#100HappyDays

Nem vagyok nagy Instagram fan, leginkább magamnak, illetve a fiamnak emlékül kattintgatok mindennapi képeket a telefonnal, és gyűjtök oda néhány képet. Aztán szembejött ez az oldal (magyarul itt, fordítás kicsit zötyögős), és elkezdtem, mert jó.
Jó, mert figyelmeztet, hogy minden napban találjam meg legalább az apró szépet, boldogat. Azt állítom magamról, hogy többnyire megtalálom. De így két hét tapasztalat után azt mondom, hogy mégsem mindig egyszerű és egyértelmű játék. Vannak ugye azok a napok, amikor minden klassz. Mondjuk egy nyaralás. Inkább azt nehéz eldönteni, hogy akkor most melyik is a legboldogabb. Aztán jönnek a hétköznapok. És ott vannak a jó pillanatok: a fiam epret legel, egy szép naplemente, saját saláta a kertből. De akad olyan nap is, amikor nehéz bármit is megnevezni. Nem azért, mert rossz, hanem mert általános.  Zajlik a nap, nincs ezen mit ragozni. És ezeken a napokon tesz még tudatosabbá, hogy figyeljek, és hogy teremtsek. Teremtsem meg magamnak azt a boldog pillanatot, azt a kis csúcspontot.
Másrészt billeg ez az egész, mert annyi minden van, amit nem lehet lefényképezni. Egy szó, egy pillantás, egy illat, egy kis szívszorító boldogság.
Mégis jó ez az egész, és végig fogom kattintgatni ezt a 100 napot. Jó lesz utólag is, visszanézni, hogy mi is tesz boldoggá. Azok közül, ami lefényképezhető.

Reklámok

Balance

Még ez egy fontos aspektus. Még így körömfestés közben eszembe jutott.

Tegnap (ma)éjjel egy csomót ébren voltam, mert felébredtem arra, hogy jár az agyam. Hogy elmenjek-e erre a futóversenyre. Hogy megtehetem-e. Persze, a férjem megígérte, hogy vigyáz addig Jónásra. De akkor is, jól teszem? Nem kéne inkább itthon maradnom, pakolni meg főzni? Vagy Jónással játszani? Micsoda hülyeség, hogy órákra elmegyek itthonról, be a városba, ahelyett, hogy lenyomnám az egészet azalatt, míg a gyerek alszik. A férjemnek se adok így plusz feladatot. Talán önző vagyok? Ilyenek. Számomra ez az igazi kihívás az anyaságban. Megtalálni az egyensúlyt. Ahol én is boldog vagyok, Jónás is, a férjem is. Néha úgy érzem, hogy önző vagyok. Néha úgy, hogy túl alárendelődő. Billegek. Ilyenkor általában meg kell keresnem a racionális eszemet, tiszta fejjel dönteni. Máskor meg épp minden észérv ellenére úgy dönteni, ahogy a szívem diktálja.
Most például úgy döntöttem, hogy elmegyek. És nem is volt vele semmi gond: mire a fiúk végeztek az alvással meg az evéssel, én már itthon voltam. És boldog voltam, sikerélménnyel értem haza, ami jobb anyává és feleséggé is tesz. Máskor meg épp nemet kell mondanom. Számtalan ilyen eset van, nap mint nap. Játszok vagy füvet nyírok, tanulok vagy főzök, futok vagy barátokat hívok. Millió lehetőség, millió döntés. A cél az arany középút. És vajon észreveszem-e, ha nem jó úton járok, ha túlságosan elbillen a mérleg? Számomra ez az egyik nagy feladat az anyasággal és az itthonléttel kapcsolatban.

Egysmás

Egy csomó mindenről akarok mindig írni, aztán semmi nem lesz belőle.

Mondjuk némely anyák versengéséről. Az enyém már tizenegy hónaposan járt. Másfél évesen összetett mondatokban beszélt. Én még most is szoptatom. Én három éves koráig szoptattam, mást nem is nagyon fogadott el. Ugyan már, lányok. Nehogy már a gyerekeink képességei vagy a tejünk mennyisége miatt képzeljük magunkat jobbnak! Miért kell akár egy lift előtti egy perces ismerettség során is ilyenekkel menőzni? Kisebbségi érzés kompenzálása? Komolyan, sose kérdeztem meg egy idegent sem (sőt még barátot se nagyon), hogy mennyi teje van, vagy dicskedtem azzal, hogy az én gyerekem már mi mindent csinál, bibibí. Ne már. Én is szoptatom, egyedül eszik-iszik, hat foga van, nem jár, sőt még nem is áll. És? Minden anya más, minden gyerek más, és épp nem a centikben és milliliterekben mérhető dolgokon áll vagy bukik az, hogy ki a jó anya.

Más. Holnap indulunk Olaszországba. Már nagyon várom, remélem jó lesz. A remélem azért van ott, mert anyósomékat is visszük. Akiket nagyon szeretek, de főleg időkorlátok közt. Viszont így lesz időnk egy kicsit saját programra is a férjemmel. Velence közelébe, Treporti-ba megyünk, egy kempingbe. Ilyenkor előszezonban nagyon jó áron lehet szálláshoz jutni. Mi mobilhome-ot fogunk bérelni, így hogy többen megyünk, ez kézenfekvőbb, mint a lakókocsi. Bemegyünk majd Velencébe, ahol már voltam egy párszor, de mindig más és más. Aztán meg találtam állat jó biciklitúrákat a lagúna világba: jobbra víz, balra víz, szigetszerű szárazulatokat összekötő földsávokon lehet tekerni, természet, csendes kicsi falvak, elhagyatott házak, mezőgazdaság. Mintha nem is egy köpésre lennél Velencétől. Meg majd futok reggel vagy este a tengerparton, amit mindig is szerettem volna, úgyhogy most elcsomagoltam a futócuccomat. Meg hát ott a tenger, meg medencék meg minden, Jónásnak maga lesz a paradicsom.

Ha már bicikli, akkor elmesélem, hogy vettünk gyerekülést Jónásnak (ha már biciklissisakot kapott első szülinapjára). Két hete voltunk egy fapados wellnesshétvégén (SZÉP kártya pénz lejárat előtt elköltése volt a tét) Lentiben. Innen egyik nap tettünk is egy jó kis biciklitúrát, kis falvakon keresztül átmentünk Szlovéniába, Lendvára, utána meg Gosztolára. 65 km volt, ami nem sok, de így gyerekkel minden várakozáson felüli. Jónás (többnyire) imádta. Integetett a kis kezével, fogta a szelet, nézte az én kerekemet, a fákat, a házakat, az autókat, a teheneket. Aztán kétszer el is aludt, csak szegénynek gurgulázott a feje jobbra-balra a kemény sisakon. Kell vennem neki egy nyakpárnát. Az ülés egyébként dönthető (Hamax Siesta), full luxus ahhoz képest, ahogy én utaztam gyerekkoromban. Meg persze gyakran megálltunk, amikor mászkálhatott. A Lenvadedesi tóban félig megfürdött ruhástul, hiába volt picsa hideg, addig pancsolt benn, míg el nem ázott, aztán visított, amikor kivettük, pedig a víz szerintem volt vagy 20 fokos. Ja, volt nálam váltás ruha. Tapasztalat még, hogy az autósok arrafelé nagyon körültekintőek, a bicikliutak pedig rendkívül rosszak voltak.

Ennyire futotta, többit majd legközelebb.

10 km, 1 óra, tömegfutás

Mivel Yvette miatt csak hétfőn voltam futni, szombaton meg nem volt kedvem terepen sarat dagasztani, beneveztem a CocaCola Női Futógála 10 km-ére. Csak hogy szokjam a tömegrenedezvények jellegét, időzónákat, rajtolást, sík aszfalton futást – a félmaratonra felkészülendő. Titkon vágyott (de benne hinni nem mert) célom a 10 km  1 órán belüli teljesítése volt. Hát végülis majdnem. Vagy igen?

Beálltam a 6 perces iramfutók elé, hogy legalább megpróbáljam. Nem volt gyenge, de bírtam, legalábbis az első frissítőpontig. Ott aztán lemaradtam vagy 100 métert, amit nem is hoztam be egy jó darabig, mert éreztem, hogy akkor nem fogom végig bírni. Közben jól megáztunk, meg futottunk a Hősök terén, meg kerülgettem az embereket.
Ez volt az egyetlen rossz dolog: egy csomóan gyorsabb zónából rajtoltak el, mint amit teljesíteni képesek (gondolom büszkeség kontra józan ész), így nem lehetett normálisan futni, mert nagyjából az egész idő alatt cikázni kellett – baromi idegesítő. Emiatt nem fogok gyakran ilyen nagy versenyen indulni. Az előnye viszont a húzóerő, több a motiváció, mint egy otthoni futásnál.
A nyolcadik kilométertől gyorsítottam, mert éreztem, hogy bírni fogom, az utolsót kilit meg szinte sprinteltem. Le is hagytam a 6 perces iramfutó srácokat (elvileg ők futják le pont egy óra alatt). Az órám szerint 00:59:38-at futottam, úgyhogy nagy volt az ünnep. (Egyszemélyben, mert a férjem otthon aludt Jónással). Itthon viszont a hivatalos eredmény egy óra pár másodpercet írt, ami végülis nagyjából ugyanaz az eredmény, de mégse.
Mindenesetre jó volt, a  három havi futómúltamhoz képest jó eredmény, elégedett vagyok. És meglepett, hogy tudok ilyen gyorsan is ennyit futni. És lefogadom, hogy fogok még gyorsabban is, de most ez jó. Mert azt mondtam, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha le tudnám futni egy óra alatt.
Másik tapasztalatom még, hogy hogy elszoktam a várostól meg az emberektől. Az öltözőben elcsodálkozom, hogy a lányok még mindig tahiti színűre szoláriumozzák magukat. A vécé előtt sorban állva meg hogy milyen klassz futócucca van (sok)mindenkinek. Aztán az ember rögtön elkezd vágyakozni olyan dolgok után, amire valójában semmi szüksége. Van az az egyszeri bácsika, aki sorra nyomja le az öreg bringájával a fancy cuccokba öltözködött kerékpárosokat, a csomagtartóján meg egy tábla fityeg, hogy more training, less shopping. Na ja. Jobban teszem, ha fogom a régi cuccaimat, aztán kihúzok a terepre futni. Ja, jövő héten tengerparton fogok futni, bibííí.

Meditáció és futás

Ezt most olvastam, jó írás, bár az orgazmusos rész kissé túlzás. Itt van egy része magyarul is.

A moment comes when the runner disappears; there is only running. The body, mind and soul start functioning together (…) Drop old ideas of meditations, that just sitting underneath a tree with a yoga posture is meditation. That is only one of the ways, and may be suitable for a few people but is not suitable for all. For a small child it is not meditation, it is torture. For a young man who is alive, vibrant, it is repression, it is not meditation. (…)

Jogging, dancing, swimming – anything can be a meditation. My definition of meditation is: whenever your body, mind and soul are functioning together in rhythm it is meditation, because it will bring the fourth in. If you are alert to the fact that you are doing it as a meditation ¯ not to take part in the Olympics, but doing it as a meditation – then it is tremendously beautiful. (…)

But the basic fundamental is, whatsoever the meditation, it has to fill this requirement: that the body, mind, consciousness – all three should function in unity. Then suddenly one day the fourth has arrived: witnessing. Or if you want to, call it God; call it God or nirvana or Tao or whatsoever you will.

Nekem mindig is ezek voltak a meditációim. Futás. Kert gazolás. Hegymászás. Ritkán megy ülve, mert vagy túl fáradt a testem és az elmém túl friss, vagy épp fordítva. Kint a természetben, főleg a napon, ott jó ülve is. Épp most hétvégén, a lenti (lenti-i?) energiaparkban ücsörögve éreztem ezt. Nem is az energiaparknak, hanem a tavaszi napsütésnek, a természetnek, a hétvégi kikapcsolódásnak köszönhetően. Ülök a napsütésben a padon, és egyszer csak súlytalan és gondolattalan vagyok, és repülök, és érzem az érfalaimmal a vér áramlását. Ott vagyok és mégsem.

De a dolgos hétköznapokra marad a futás, a természet, a hegy meg a gazolás.

Pszichológusnak

-Hol van Jónás?
Magára mutat.

-Hol van Anya?
Süti-süti pogácsát mutat.

-Hol van Apa?
Pápát mutat.

No comment.

Babanapló – 1. év

Szia Puppa, Kisfiam, Nagyfiam! A minap egy éves lettél (Írtam ezt egy jó hete). Napokig nosztalgiáztam azon, hogy mi történt egy éve, mikor megszülettél, felsírtál, először aludtam veled… Hogy elment az idő. A mindennapok lassan telnek, de az ével elröppennek.
Mostanra kisfiúvá cseperedtél, nem vagy már kisbaba. Az első hónapokhoz képest már nagyon önálló vagy: jössz-mész, beszélgetsz, énekelsz, mérgeskedsz, nevetsz saját magadon. Pedig tavaly ilyenkor még csak egy kis síró – alvó – nézelődő csomagocska voltál.
És még mennyi mindent fogsz tanulni! Növekvő kíváncsisággal figyellek, és szinte minden napra jut valami, amit először, másképp, jobban, ügyesebben csinálsz. Már kezd meglátszódni, hogy milyen ember leszel. Vagy legalábbis annak sejtése.

Most egy kis napsugárgyermek vagy, időnkénti erőteljes dühkitörésekkel (Írtam ezt egy hete. Azóta…). Legtöbbször kedves vagy és boldog. Játszol a sarokban, közben dúdolod a hinta-palintát (komolyan – az elején még mondod is, hogy hinn). A legtöbb dologra mosollyal válaszolsz. Semmitől nem félsz (kedvenc játékod, ha oroszlánként morogva, négykézláb közelítek feléd), a szomszéd kutyát megdögönyözöd, és az idegenekre is előszeretettel ránevetsz. Akik ettől nyilván elolvadnak. A pénztárak előtti sort, a lift utazóközönségét, a postás bácsit – mindenkit felvidítasz. Ezt nagyra értékelem benned. Ha épp nem nevetsz, akkor borzasztó tudományos vagy. Mindent megvizsgálsz, megfigyelsz. Elég könnyen tanulsz. A fiókba csak egyszer csípted be az ujjad, többet nem tetted oda. A játékaid nemigen kötnek le, de minden műszaki dolog érdekel: csavarhúzók, lécek, gépek, pántok, láncok, minden. Úgyhogy játékot már nem is nagyon veszek, születésnapodra is biciklis sisakot kaptál. Ha már bicikli, akkor mozgás: ügyesen mászol fel és le (lépcsőre, ágyról, homokozóból), nagyon stabil a mozgásod – ezért is tanulsz meg lassan új dolgokat. Nem szívesen engeded el, amibe kapaszkodsz, és ideális mozgásgormának találod a mászást, nem vagy motivált a járásra.Mondjuk megértem, hogy hatékonynak találod: tegnap önállóan másztál fel a Budakeszi vadaspark kilátótornyába (végig mögötted álltam).

Egyébként az van, hogy előre is elnézést kérek, ha ebből valaha hátrányod származik (szerintem inkább előnyöd fog), de kissé hippigyereknek nevelünk. Vagy minek. Inkább úgy mondom, hogy így alakul. Csupán azzal, hogy nem azt engedem meg vagy tiltom meg, amit szokás, hanem amit jónak látok – vagy miattad, vagy miattam. És ezt az emberek néha furcsállják. Néha nevetnek rajta. Néha (főleg más anyukák) fölháborodnak. Tudod, én nagyon jólnevelt gyerek voltam. Akire mindig azt mondták a más anyukák a többi gyereknek, hogy látjátok, így kell viselkedni. A bezzeg gyerekek. Köszönöm, nem kérek süteményt. És közben meg tökegyedül éreztem magam, és egyáltalán nem jól. Úgyhogy én mindent megengedek, amit jónak látok, és csak a valóban rossz dolgoktól tartalak vissza, vagy amivel ártasz másoknak. Például nem érdekel, ha az erdőben négykézláb akarsz velünk jönni. Akkor sem, ha épp fehér ing van rajtad. Az sem zavar, ha az elegáns étterem teraszán a homokozójátékokkal játszol az asztalok alatt. Ha hátul a kertben dolgozunk, akkor egész délután a földet túrod, este még a pelenkádból is háncs hullik. Nem zavar, ha társaságban nem viselkedsz (értsd: sok harsogó rokon az agyadra meg, és kiabálni kezdesz). Játszhatsz csavarhúzóval, kalapáccsal és villával is (látom, hogy ügyesen teszed, és egyáltalán nem vagy veszélyben).  Pohárból iszol, villával eszel, apád fejjel lóbál, kavicsot szopogatsz. Nem nyeled le. Igyekszem a biztos keretek között nagy szabadságot adni, és fölös félelmekkel nem traktálni téged, hanem inkább megtanítani a dologok használatára. De ha valakit bántasz, megütsz, elveszel, eltörsz, a visibálásoddal zavarsz – azt azért nem engedem. A bántás, a rombolás, az erőszak nem jó.

Aztán persze tudsz rossz vagy fárasztó is lenni. Például vannak dolgok, amiról pontosan tudod, hogy nem szabad, mégis újra és újra megteszed. Ezredszer is. Ha valami nem tetszik vagy nem engedek meg valamit, sokszor visítva tiltakozol – persze ettől nem változik semmi. És olykor végképp kiakadsz (főleg ha már fáradt vagy), akkor aztán az ég irgalmazzon minden dobhártsának. De ilyen szerencsére viszonylag ritkán van.

Apa – ha már ő nem ír, legalább én írok rólatok – odáig van érted. Nyilván már az elejétől szeretett, de mióta ilyen kis emberformájú lettél, azóta nagyon összehaverkodtatok. Néha együtt dolgoztok, aztán közös hancúrozás. Sokszor ültet a nyakába, ha megyünk valahová. Ilyenkor ő büszke, te meg boldog, rágod a haját (ilyenkor ő nem boldog). Gyakra kapom rajta, hogy össze-vissza puszilgat, és folyton felhoz egy-egy kis sztorit rólad akkor is, ha nem vagy ott. Gyakran mondogatja, hogy milyen jó hogy vagy (és hogy kéne neked kistestvér). Jó kis apa-fia kompánia vagytok, lesztek – örülök neki.

Eddig írtam egy hete, most már május 7-e van, és máris mennyi minden megváltozott. Beléd belédbújt egy kisördög, nehéz bírni veled, a lakásban szinte nem is lehet – de kint elvagy, mint a befőtt. Homokozó, szomszéd kutya, bogarak – és egy szavad se hallani.
Viszont elkezdtél nagyon intenzíven utánozni. Minden szögletes és fekete tárggyal telefonálsz (füledhez emeled, néha oda is szorítod a válladhoz, és beszélgetsz: hóóhóó?), fetrengünk a röhögéstől. Ha lenyúlod a bögrém (mint tegnap a fűben), akkor szépen kevergeted benne a semmit kanállal, majd iszol. Néha úgy, ahogy én szoktam, benne hagyott kanállal. Egymásra teszed az építőkockákat, lehet veled gurigázni, lenyúlod az ecsetemet és tunkolnád a zárt festékesdobozba, hogy fess vele – épp úgy, ahogy tegnap csináltam. Ma az aksitöltöt próbáltad bedugni a konnektorba, rendeltetésszerűen.

Nem tudom, hogy írtam-e már itt valahol, de most érzem azt, hogy elszakadsz, hogy az egy helyett két lény lettünk, végérvényesen. Hogy önálló ember lettél, elképzelésekkel, akarattal, vágyakkal – és nem csak ösztönökkel. Ellenem mész, ellenkezel, dühös vagy rám olykor. Máskor meg csak én, csak velem, csak az ölemben, fél délután cipellek. Olyan ez, mint egy elválasztódás, talán nem véletlen, hogy párhuzamosan is halad a kettő (tudom, szeparációs szorongás). Múltkor beszéltem erről valakinek, de csak nevetett – Bogár, ne légy teátrális, mi az, hogy elszakadtok egymástól – de ez tényleg így van, lehet, hogy csak nálunk, lehet, hogy csak nálam, lehet hogy csak egymásik anya érti ezt meg – nem tudom. Ilyen lehet a tinédzser kor is, vagy mikor kirepülnek otthonról a nagy gyerekek.
De az biztos, hogy kis ösztönlényből önálló ember lettél, épp csak egy röpke év alatt. Intenzív év volt, nehéz és csodálatos, és én nagyon örülök, hogy vagy nekünk, hogy épp te vagy nekünk. Légy ilyen boldog mindig, mint épp most vagy: ahogy ülsz a földön, pogácsamaradékkal a szádban a ragasztószalagot gurigatva és énekelve.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum