Telemarketing

Nem véletlenül nem akartam soha életemben telemarketinges lenni. Akkor már inkább sört szolgálok fel, vagy takarítanék. Mert a telefonálós, az nehéz munka és sok kudarc.  De aki ezt választotta, az viselje méltón. Mert a következő ilyennel ordibálni fogok, komolyan.

Jelenleg ketten üldöznek babakötvény ügyben (a kórház alapítványa kap támogatást, ha hajlandó vagyok meghallgatni egy előadást, még a szülés után írtam alá, miért ne, gondoltam). Az egyik csaj kéthetente felhív, hogy mikor érünk rá, lehetőleg hétvégén, de kizárólag a férjemmel együtt. Tegnap is hív, mondom ön az, aki engem a férjemmel együtt akar? Mondja igen, és hogy jó lenne, ha mostmár végre ráérnénk, mert már március óta húzódik ez az ügy. Mi van? Ez az ő szaros ügye, nem az enyém, másrészt a gyerek április végén született. Jó, itt még nem húztam fel magam. Mondom ne haragudjon, én egyszemélyben szívesen meghallgatom, de ha a férjem itthon van, akkor én akarok vele lenni, meg a gyerekem, így is alig látja. És erről nem volt szó, hogy ketten kellünk. Miért nem vagyok elég én hozzá? Azt mondja, hogy mert nem hiszem, hogy képes egyedül egy ilyen horderejű döntést meghozni. Hát az agyam eldobom. Így mondta, szó szerint. Én meg kedvesen azt mondtam, hogy akkor legyen szíves lehúzni a listájáról, és ne keressen soha többé.

Egy másik ma reggel hív, valami bank vagy biztosító az is, nem is értem a bemutatkozását, mert a gyerek ordít a kezemben. Kérdezi, mikor lenne alkalmas, mondom köszönöm nem, nem akarok semmit venni, azt mondja, csak egy tájékoztatást kellene meghallgatnom, mondom köszönöm, akkor sem (a szabad kezemmel inkább a kávésbögrét fognám, mint a telefont), erre  rámcsapja a telefont.  Megáll az eszem. Én meg legyek kedves meg kultúrált. A következő ilyen istenbarmát úgy kiosztom, hogy öröm lesz nézni. Már csak a többi ember miatt is – mindenki profitál belőle, ha tanulnak egy kis jómodort.

Hobby

Van több mint 120 körömlakkom. Most teszek rendet közöttük.

Módosíthatnék pályát.

Gyerekruhák

Lévén, hogy csak nagyon minimális mennyiségű ruhát kaptunk, és lévén, hogy a gyerek meg nő, az évszakok meg még változnak is, majdnem folyamatos ruha beszerzésben vagyok. A bodyk jó részét (és történetesen a legszebbeket) a Rákóczi úti gyerekruha Hádából szerzem be nagyjából fillérekért, a nadrágok és pulóverek legjobb lelőhelye a Ruhafalva (mindenki megcsodálja őket a gyereken), a maradékot meg innen-onnan. A Tesco meglepően jókat árul, két napja meg a Next online áruházából rendeltem néhány alapdarabot – és másnapra ideért. Érted. Ingyenes szállítás, és másnap itt van Angliából. Csodálatos ez a mai modern világ.
Tudom, környezeti szempontok miatt inkább a saját falumban kellene vásárolnom, de itt vagy szar van, vagy drága. Ellenben a környezettudatossági mutatóm mégsem lehet olyan rossz, hiszen a Hádából is meg a Ruhafalvától is használt ruhákat rendelek – tulajdonképpen recycling.
Egyébként azt tartják, hogy egy gyereket ruházni drága dolog (és ha a Brendonban vásárol az ember, akkor biztos az is), de jelenleg a saját ruháztatásomra még mindig többet költök, mint a gyerekére, pedig én már nemigen növök. Maximum széltében, de most már azt sem.

If you can’t pronounce it don’t eat it

Az sem tudom,  melyiket nézzem. Végülis mindhármat, párhuzamosan. Storytelling on location by Corey Rich (kaland otó), Fat burning by Abel James (életmód – táplálkozás) vagy Photographing Motherhood (baba fotó). Igen, már megint a Creative Life-ról beszélek. Jó cucc. Tanulás ingyen, akár szoptatás közben. Csak sajnos az időeltolódás miatt éjszaka megy, de van 2-3 alkalommal rebroadcasting, az már nekünk is nappal.

Ami érdekes volt tegnap este Abel James előadásában, hogy immár nyíltan, popluláris fórumokon is beszélnek olysmiről emberek, ami eddig csak sugdosva volt: az ivóvíz fluorozása és annak hatásai például. A GMO és MSG (nátrium glutamát), édesítőszerek, merterséges aromák és színezékek (kék, sárga!) hatásai már valószínűleg szélesebb körben ismertek, mégis megrázóak sokadszor hallva is.

Ilyenkor csak az a baj, hogy én is kénytelen vagyok kihúzni a homokba dugott fejem, pedig nagyon nehéz tenni ellene valamit. Nem lehetetlen, de nehéz és hosszadalmas feladat. Például ezért veszünk növényi fogkrémet, természetes szappant, bio tejet, házi sonkát. Ezért van az egész kert is. De persze azt is ivóvízzel locsoljuk, úgyhogy már megint megkerülhetetlen, legalábbis amíg házat nem veszünk és kutat nem fúrunk. Azt már rég megszoktam, hogy (majdnem)mindennek elolvasom az összetevőit, bár mindent nem értek,  ( de sok cifraságot láthat így az ember! ) de sokszor kiderül, hogy az olcsóbb és egyszerűbb termék a természetesebb, vagy hogy a bionak reklámozott sampon csak attól az, mert a sok vegyszer mellett tettek bele pár csepp bio levendulaolajat is.

Nem akarok jobban belemenni a témába, mert elég deprimáló. Megteszünk mindent, amit tudunk (és ilyenkor látom, hogy még többet kellene), vállaljuk a többletmunkát és többletköltséget, de nem akarok fanatikus lenni. Hiszek abban is, hogy ezek ellenére is képes vagyok és leszek egészséges maradni, ha harmóniában élek.

Még jó tanács, röviden, Michael Pollan-től:

Eat food. The key term here, of course, is “food.” We need to make hard distinctions between real food and “food-like products,” Pollan said. Some guidelines:

• Don’t eat food with more than five ingredients, or with ingredients you can’t pronounce, or that contain high-fructose corn syrup (which serves as a ‘marker’ indicating that the food is highly processed).
• Eat only food that you have cooked, or could cook.
• Eat only food that your great, great grandmother would recognize as food.

Not too much. The chief harm of nutritionism, Pollan said, is that processed food companies seize on “good nutrients” and “push us to eat more of them.” The result is a tendency for Americans to eat more generally, which is one reason why we are consuming 300 calories more daily than in 1985. In the mass of verbiage surrounding food in America, plain overeating is “the elephant in the room.” Pollan’s advice to reverse the trend:

• Don’t eat alone.
• Don’t eat in front of the TV.
• Don’t eat seconds.
• Perhaps most importantly, pay more and eat less. “I believe that the better quality food you eat, the less you need to feel satisfied.”

Mostly plants. “It’s not that meat will kill you,” he said. “I eat meat. Small amounts of meat have much to recommend them in terms of vitamins, minerals and taste. Most traditional diets – whether Mediterranean, Asian, Indian or Mexican, use meat sparingly, as a flavoring. I think that’s an important lesson.”

A kert

Vidékre költözésünk egyik nem titkolt oka a szűnni nem akaró kertészkedési vágyunk volt. Ennek megfelelően idén tavasszal nagy buzgón felástuk a kertet (én még terhesen), marhatrágyát forgattunk bele, és teleültettük mindenféle földi jóval. Tűkön ülve vártuk a jó időt, az első kis hajtások kibújását. Naponta kirándultunk a veteményesbe. A férjem még a kórházban töltött időm alatt is beszámolt a fejleményekről. Kapálgattunk, locsolgattunk, gazolgattunk.

Aztán valahogy minden félresikerült. Az az igazság, hogy alig lett jó valami. A retek kukacos volt ugyan, de az termett. A saláta nem nőtt öt centinél nagyobbra. Az első vetés borsóból még lett egy levesnyi, de a másodikból szinte semmi. A kelbimbót kórokozók támadták meg, a koktélparadicsom gombás lett. A padlizsán hónapok óta virágzik, mégsem indul meg a termés. Az igénytelennek hitt tökfélék jó része virágzás után elpusztult, eddig ismeretlen okokból. A zöldbab mondjuk jó lett, meg a futóbab is virgonckodik – már az akácfán szaladgál. A petrezselyem akkora, mintha egy hónapja ültettük volna, és a sárgarépa (nagy reménységem, hisz az szereti a homokos talajt, nem?) még kisujjnyira sem hízott meg. Szóval kész katasztrófa.

Egyedül a paradicsom és a paprika terem rendesen, főleg a paradicsom. A minap leszedtem két kilót három tőről, és alig látszik a változás – dugig van.  Főleg a sima fürtös paradicsom, melynek a palántáit a férjem valamelyik barkácsáruházban vette, és ki akartam dobatni vele, mert annyira szarul néztek ki. Aztán mégis elültettük hármasával – és láss csodát. Szinte nem bírja el a termése súlyát.

Hogy hol lehet a probléma? Nem tudjuk. Állítólag rossz a talaj, nincs benne tápanyag. De az erősen trágyázott részeken sem volt jobb. Akkor talán a víz. Mert csapvízzel locsolunk, nincs kút, ez meg kemény, klóros. De a szerintem a szomszéd is azzal locsol, és derékig érő tökei vannak. Mármint növények, érted. Akkor esetleg a vetőmag. Vagy az öntözés gyakorisága. Talán mindenütt csepegtetni kellene. Vagy gyakrabban kapálni. Az akácokat a kerítés mellett kivágni. Valamit. De ez így nem állapot.

Úgyhogy télire előirányoztuk, hogy kiműveljük magunkat kertészetből, sikeres ismerősöktől, internetről, könyvekből. Hátha jövőre sikeresebbek leszünk. Ha még itt lakunk egyáltalán – mert két hetente jönnek nézni a házat, és a végén még valaki megveszi.

Köztulajdon

Hétvégén ámulva vettem észre, hogy a melleimre köztulajdonként tekint a társadalom egy része. A fesztiválon a férjem és a haverom gátlástalanul beszélgetnek a fejem fölött a méretéről, a másik barátunk már eleve ezzel köszönt, apósom a beltartalmára büszke, itt a téeszesítés, komolyan. Közben a szóbanforgó testrész érdekes eltérést mutat, mármint igen messze esik a szimmetrikustól – kb egy szám külömbség van a kettő között, de ez rajtam kívül senkit nem érdekel. Engem se annyira.
Viszont a szóban forgó fesztiválon én is vétkeztem, vagy nem is tudom, hogy végül sikerült-e időben elkapni a kezem. Mert jött egy kismama barátunk, akinek akkora szép hasa gömbölyödött legutóbb óta, és olyan kis helyes volt, hogy már nyúltam is, hogy örömömben megsimogassam. Aztán gyorsan észbekapta, és azt hiszem, sikerült még egy sima ölelést csinálni belőle. Ugyeugye. Bár engem nem sokat fogdostak kéretlenül kismama koromban, de tudom, hogy ez a mumus. Lehet, hogy pár hónap múlva még a melleiről is beszélgetni fogok? Ezt azért nem hiszem.

Sátoros

Hát megjöttünk. Túléltük, és a végére már élveztük is. Bár addigra megjött az éjszakai vihar.

Mindenestere elmondhatom, hogy kisbabával is lehet kempingezni, legalábbis a miénkkel. Csak kicsit több cucc meg a meló.

A nagy sátor külön szobájában aludt (csak úgy fért be az ágy), tizenkilenc fokban, utazóágyban, kókuszmatracon, légzésfigyelővel – szóval nagyjából, mint otthon. A strandon a félsátorban szunyókált és evett, legalábbis másnaptól, amikorra rájöttünk, hogy csak a vízszintes és füves hely a jó, egyéb esetben a gyerek egyre lejjebb és lejjebb szánkázik, végül már nagy kövek lesznek a hasa alatt, ettől meg természetesen felébred. Az ő etetésével nem volt gond, meg a minkkel sem, mert főztünk, így szép nyugiban elvoltunk esténként. A fürdetés necces volt, kádat nem vittünk (azért valahol van egy határ), de volt mosdókesztyű meg zuhany. Kora reggel meg nagy sétákat tettem vele, amíg a többiek aludtak.

Abban meg van valami végtelenül egzotikus, amikor az ember egy kemping szabadtéri közös mosogatójában öbligeti a mellszívóját.

Humorérzék

Anno, még az internetes társkeresők hőskorában, amikor még aktív tag voltam (Gyalogló, meg Inda, meg valami ilyesmik voltak akkoriban, értelmes emberekkel meg hosszú levelezésekkel, szóval nem Lovebox stílus ahogy hallom), szóval akkoriban feltűnt, hogy mindenki a humorérzéket keresi a másikban. Legyen humorérzéke – első vagy második kritérium. Sosem értettem. Nekem is fontos, de valahová a hatodik hely köré rangsorolnám mondjuk.

Ez jutott eszembe a minap, amikor Jónással már egy félórája röhögtünk. Ő szívből kacagott a vicceimen: nyakbapuszilás, pürrögés és egyéb idiótábbnál idiótább hangok kiadása. Én meg azon röhögtem, hogy ő hogy nevet, szóval így szokott ez menni naponta sokszor. De szóval akkor arra gondoltam, hogy végtére is ez is humorérzék, és lehet, hogy ezt keresik az emberek, hogy nevessenek a vicceiken, hogy nevessenek a hülyeségeiken, értük, velük.

Most nem azt mondom, hogy mindenki szüljön gyorsan egy jókedélyű gyereket, mert az nem megoldás, tudniillik ugyanolyan lelkesen sír is, mint nevet, és az olyankor nem vicces, bizonyos idő után az ember ugyanúgy sírna vele. De szóval megértem. A humorérzék tényleg fontos, és a mindennapi kiadós nevetés állítólag meghosszabbítja az életet.

Nyaralások

Hát azt hiszem, hogy mi elég hülye szülők vagyunk. Megkockáztatom, hogy sokan felelőtlennek is tartanak. De természetesen nincs igazuk. 🙂

Szóval nem elég, hogy végigcipeltük a gyereket egész Erdélyen, most sátorozni indulunk vele. Ezt azért még én sem gondoltam volna.

Erdélyben semmi baja nem volt, inkább csak nekem volt kényelmetlen az eleje, amikor szállásról szállásra jártunk. De szerencsére ott volt a húgom, és segített. Nap közben is jól elvoltunk: Jónás aludt ha autóztunk, a kendőben kirándulást imádta, és az utazóágy ellen sem volt kifogása. Úgyhogy mentünk vele Pádisra, Vigyázóra, Párengre meg Székelyföldre. Egyedül a hazautat nem díjazta, mert az a tervezettnél hosszabbra sikeredett. Szóval kutya baja nem volt.

Aztán voltunk vele strandon is. Ott is jól elvolt, egész nap az árnyékban heverészett, kényeztettette magát meg aludt.

Úgyhogy ezeken a tapasztalatokon felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy a hosszúhétvégén lemegyünk a szlovén tengerpartra, apartmanba. Az allergiaszezonban jót tesz a férjemnek a sós víz meg levegő. De ezt a döntést túl későn hoztuk meg, nevezetesen vasárnap este. Én pedig tegnap estére szembesültem vele, hogy minden erőfeszítésem ellenére se találok egyetlen megfizethető házat sem – minden ki van adva a komplett adriai partszakaszon Ankarantól Zadarig.

Aztán a barátaink tegnap mesélték, hogy ők Rovinjba mennek sátorozni az egyévessel. Meg valahogy megnéztem a kempinget, hogy milyen szép meg gyerekbarát. És valahogy kiderült, hogy kapnánk kölcsön egy nagy, családi, két szobás-teraszos sátrat. És hogy a kempingben még van hely.

Hát most itt tartunk. hogy valószínüleg megyünk. Én még folyton azon töröm a fejem, hogy lehet-e ott baja a gyereknek, és mi. De most őszintén. Azon kívül, hogy szokatlan dolog? Visszük az utazóágyát pelenkázóval és moszkító hálóval. Este is csak 20 fokig fog lehülni a levegő. Pokrócon játszani ott is tudok vele. Csak szopik – az mindig kéznél van, tiszta és meleg. Az atózással jól elvan, többnyire végigalussza. Akkor meg?

Tehát valószínűleg nekiindulunk, aztán ha bármi nem klappol, akkor autóba ülünk és hazajövünk.
Hát nagyon kíváncsi vagyok.

Boldog

Emlékszem egy estére, talán valamikor 2010-ből. Épp lovaglásból tartottam haza, és nagyon boldog voltam, olyan mellkasfeszítően boldog: végre lovagolok, amit oly régóta szerettem volna már, és a céges autómmal száguldozok bele a naplementébe, és ottnon vár a barátom, és minden gyönyörű. És a boldogságba némi szomorúság és félelem is vegyült: mi lesz, ha lesz gyerekünk? Igaz, hogy nagyon szeretném, de majd évekig nem fogok tudni ilyeneket csinálni.

Aztán ma hazafelé tartottam, és újra éreztem azt a mellkasfeszítőt. Talán annak volt köszönhető, hogy az esti fény ugyanúgy tűzött bele a szemembe, ahogy nyitott tetőablakkal száguldoztam bele a naplementébe. Épp csak egy kicsit óvatosabban, mert egy kisfiú feküdt mellettem az ülésében, és mosolygott rám. És rájöttem, hogy kár volt félnem, mert ugyanolyan boldog tudok lenni, sőt még boldogabb és még teljesebb.
Hisz hajnalban milyen friss volt a levegő, még sötét volt, mikor felébredtem, és kivilágosodott, mire kinyitottam az ajtókat és kiléptem a kertbe kicsivel öt után. És aztán visszaalvás helyett befejeztem a könyvet, amit nem tudtam letenni. És Jónás kacajokkal és sikongatásokkal ébredt, és nevetett, amikor meglátott. És mindhárman összekucorodtunk a kanapén. És jó volt a haboskávé, és az edzés a kertben, aztán a napozás és tusolás.  Vidám volt a gyermek és jól sikerült a körömfestés. És délután kimentünk Szentendrén a Duna-partra, és fürödtem meg rég nem látott barátokkal beszélgettem, és végül a hegyen át jöttem haza a férjemhez, mellettem ült a gyerek, a kezem meg lógott ki a napfénytetőn, és akkor jutott eszembe az a 2010-es este, és hogy így még annál is jobb.