Fürdés, alvás, advent meg film

Fürdés közben megtalálta a kis kukiját, azóta minden alkalommal azt babrálja, épp mint a nagyok, én nem tudtam, hogy ezt már fél évesen elkezdik. Legnagyobb bánatára nem tudja bekapni (upsz), pedig ugye még mindent a szájával néz meg. Így aztán a lábujjával vigasztalódik. Megzabálom.

Amúgy meg a hócipőm tele, mert a könnyű altatásoknak lőttek, ezzel együtt a nyugodt napoknak is, valamit ki kell találnom. Sírni hagyni nem lehet,  mert nem sír, hanem üvölt, és annyira belelovalja magát, hogy utána már biztos nem alszik el. Leteszem-felveszem-ha-sír ugyanez, csak késleltetve. Ha az ágyban simogatom a hátát, akkor elhallgat, de csak addig, amíg az arca a lepedőhöz nem ér (hason alszik), mert abban a pillanatban újra kezdi. Sétálni meg tologatni nem vagyok hajlandó. Hát majdcsak lesz valahogy. Még jó, hogy éjszaka továbbra is alszik.

Az meg egyenesen hihetetlen, hogy már advent jön, meg mindenütt karácsonyi dolgokat lehet kapni, a szomszéd is feldíszítette a házát, de nekem az az érzésem, hogy valahogy még korán van az egész karácsonyosdihoz, nem is beszélve arról, hogy ajándék ötleteknek is híján vagyok.

Ezen már csak a Rentaneko c. japán film segít.

Túl a hétköznapokon

Voltunk wellnesshétvégén, ami leginkább arra volt jó, hogy rájöjjünk, hogy milyen jó itthon. Úgyhogy mindenképp megérte elmenni.
Mert mondjuk nagyon jó volt szaunázni meg masszíroztatni, de mindig csak az egyikünk mehetett, mert a másikunk Jónásra vigyázott. Sajnos a gyerekmegőrzőt nem tudtuk igénybe venni, mert az első és egyetlen alkalommal fél óra elteltével olyan sikítós ordibálásba fogott, hogy én is csak sokára tudtam megnyugtatni. Ő viszont imádta a vizet, alig lehetett kivenni belőle – azóta el is kezdtem vele babaúszásra járni. Az étteremben is rendesen viselkedett, az etetőszékben már jól elvan, bár itthon még nem használom. Az altatás viszont kész tortúra volt, este tízkor mi már hulla fáradtak voltunk, de ő még csak énekelt, nap közben meg egyáltalán nem aludt, szóval sokkal egyszerűbb az élet itthon.

Aztán most meg két napra leléptem, én egyedül, Jónásra az apukája vigyázott. Mondhatjuk, hogy meglehetősen aggódtam. De egész jól sikerült. Délelőtt még úszáson voltunk, aztán megetettem és lementem Villányba, a fiúk meg haza, és csak másnap délután kerültem elő. Na ez már igazi wellness volt. Társaság, régi kollégák, gyerekmentes szauna (mi voltunk a gyerekek), borkóstoló, vacsora, buli hajnalig. Nagyon rám fért már, hónapok óta vártam.

Sajnos a nagy vidámságnak megvolt a szomorú felhangja is, ugyanis ez egy búcsúbuli volt. A cég, ahol tíz évet dolgoztam (és ahol még most is állományban vagyok) feloszlik az anyacég átszervezési stratégiája miatt. A kollégák egy részét átveszi egy társvállalat, páran lehet, hogy külföldre is mennek, sokan pedig új utakat keresnek maguknak. Anno, mikor kezdtem, még csak négyen voltunk, mára már egy egész éttermet megtöltünk. De a lassú növekedés miatt jó néhány emberrel (főleg a régiekkel) nagyon közeli és jó kapcsolatom volt. És most nagyon sajnálom, és olyan érzésem volt egész este, mint egy szakítás előtti napon, amikor még szereted a másikat, mégis menned kell. És mikor a főnökömmel táncoltam, akit amúgy nagyon szeretek, akkor arra gondoltam, hogy mi tíz éve minden decemberben táncoltunk, és jövőre már nem fogunk, és alig bírtam ki, hogy ne bőgjek. De hát ez az élet rendje, minden elmúlik egyszer, de attól még fájhat a veszteség. És esetleg áthelyezhetem más alapokra is a kapcsolatunkat, és pár emberrel lehetünk kollégák helyett barátok.

Másnap aztán robogtam haza, alig vártam, hogy megöleljem Jónást, persze épp aludt, meg az apja is, drágák. Jónás mikor felébredt, úgy tett, mintha el sem mentem volna. Nem is idegenkedett, és nem is fogadott kitörő örömmel – csak simán örült, mint minden más alkalommal. Állítólag jól bírta a távollétem, legalábbis ahhoz képest. Kicsit kevesebbet evett, és nehezebben aludt el, de amúgy jól elvoltak. Én meg feltöltődtem, és újult erővel vetem bele magam a hétköznapokba, egészen december közepéig, amikor újra kétnapos kimenőm lesz! Januártól pedig beszoktatunk egy bébiszittert, hogy néha kettesben is le tudjunk lépni, ha már a nagyszülőkre ilyen téren nem tudunk számítani.

Történelmi pillanat fekvőhely szempontjából

Van-á-gyunk! Igen ágyon fekszem, és itthon!

A férjem valamiféle romantikus szabadságvágytól és fiatalságérzettől vezérelve mindig ágyellenség volt. A De nem kéne? kezdteű kérdéseimet mindig a De minek?-kel válaszolta meg. És végülis tényleg, minek? Van egy jó minőségű ágybetétünk, az fontos. És végülis tényleg nem hiányzott. Csak az éjjeliszekrény egy kicsit, az is csak takarításkor, hogy ne kelljen a földön taszigálni az újságokat meg orrcseppeket meg tollakat. Gondoltam, majd ha terhes leszek, nagy hassal úgysem fogok a matracról kászálódni. De kászálódtam, nem volt gond. Vagy majd az éjjeli etetésekkor. De akkor sem zavart. Én már bele is nyugodtam, hogy ilyen hippisen fogjuk leélni az életünket, mikor nemrég kiderült, hogy bepenészedett a földön tárolt ágybetét.
Úgyhogy ennek az lett a vége, hogy itt az ágy, ma össze is szereltük, de az éjjeliszekrénnyel együtt túl széles, mondhatni óriási, úgyhogy valamit tenni kell, de egyenlőre félbehagytuk, mert Jónást már nem kötötték le a kartondobozok és nagy sírást csapott, másrészt mert fűrészes DIY projekt lesz a vége, ami több időt igényel. Úgyhogy itt az ágy, meg két félkész éjjeliszekrény és egy halom kartonpapír a szobában. Jó éjszakát.

Egyensúly a planétán

Már régóta motoszkál bennem a gyanú, hogy minden napra be van készítve a sírás-adag. Nem lehet megúszni. Nem nagy az adag, úgy fél-egy óra per nap, maximum, de az elkerülhetetlen. Ha reggel nincs baj, ha vajsimán megy az elalvás, ha mókás a nap, ha mosolyog a falevelekre, bámészkodik a hordozóból és az autóban kacag a rádiókabarén (komolyan!), és már azt hihetnénk, hogy ezzel meg is úsztuk aznapra – hát nem. A világegyetem egyensúlyban kell maradjon, ami jár az jár, estére tuti egy órás bőgés lesz a vége. A nyűgös napok pedig mosolyogva fejeződnek be. Így megy ez, mióta megszületett. Nem is kellene kapálóznom ellene, sőt igazából  motiválhatnám rögtön reggel a sírásra, akkor le lenne tudva az egész napra, és onnantól móka és kacagás estig.

Majd még akarok írni az itthonlét kontra munkáról, a munkahelyem megszűnéséről, a házvásárlás megrekedéséről, a nagymellűek alvásáról és a gyerekvállalás előtti félelmeim be(nem?)igazolódásáról. Csak hogy szavamat ne feledjem.

Honatyák és honanyák

Nincsenek különösebb illúzióim a parlamenti munkát illetőleg, mégis mindig elálmélkodom, hogy milyen üres a Tisztel Ház. (És hogy vajon ha más nem járna be a munkahelyére, akkor kapna-e fizetést.) Most ülhetnek bent vagy huszan.

Utánanéztem, hogy átlag mennyit járnak be, de nem találtam friss beszámolót. Kötelességeiket tekintve azt találtam, hogy  a  képviselő joga és kötelessége, hogy kezdeményezően részt vegyen az Országgyűlés munkájában, elősegítse annak eredményes működését. Kötelessége részt venni az Országgyűlés ülésein, továbbá annak a bizottságnak az ülésein, amelynek tagja. (HSZ 13. § (3) bek.)  Arra vonatkozólag nem találtam meg az információt, hogy mennyi a megengedett maximális hiányzás- ha van ilyen. Hiszen egy-egy képviselő átlagosan 25,8 ezer embert képvisel, így egy ilyen üres napon többmillió ember által delegált politikus hiányzik a padokból. Ezek után szerintem méltatlan az Országgyűlés szó is, hívhatnánk fakultatív összejövetelnek. Vagy lecsökkenthetnénk a képviselők számát 50-re, ugyanilyen arányban kapnának helyet, viszont el lehetne választani gipszkartonnal az ülésterem 70%-át, és így sokat spórolhatnának nem csak a képviselők tiszteletdíján, hanem a fűtésköltségen is. Persze én nem irigylem a fizetésüket – én mindig amellett voltam, hogy kapjanak rendes, tisztességes, jó fizetést, mert ez az egyik lépés a korrupció visszaszorítására, és mert könyörgöm, elvileg bennünket képviselnének, és azért választottuk meg őket, mert hozzáértőnek, okosnak, ügyesnek véljük őket – nehogy már csak annyit keressenek, mit egy titkárnő. Csak hát ezért a pénzért akkor tenni is kellene valamint, legalább annyit, mint egy titkárő, de inkább többet.

Persze tudom, hogy nagyon unalmas és idegőrlő meló – de hát sokan mások is unalmas és idegőrlő melót végeznek. Bár próbálják feldobni a hangulatot, és a monoton hangon, papírról felolvasott felszólalásokat gyakran tarkítják semmitmondó, személyeskedő perpatvarral (te vagy a hülye / nem is, mert te vagy a hülye – az ovis civakodásainkra hasonlít). Az együttműködés és szakmaiság alig fellelhető, az ellenvetések sokszor szimpla lehülyézésbe és egymásra mutogatásba fulladnak, megoldási javaslat vagy kooperációs készség nélkül. (Tisztelet a kivételnek.)
Híven tükrözi az ország helyzetét és hozzáállását.

Megint beteg vagyok, ráérek hosszú és felesleges eszmefuttatásokat folytatni. Írok is inkább gyorsan egy posztot a szoptatásról vagy a sütőtökről.

Állatok

Azt nem tudom, hogy minek tartjuk a pókokat, ha nem eszik meg a muslicákat. Sem.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum