, két nap alatt elmúlik, Panadol segít, de azért elég szar. De a nagy mindjárt hazaér.)

Nem átépítés, hanem Szabó Magda

Az ajtó.

Végre megnéztem filmen is.

A könyv miatt olvastam el aztán mindent Szabó Magdától, ugyanazt keresve, ami az első tőle olvasott könyvem volt, Az ajtó. Sajnos nem találtam. Viszont a könyvespolcon jól mutat a sok egyforma könyvgerinc.

A film tetszett – ami  számomra ritkaság a könyv adaptációknál (pl. a Gyűrűk Urán ki voltam akadva. Főleg a tündés részeken.). Én épp így képzeltem el. Ok, tudnék részleteken fanyalogni, de nem teszem. Én még Szabó István giccsesnek kritizált képmegjelenítéseit is szeretem. Bárcsak tudnék így fényképezni. Az Eszter hagyatékát is a képek miatt szerettem. Ki lehetne nyomtatni a filmet és kitenni a falra.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum