Nem véletlenül nem akartam soha életemben telemarketinges lenni. Akkor már inkább sört szolgálok fel, vagy takarítanék. Mert a telefonálós, az nehéz munka és sok kudarc. De aki ezt választotta, az viselje méltón. Mert a következő ilyennel ordibálni fogok, komolyan.
Jelenleg ketten üldöznek babakötvény ügyben (a kórház alapítványa kap támogatást, ha hajlandó vagyok meghallgatni egy előadást, még a szülés után írtam alá, miért ne, gondoltam). Az egyik csaj kéthetente felhív, hogy mikor érünk rá, lehetőleg hétvégén, de kizárólag a férjemmel együtt. Tegnap is hív, mondom ön az, aki engem a férjemmel együtt akar? Mondja igen, és hogy jó lenne, ha mostmár végre ráérnénk, mert már március óta húzódik ez az ügy. Mi van? Ez az ő szaros ügye, nem az enyém, másrészt a gyerek április végén született. Jó, itt még nem húztam fel magam. Mondom ne haragudjon, én egyszemélyben szívesen meghallgatom, de ha a férjem itthon van, akkor én akarok vele lenni, meg a gyerekem, így is alig látja. És erről nem volt szó, hogy ketten kellünk. Miért nem vagyok elég én hozzá? Azt mondja, hogy mert nem hiszem, hogy képes egyedül egy ilyen horderejű döntést meghozni. Hát az agyam eldobom. Így mondta, szó szerint. Én meg kedvesen azt mondtam, hogy akkor legyen szíves lehúzni a listájáról, és ne keressen soha többé.
Egy másik ma reggel hív, valami bank vagy biztosító az is, nem is értem a bemutatkozását, mert a gyerek ordít a kezemben. Kérdezi, mikor lenne alkalmas, mondom köszönöm nem, nem akarok semmit venni, azt mondja, csak egy tájékoztatást kellene meghallgatnom, mondom köszönöm, akkor sem (a szabad kezemmel inkább a kávésbögrét fognám, mint a telefont), erre rámcsapja a telefont. Megáll az eszem. Én meg legyek kedves meg kultúrált. A következő ilyen istenbarmát úgy kiosztom, hogy öröm lesz nézni. Már csak a többi ember miatt is – mindenki profitál belőle, ha tanulnak egy kis jómodort.