Ház az erdő szélén

Soha nem voltam félős. Mindig nevettem azokat, akik folyton zárták az ajtókat meg rettegték a betörőket.

Most viszont valami változóban van. És az egészben a ház a hibás. Vagy a kivitelező. Aki nem csinálta meg rendesen a külső szigetelést, nem csavarozta fel a hongarocelt, így hőingadozás hatására folyton gyanús hangokat ad ki az épület: pattog, reccsen, nyekken. Én ezt tudom, mégis folyton úgy hallom, hogy valaki járkál a házban. Hogy megreccsen a hálóban a parketta. Ilyenkor dobogó szívvel járom végig a szobákat – hiszen valaki tényleg bejöhet a nyitott ablakon – a kert mögött már csak az erdő van.

Az imént – épp  babanaplós posztot írtam a nappaliban az asztalnál – újra hallottam. Furcsa hang volt. Biztos a szigetelés – nyugtattam magam. De határozottan olyan hangja volt, mint amikor jár valaki a parkettán. A torkomban dobogott a szívem. Most mit tegyek?! Még jó, hogy Jónás a fölső szobában alszik. Csak ő legyen biztonságban. De mit tegyek? Nem volt semmi fegyvernek látszó vagy használható tárgy a közelemben: cd-k, hordozókendő, társasjáték, könyv. Végül a teli pohár (alkoholmentes) sörömmel indultam el. Előtte még csaptam egy kis zajt, hátha megijed, és kimenekül az ablakon. A sörrel indultam a szobák felé – mximum képen öntöm vele, ezzel elveszíti a lélekjelenlétét, aztán meg hozzávágom a poharat, elég nehéz darab. Óvatosan menten be a gyerekszobába. Semmi. Benéztem az ajó mögé. A fürdőszobába. A hálóba, a szekrényekbe, a szennyes mögé. Sehol semmi, az ablak is zárva. Remegve és elgyengülve tértem vissza a nappaliba. És kétségbeesve – meddig fogom még ezt csinálni? hogy fölöslegesen hülyét csinálok magamból?

Ülök az asztalnál, folytatom az írást. Újra furcsa neszezést hallok, ezúttal a közvetlen közelemből. Megint a torkomban dobog a szivem. A gyerek még alszik – mindig ez az első gondolatom, hogy csak ő legyen biztonságban.
A hang velem áttelenből jön, a széken lévő zöld hátizsákom felől. Mi az isten mozoghat benne, hiszen most készítettem elő az útra? És akkor egyszercsak megláttam. Nem hittem a szememnek. Ott rejtőzött a hátizsákom tetején egy harmincöt centis gyík!!! A nappali kellős közepén, érted? Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Mert jó, hogy természetközelben lakunk, tele van a kert pillangókkal (a legutóbb a lábamra is szállt egy), esténként sárgarigó énekel, a tetőben rozsdafarkú költ, a házban mindenféle pókok és bogarak szaladgálnak (mindegy, mennyit takarítasz), de egy gyík?! Mi jön be legközelebb, egy nyúl? Vagy egy vadkan?

Viszont most mit csináljak a gyíkkal? Itt nem maradhat. (Jesszus, remélem a gyereket nem környékezik meg.) Nem tudom seprűvek livinni, mint a pókot, vagy újságpapírral, mint a bogarakat. Nem szeretném sem megfogni, sem letörni a farkát. Először egy ételhordós dobozra gondoltam. De az túl kicsi. Akkor mondom belehajtom a kuktába, az elég nagy, és rácsapom a vágódeszkát, hogy ki ne szökjön. De az meg nem túl egyszerű mutatvány. Végül egy nagy bevásárlótáska mellett döntöttem. Sajnos a gyík nem értett egyet velem, mert rögtön menekülőre fogta – egyenesen a nappali legtávolabbi sarkára szánkázott a számára csúszós padlón. Erre én felmosófát ragadtam, és elkezdődött a hajkurászás. Szegény mindig az ablakon akart kimenni. Végül csak elértük az ajtót is, ahonnan boldogan szaladt ki a napos teraszra, majd eltűnt.

IMAG0295

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum