Ház az erdő szélén

Soha nem voltam félős. Mindig nevettem azokat, akik folyton zárták az ajtókat meg rettegték a betörőket.

Most viszont valami változóban van. És az egészben a ház a hibás. Vagy a kivitelező. Aki nem csinálta meg rendesen a külső szigetelést, nem csavarozta fel a hongarocelt, így hőingadozás hatására folyton gyanús hangokat ad ki az épület: pattog, reccsen, nyekken. Én ezt tudom, mégis folyton úgy hallom, hogy valaki járkál a házban. Hogy megreccsen a hálóban a parketta. Ilyenkor dobogó szívvel járom végig a szobákat – hiszen valaki tényleg bejöhet a nyitott ablakon – a kert mögött már csak az erdő van.

Az imént – épp  babanaplós posztot írtam a nappaliban az asztalnál – újra hallottam. Furcsa hang volt. Biztos a szigetelés – nyugtattam magam. De határozottan olyan hangja volt, mint amikor jár valaki a parkettán. A torkomban dobogott a szívem. Most mit tegyek?! Még jó, hogy Jónás a fölső szobában alszik. Csak ő legyen biztonságban. De mit tegyek? Nem volt semmi fegyvernek látszó vagy használható tárgy a közelemben: cd-k, hordozókendő, társasjáték, könyv. Végül a teli pohár (alkoholmentes) sörömmel indultam el. Előtte még csaptam egy kis zajt, hátha megijed, és kimenekül az ablakon. A sörrel indultam a szobák felé – mximum képen öntöm vele, ezzel elveszíti a lélekjelenlétét, aztán meg hozzávágom a poharat, elég nehéz darab. Óvatosan menten be a gyerekszobába. Semmi. Benéztem az ajó mögé. A fürdőszobába. A hálóba, a szekrényekbe, a szennyes mögé. Sehol semmi, az ablak is zárva. Remegve és elgyengülve tértem vissza a nappaliba. És kétségbeesve – meddig fogom még ezt csinálni? hogy fölöslegesen hülyét csinálok magamból?

Ülök az asztalnál, folytatom az írást. Újra furcsa neszezést hallok, ezúttal a közvetlen közelemből. Megint a torkomban dobog a szivem. A gyerek még alszik – mindig ez az első gondolatom, hogy csak ő legyen biztonságban.
A hang velem áttelenből jön, a széken lévő zöld hátizsákom felől. Mi az isten mozoghat benne, hiszen most készítettem elő az útra? És akkor egyszercsak megláttam. Nem hittem a szememnek. Ott rejtőzött a hátizsákom tetején egy harmincöt centis gyík!!! A nappali kellős közepén, érted? Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Mert jó, hogy természetközelben lakunk, tele van a kert pillangókkal (a legutóbb a lábamra is szállt egy), esténként sárgarigó énekel, a tetőben rozsdafarkú költ, a házban mindenféle pókok és bogarak szaladgálnak (mindegy, mennyit takarítasz), de egy gyík?! Mi jön be legközelebb, egy nyúl? Vagy egy vadkan?

Viszont most mit csináljak a gyíkkal? Itt nem maradhat. (Jesszus, remélem a gyereket nem környékezik meg.) Nem tudom seprűvek livinni, mint a pókot, vagy újságpapírral, mint a bogarakat. Nem szeretném sem megfogni, sem letörni a farkát. Először egy ételhordós dobozra gondoltam. De az túl kicsi. Akkor mondom belehajtom a kuktába, az elég nagy, és rácsapom a vágódeszkát, hogy ki ne szökjön. De az meg nem túl egyszerű mutatvány. Végül egy nagy bevásárlótáska mellett döntöttem. Sajnos a gyík nem értett egyet velem, mert rögtön menekülőre fogta – egyenesen a nappali legtávolabbi sarkára szánkázott a számára csúszós padlón. Erre én felmosófát ragadtam, és elkezdődött a hajkurászás. Szegény mindig az ablakon akart kimenni. Végül csak elértük az ajtót is, ahonnan boldogan szaladt ki a napos teraszra, majd eltűnt.

IMAG0295

Reklámok

Babanapló – 3. hónap

Drága Kisfiam! El sem tudom mondani, hogy mennyire szeretlek. Tudom, ez evidens, meg minden, de mégis. Ahányszor rádnézek, ezt érzem. És hónapról hónapra egyre jobban. Talán azért is, mert már másféle a kapcsolat közöttünk. Már reagálsz, válaszolsz, beszélsz hozzám. Értelek. És komolyan, tíz percenként elmondanám, hogy mennyire szeretlek. Nem vagy az életem értelme és a szerelmem, ahogy sok anya mondja, mert az élet több ennél és a szerelem más, de nagyon szeretlek.

És hogy ne hagyjam itt abba az ömlengést, nagyon büszke is vagyok Rád. Tudod, a kisgyerekes szülőket folyton kérdezgetik, hogy és, jó baba? Pedig minden baba jó, maximum sír, vagy fáj a hasa, de attól még miért ne lenne ?! De te mindenféleképpen jó vagy. Jó lenne azt hinni,hogy ez az én munkám vagy nevelésem eredménye, de  a lelkem mélyén tudom, hogy nem az én érdemem, vagy csak kis százalékban. Hanem te ilyen vagy. És én ezért végtelenül hálás vagyok neked. A legtöbb szülő ilyen gyerekről álmodozhat: sokat és jól alszol, sőt hetek óta átalszod az egész éjszakát. Teszed ezt zajban, hidegben, melegben, esküvőn és fűnyírás közben egyaránt. Továbbá ügyesen és lelkesen eszel, néha túl lelkesen is, ilyenkor hányás a vége. Amit nem bánok, csak olyankor, ha ezt épp indulás előtt vagy házon kívül teszed, hogy aztán nem győzök átöltözni.

Lenyűgöző, hogy mennyit és milyen gyorsan tanulsz. Nem akarlak hasonlítgatni, hogy már ennyi idős korodban ezt csináltad, meg azt is tudtad – nem akarok abba a hibába esni, hogy már csecsemőkorodban is mércékhez mérlek, teljesítményt várok el, hasonlítgatlak. Fogsz még találkozni az életben ezzel épp eleget, de most még nem számít, ez csak a büszke anyák szórakozása. Mindenesetre magadhoz képest rengeteget változol, szinte minden nap tudsz valami újat: egyik nap még csak ütögeted a föléd jógatott csörgőket, a másik nap már megfogod. Aztán megtanulod a szádba venni. Újabban a kis öklödet nézeget iszonyú elmélyülten, gondterhelt ráncokkal az arcodon. Hason fekve magasra emeled a fejed, de hamar megunod: egyre alacsonyabbra és alacsonyabbra süllyed a buksid, majd fáradtan lefekszel.

A legédesebb, hogy beszélsz. Ha eleget ettél, vagy jól látsz engem pl. a pelenkázón, akkor elkezdesz magyarázni. Hol mosolyogsz, hol nevetsz, hol gargarizálsz a nyáladdal, hol panaszkodsz, és közben csak mondod és mondod. Időnként egy-egy strófa után huncut félmosolyra húzod a szád, és fújsz egy-két nyálbuborékot. Rengeteget nevetek rajtad – veled ilyenkor. Viszont csak nekem beszélsz, vagy más embereknek – ha magad vagy, és nem látsz senkit, akkor csendben maradsz. Az idegen embereket csak akkor kedveled, ha kipihent vagy. Ilyenkor viszont hozhatnak – vihetnek, nem bánod. Még nevetsz vagy magyarázol is nekik, esetleg el is alszol. Ja, Apával pláne imádsz beszélgetni. Ő pürrög neked, te meg nevetsz és magyarázol. Ilyenkor nagyon jó nézni benneteket.

Most úgy néz ki egy napod, hogy reggel hét körül kelsz. Ha szerencsém van, addigra már kész a reggelim és a habos kávém. Hosszasan reggelizel, majd hosszasan beszélgetsz velem. Ilyenkor nagyon jókedvű vagy. Jön az öltözködés, pelenkázás, majd egy jó darabot játszol egyedül a föléd lógatott játékokkal. Én ezalatt rendbeteszem a házat. Aztá elunod magad, elkezdesz sírni. Ilyenkor általában sírsz 10 percet a karomban vagy a vállamon. Nem tudom még, hogy ilyenkor mi a baj, mert ez minden reggel megvan. Lehet, hogy nincs is baj, csak sírnod kell. Aztán szépen elnyugszol, elalszol. Ilyenkor elszol vagy két órát. Ilyenkorra szoktam időzítni a nagyobb dolgaimat, két kezet igénylő feladataimat vagy az utazást, ha menni kell valahová. Ezután kiszámíthatatlanabb rutin következik: eszel, játszol alszol estig 2,5 -3,5 órás turnusokban. Ilyenkor ha ébren vagy, akkor játszunk vagy játszol magad, sétálunk a kertben vagy máshol (ezt nagyon szereted: a kezemből vagy a kendőből nézelődni). Este nyolc körül végleg elfáradsz, látszik rajtad, ha már nagyon nyűgös vagy. Ilyenkor jön az esti rutin. Kb. minden másnap fürdetünk, vagyis fürdet Apa. Aztán a besötétített gyerekszobában eszel egy nagyot, közben pedig elalszol. Ha nem, akkor ébren is le tudlak tenni, egyedül is szépen elalszol. És reggel hét körül kezdődik az egész előlről.

Szóval nagyszerű gyerek vagy. Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni neked a nyaralás…

Esküvő és hányás

Ma (vagyis tegnap, mert már éjjel egy óra van) esküvőn voltunk a Balatonon Jónással kettesben.

Ugyanis hajnalban kivittem a férjem az egyhetes biciklitúrájának indulásához (hétfőn én is indulok utána, meg nem is fog egy hetet tekerni, csak öt napot, de ez egy másik történet).

Mindenesetre így maradtunk a fiammal kettesben. Mindent jól megterveztem, hogy jó legyen: legyen időm előtte hajat szárítani, út közben ne éhezzen meg, viszont legyen elég fáradt az alváshoz, ilyenek. Minen jól is működött a hányásokig. Először is lehányta azt a ruhám, amit fel akartam venni, és amihez a körömlakkom színét is pászítottam (érted.). Aztán a tempolomhoz érkezve felébredt, és kaját követelt közvetlen a menyasszony bevonulása után. Megetettem gyorsan  a bekészített cumisüvegből, és mint aki jól végezte dolgát, visszamentem a szertartásra. Az én édes fiam a pap bácsi szép szavaira meg az ifjú pár igenjére úgy reagált, hogy bokáig lehányt. Úgy istenigazán, hogy tócsa volt utána a földön, meg folyt végig a pezsgőszín selyemszoknyámon (valami csoda folytán száradás után nem hagyott nyomot rajta). A blúzomon nem látszott, mert már direkt mintásat vettem fel. Úgyhogy sopánkodva kimentem. A drága kisfiam a szertartás hátralévő részében még egyszer megtisztelt, úgyhogy az áhitat helyett a kocsiba takarítottam magunkat, a közös csoportképre éppen visszaértem.Aztán valamikor az este folyamán még kaptam egy adagot, de az már nem is igazán számított.

Ellenben jót is cselekedett, például szépen elaludt: egyszer a leves előtt egy körre, majd a főétel után – bár ehhez kellett egy etetés és némi holdfényben kendőben sétáltatás – de a lagzi hátralévő részét békésen átaludta a mózesben, húsz lépésnyire a zenekartól. És simán át lehetett tenni fél éjfélkor az autós ülésbe, most meg a kiságyába, és horpaszt tovább.

Az esküvő – már amit láttam belőle – jó volt, de a legjobb a nyári éjszaka volt, meg a vacsora a barackfák alatt a mécsesek fényénél. Három percet táncoltam is – és ezzel túltettem a legtöbb vendégen. Sajnos megint elmaradt a buli… De legalább nem aludtam el hazafelé a volánnál, mint álmomban.

Hát ennyi. És most miért blogot írok, miért nem alszom? Szoptatós anyáknak biztos lenne tippjük. Gyűjtöm a cumisüvegbe valót, hátha akkor reggel tovább tudok aludni, ha az én gyöngy fiam is úgy akarja.

A bébiszitter

Ülök kint a teraszon a laptoppal, ciripelnek a tücskök meg kuruttyonak a békák, nyári este van, még ha hűvös is, tök jó.

De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy múlt héten hét nap alatt négyszer hagytam a gyerekem valaki másra, nem teljesen direkt, de így alakult. Először vasárnap délelőtt a férjemre, mindössze egy órára, amíg elmentem tekerni egyet. Szülés óta először. És irtó jó volt, még akkor is, ha a férjem olyan útvonalat javasolt is, ahol kiköptem a tüdőm – nesze neked szoptatás alatti kíméletes sport. De jó volt egyedül lenni, kint lenni, mozogni, sütött a nap meg hajamba kapott a szél meg ilyenek. Jónás végigaludta, sőt ébredés előtt még egy hideg zuhanyra is volt időm.

A fentieken felbuzdulva kedden este az éppen látogatóban lévő húgomat kértem meg, hogy vigyázzon rá két órára, hadd töltenénk a férjemmel kettesen egy kis időt -szülés óta először házon kívü (persze megint biciklizni mentünk – klassz volt, mert az emelkedőkön feltolt). Sok tapasztalata van kisgyerekekkel, sőt újszülöttekkel is, úgyhogy nyugodt szívvel hagytam rá – mondván, hogy vagy várjon meg minket a fektetéssel, vagy adjon neki tápszert. Azzal viszont nem számoltam, hogy estére a gyerek nyűgös, ő meg nem tudhatta, hogy mennyire kis haspók, így gondolta, megvár bennünket – ennek aztán hosszadalmas üvöltés lett a vége, mármint Jónás részéről. Úgyhogy kissé lelkiismeretfurdalásom volt, mikor izzadtan hazaértünk. Viszont az alatt a két óra alatt nagyon jól éreztük magunk, olyan volt, mint régen. Nevettünk, beszélgettünk, aratás volt, kombájnt néztünk.

Harmadszorra csütörtökön léptem le, egy régen megbeszélt leánybúcsúra – a férjem bevállalta a gyerekfelvigyázást. Az esti rutinnal tisztában van – amúgy is ő fürdtet, meg a gyerek is jól ismeri. A leánybúcsú dögött volt (degeszre zabálás cigányzenekarral a háttérben – ilyet otthon is tudok: kiveszem anyósom főztjét a mélyhűtőből és bekapcsolom a Bartók rádiót. Ha már egyszer végre lelépek otthonról, akkor bulizni akarok, táncolni és nevetni és marhulni – még akkor is, ha nem ihatok.Na mindegy. Fél tizenegykor felhívtam a férjem, hogy mizujság, hogy aludt el a gyerek, könnyen ment-e. Mondta, hogy minden ok, már evett, de nem akar aludni, ott beszélget – gügyög mellette. Fél tizenegykor, érted. Végülis mindegy. Majd alszik holnap. És legalább nem üvölt.

Negyedszerre anyósomékra bíztuk három óra hosszára, mikor meglátogattuk őket. Újfent biciklizni mentünk a férjemmel. Régi gyerekkori helyeit látogattuk meg, meg kastélyokat, meg szalmabálákra másztunk, meg mezei virágot szedtünk a szülei házassági évfordulójra meg zsenge borsót ettünk. A fiunk ezalatt békésen aludt, anyósom riportált a telefonba, hogy immár megfordította a fejét. A gyerek, nem anyósom. Épp akkor kezdett el sírni, mikor hazaértünk, vagyis öt perccel előtte, úgyhogy túl nagy trauma em érhette a távollétünk miatt.

Hát így állunk. Jó, hogy már egy kicsit le lehet lépni mellőle, viszont baj hogy rajtunk kívül nem ismer eléggé senkit, így nincs szívem olyankor otthagyni, amikor ébren van / lehet. Amúgy jól elvan az idegenekkel, el is alszik a vállukon, ha éppen úgy adódik. De jobb lenne, ha lenne 1-2 ember még rajtunk kívül, akit ismer. Hogy mégse egy számára vadidegen arc hajoljon fölé, amikor fölébred. Csak hát mindenkitől olyan messze lakunk, senki nem jár gyakran. A csecsemőknek meg nem túl jó a memóriájuk, állítólag.

Most megyünk Erdélybe, tíz napja lesz, hogy megismerje a hugomat, aztán remélem, nem felejti el egyhamar. Mg kellene keresni egy közeli bébiszittert is, megismerkedni vele, hogy ha egyszer úgy adódna, legyen valaki. Aztán akkor nem kellene folyton arra gondolnom a távollétemben, hogy sír-e a gyerek.

Szóval nem tudom, hogy más ezt hogy csinálja, meg hogy kell ezt jól csinálni, de próbálkozom. Meg azért a heti négy az csak kivétel.

 

Mikro – makro

Kilépve a ház falai közül – ha rossz irányba indulok – legszívesebben rögtön ki is szaladnék belőle.

Tegnap az okmányirodában ütötték ki a biztosítékot (egy három hónapos gyereket úgy kellene a kamera elé tartani az útlevél fényképhez, hogy a fotón ne látszódjon a kezem, ergo derék alatt (!) fogjam csak, hülyék ezek, nem tudja megtartani magát, végük levetkőztettem és a bodyja alá dugtam el a kezem, de addigra már bömbölt, úgyhogy nyugtatós kör, újra fotó, a nő meg csak hajtogatta, hogy úgysem lesz jó meg úgysem lesz kész, hiába fizettük ki a húszezer forintot a sürgősségi útlevélért, és én kevés híján elküldtem a bús büdös picsába ),
ma meg a Babaszafari nevű bababoltban (az üzletbe bemenni se igen lehet a babakocsival, az eladólányok flegmák, a színválasztékot csak interneten lehet megnézni, az árut egy utcával odább átvenni, ahol kiderül, hogy rossz színt kaptam, a raktáros hülyének néz, hogy márpedig ez a türkizkék, és ez nam lila, aztán rászólok, hogy hívja fel az üzletet, de a telefonba  affektálva utánoz, hogy a hölgynek ez nem elég türkíííz, mire én elküldöm az egész bagázst kiabálva és kurvaéletezve, kezemben egy bőgő csecsemővel, aztán az internetről a webshopból kikeresem a megfelelő kódot (én!), és levetetem a raktárból), szóval komolyan nem tudom, hogy a rendszerrel van-e a baj, vagy az emberekkel, mindenesetre nem csoda, hogy ott tartunk, ahol tartunk, országilag meg emberiségileg, meg úgy egyáltalán.

De ha jó irányba indulok el otthonról, akkor ott vannak a hegyek, vagy a másik irányba a barátaim, a harmadikba meg a családom, és akkor meg minden jó. Mint ma is, mikor a sok lelkes családtag veszi körül a csemetémet, meg nagy nyüzsgés van, meg lilaakác meg nyugágy meg kacsazsíros kenyér meg gyereksereg meg társasjáték.

Mindig mondom, hogy a saját mikrokörnyezetéért az ember maga a felelős.

Ui: Mindkét említett helyen először kedves  voltam, konstruktívan álltam a problémák megoldásához, mosolyogtam, többszörösen érdeklődtem, hogy mit tehetnék illitve megoldási javaslatokkal álltam elő- szóval nem én lennék az eladók réme, csak néha.

Hangszalag

Rámnéz, teker a kezével meg a lábával mint egy propeller, felhúzza a szemöldökét, majd elvigyorodik, és kibukik belőle egy tíz perces történet. Kb. úgy hangzik, hogy glllluggggö heöjje róóóta apui. Szóval egy szót sem értek belőle, de azé rzelmek jönnek mennek az arcán, mint szeles időben a felhők: hol mosolyog közben, hol mérges, hol panaszos, hol huncut. És láthatóan marhára élvezi a saját hangját. Ha nem nézek rá, abbahagyja. Ha fel akarom venni, akkor is. Jó lenne érteni, hogy mit mesél.

Átalvós dinnye

Reggel hat van, az egész ház alszik, inklúding Jónás, én meg nem bírok aludni a mellemtől, mert olyan, mint egy sáradinnye, alakra, formára és keménységre is. Viszont nem egyformák: az egyik akkora, mint a télen kapható sárga és sima héjú, a másik meg mint a nagy, nyári szürke, csak éppen kerek. Viccesek, de szeretjük, mindhárman. A sárgadinnyét is.

Az átalvás egyébként még mindig inkább csak kivltel, de egy szavam sincs, egy éjszakai kelést négy körül igazán kibírok.
Na megyek, most ébredt, este kilenctől reggel fél hétig aludt, már biztos éhen akar halni.

Attraction

Lassan kezdek eljutni odáig, hogy újra érdekel, hogy mi történik a nagy világban, és van is időm utána járni. Pl. reggeli kávé közben elolvasni a Nők Lapjában az interjút Szűcs Zoltánnal, aki olyan szimpatikusan nyilatkozott, hogy végre megkerestem a youtube-on, hogy mit is adtak elő (biztos ez is olyan, mint az eurovizios hívság, ami nem az én stílusom), és aztán végül ott bőgtem ezen. Még a hazaérkező férjem is megkönnyezte. A szomorúságtól, a meghatottságtól meg a büszkeségtől is.

(Azon meg nem kell lovagolni, hogy bezzeg itthon meg nem érvényesültek meg kiestek, mert amivel itthon 2007-ben indultak, azzal ott is kiestek volna, és fordítva. Így viszont (talán?) jobb nekik, mert egyből világhírűek lettek. Persze ilyenkor eszembe jut, hogy sose tudni, mi a valóban jó. Nőként rögtön eszembe jut a család, a gyerekeik, az ingázás, az otthonlét hiánya. Hogy mit kell majd esetleg odaadni.)

Balaton a riviéra

Az első gyerekes nyaralásunk szuper volt. Vagyis, szóval gyerekes nyaralásnak az volt. Perszer össze sem hasonlítható a régi hegymászós meg biciklizős meg ázsiai utakkal, de nem is kell hasonlítgatni. Ez egy spontán balatoni hét volt, pihenéssel, szaladgáló, maszatos, nevető gyerekekkel,  kakaós palacsintával, verandán árnyékban társasozással, fülig dinnyével, konyhából kihallatszó rádió hírekkel.

Jónás fiam jól érezte magát, legalábbis gondolom, mert sokat aludt a friss levegőn, dumált a fűre terített pokrócon és nevetett a fölé hajoló, lelkes kisgyerekekre.

Azért minden még jobb lett volna, ha nem lettem volna egész idő alatt torokgyulladt meg náthás.

(A patikában meg direkt olyan szopogató cuccot kértem a torkomra, amit lehet szedni szoptatás alatt is. Hát kaptam, de csak másnap olvastam el a papírját, jó pár szem elfogyaszása után, mikoris kiderült, hogy antibiotikumot tartalmaz, illetve “ne szedje szoptatás alatt” kitételt. Kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét, ugye.)

Nyár

A hétvégén megtartott, idei harmadik bográcsbulinkon kétóránként bejelentete valaki, hogy gyereket vár.

A gyakorló és leendő anyáknak köszönhetően mindig pesztrálta valaki az én gyerekemet, később értesítettek, hogy elalud, hová tehetné le. Az est végét pedig kendőben töltötte rajtam, a tábortűz mellett, és békésen folyatta a nyálát a melleim közé. Imádom. (Főleg a fogatlan kis vigyorát.)

Ma pedig leugrunk a Balcsira nyaralni egyet a barátainkhoz, azon nyomban indulunk, mihelyt elaludt rajtam a gyerek, befejeztem a reggelimet, elmosogattam, összepakoltam az ő ruháit, összepakoltam az én ruháimat, bepakoltam az autóba, felébredt a gyerek, megszoptattam, átpelenkáztam, betettem az autóba. A férjem majd este követ – valakinek sajnos dolgoznia is kell.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum