Túl a hétköznapokon

Voltunk wellnesshétvégén, ami leginkább arra volt jó, hogy rájöjjünk, hogy milyen jó itthon. Úgyhogy mindenképp megérte elmenni.
Mert mondjuk nagyon jó volt szaunázni meg masszíroztatni, de mindig csak az egyikünk mehetett, mert a másikunk Jónásra vigyázott. Sajnos a gyerekmegőrzőt nem tudtuk igénybe venni, mert az első és egyetlen alkalommal fél óra elteltével olyan sikítós ordibálásba fogott, hogy én is csak sokára tudtam megnyugtatni. Ő viszont imádta a vizet, alig lehetett kivenni belőle – azóta el is kezdtem vele babaúszásra járni. Az étteremben is rendesen viselkedett, az etetőszékben már jól elvan, bár itthon még nem használom. Az altatás viszont kész tortúra volt, este tízkor mi már hulla fáradtak voltunk, de ő még csak énekelt, nap közben meg egyáltalán nem aludt, szóval sokkal egyszerűbb az élet itthon.

Aztán most meg két napra leléptem, én egyedül, Jónásra az apukája vigyázott. Mondhatjuk, hogy meglehetősen aggódtam. De egész jól sikerült. Délelőtt még úszáson voltunk, aztán megetettem és lementem Villányba, a fiúk meg haza, és csak másnap délután kerültem elő. Na ez már igazi wellness volt. Társaság, régi kollégák, gyerekmentes szauna (mi voltunk a gyerekek), borkóstoló, vacsora, buli hajnalig. Nagyon rám fért már, hónapok óta vártam.

Sajnos a nagy vidámságnak megvolt a szomorú felhangja is, ugyanis ez egy búcsúbuli volt. A cég, ahol tíz évet dolgoztam (és ahol még most is állományban vagyok) feloszlik az anyacég átszervezési stratégiája miatt. A kollégák egy részét átveszi egy társvállalat, páran lehet, hogy külföldre is mennek, sokan pedig új utakat keresnek maguknak. Anno, mikor kezdtem, még csak négyen voltunk, mára már egy egész éttermet megtöltünk. De a lassú növekedés miatt jó néhány emberrel (főleg a régiekkel) nagyon közeli és jó kapcsolatom volt. És most nagyon sajnálom, és olyan érzésem volt egész este, mint egy szakítás előtti napon, amikor még szereted a másikat, mégis menned kell. És mikor a főnökömmel táncoltam, akit amúgy nagyon szeretek, akkor arra gondoltam, hogy mi tíz éve minden decemberben táncoltunk, és jövőre már nem fogunk, és alig bírtam ki, hogy ne bőgjek. De hát ez az élet rendje, minden elmúlik egyszer, de attól még fájhat a veszteség. És esetleg áthelyezhetem más alapokra is a kapcsolatunkat, és pár emberrel lehetünk kollégák helyett barátok.

Másnap aztán robogtam haza, alig vártam, hogy megöleljem Jónást, persze épp aludt, meg az apja is, drágák. Jónás mikor felébredt, úgy tett, mintha el sem mentem volna. Nem is idegenkedett, és nem is fogadott kitörő örömmel – csak simán örült, mint minden más alkalommal. Állítólag jól bírta a távollétem, legalábbis ahhoz képest. Kicsit kevesebbet evett, és nehezebben aludt el, de amúgy jól elvoltak. Én meg feltöltődtem, és újult erővel vetem bele magam a hétköznapokba, egészen december közepéig, amikor újra kétnapos kimenőm lesz! Januártól pedig beszoktatunk egy bébiszittert, hogy néha kettesben is le tudjunk lépni, ha már a nagyszülőkre ilyen téren nem tudunk számítani.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum