Babanapló – 1év 1,5 hónap

Szia Kisfiam, Nagyfiam. Hogy is szólítsalak? Éppen ma, amikor első önálló lépéseidet tetted meg? Még mindig pici töpörtyű vagy, mármint hozzánk, felnőttekhez képest. A tavalyi önmagadhoz képest pedig ügyes önálló nagyfiú.
Már napok óta próbálkoztál az egyedül állással, meg én is játszottam veled ilyet, de még nem nagyon ment. Tegnap épp ezt gyakoroltad, amikor elborultál, és nekiestél a dohányzóasztalnak. Irgalmatlan sírás, orrvérzés és lilulás lett a vége. Csak reményked(t)em, hogy nem tört el. Most heteig egy nagyseb fog virítani az orrnyergeden, pedig még az álladon is látszik az előző nagy borulás nyoma. Nem mintha nagyon zavarna téged: tíz perc múlva már nevetgélve mászkáltál, hihetetlen.
Aztán ma a medencében (vettem egy nagy négyszemélyes felfújható medencét, amiben most csak 20 centi víz van – imádod) elkezdtél azzal játszani, hogy elengeded a kezed. Vagyis először véletlenül csináltad, miközben a locsolókannáddal öntözgettél. Mikor észrevetted, hogy nem kapaszkodsz, akkor jót nevettél magadon, és elkezdted szándékosan is gyakorolni. Aztán mikor meginogtál, akkor inkább tettél néhány lépést, hogy el ne ess. Ennek aztán negyed óra múlva az lett a vége, hogy a medence túlfeléből egyedül odajöttél hozzám, illetve vissza (2,5 méter). És borzasztóan örültél magadnak, ahogy én is. Nagyokat nevettünk örömünkben – nem tudom, ki volt boldogabb: te vagy én. Szóval egy nap alatt bemutattad az önáló, kapaszkodás nélküli felállást, a kapaszkodás nélküli állva maradást és a járást. Nem semmi. A medence azért is ideális, mert nem esel neki semminek, vagy csak max a gumifalnak. Később próbálkozál máshol is, de olyankor már bejött egy-egy nagyobb esés. De hát így van ez, ez a tanulási folyamat. Sok mással is így lesz még az életben: próbálod, csinálod, esel-kelsz, és aztán egyre kevesebbet hibázol, és végül megy. Büszke vagyok rád nagyon. Tudom, ez az élet rendje, meg minden kisfiú (és kislány) előbb-utóbb megtanul járni (jó, nem mind. de legyünk hálásak, hogy te igen), mégis csodálatos ezt így végignézni, ahogy kitalálod magadnak.

Az utóbbi másfél hónapban ezen kívül is sokat változtál. Amit pár hónapja írtam, hogy azt érzem, hogy elszakadunk egymástól, az mostanra teljesen meg is történt. Ez nem jelent azt, hogy érzelmileg szakadunk el, sőt. Csak függésileg, egymásrautaltságilag, vagyis inkább úgy mondanám, hogy most már teljesen két külön ember vagyunk, míg korábban szinte egyek voltunk. Talán mert még nem tudtad, hogy Te vagy Te. Hogy mi két külön ember vagyunk. Most pedig már van sajátod. Véleményed, akaratod, személyiséged. Igen, eddig is volt, de most már nagyon megnyilvánul. A saját utadat járod. És én ezt tiszteletben tartom, még ha nem is mindig engedem (pl. ha veszélyes). Eldöntöd és kifejezed, hogy mit szeretnél, és harcolsz is érte. Önfejű vagy, akaratos és önálló. De nem baj, tőlem úgyis mindig az akaraterőmet irigyelték. Hát legyen csak. Sokan arra buzdítanak, hogy törjem meg az akaratod. Micsoda marhaság. Az egyik legnagyobb kincsed. Hogy tudod, hogy mit akarsz, és harcolsz is érte. Ez nagyon fontos. Persze azt is meg kell tanulnod, hogy nem kaphatsz meg mindig mindent. Az életben vannak rendszerek, szabályok és összefüggések, és ezt meg kell értened, sokhoz alkalmazkodnod is kell. És ez megtanulni ugyanolyan fontos. A kettő együttes jelenléte a kulcs.

Ezzel párhuzamosan, ahogy érzed, hogy mi két ember vagyunk, sokkal bújósabb is lettél. Mintha eddig csak az ösztön lett volna, most meg tudatosan ragaszkodsz, szeretsz. Lehet, hogy egy pszichológus másként magyarázná (szeparációs szorongás), de én így érzem, ezért írom így le. Napjában számtalanszor odajössz, megölelsz, gügyögsz nekem. Felkéredzkedsz az ölembe. Símogatsz, puszilgatsz, a nyakamba csimpaszkodsz. Aztán persze mész tovább. És ez annyira édes. Komolyan, annyi szeretetet tudsz adni, olyan megható. Szeretném elraktározni ezeket a pillanatokat arra az időre, amikor majd cikinek fogod tartani az ilyesmit.

Apát is nagyon szereted, ha meglátod, loholsz utána, ugrasz a nyakába. Most ő volt veled három napig, mert én elutaztam. Ez is mutatja, hogy milyen jó kapcsolatotok van, hogy ilyen jól elvoltál vele, nem sírtál utánam.
Sokat dolgoztok együtt. Túrod vele a földet a kertben (úgy nézel ki utána, mint egy kismalac, még a teraszon levetkőztetlek, úgy viszlek a fürdőszobába, mert a fejed búbjáig saras vagy), szereltek, pakoltok. Ilyenkor egy hangodat se hallani. Vagy borzasztóan figyelsz, vagy valami szerszámmal játszol. Órákig eljátszol egy lapáttal (vagy hólapáttal), a garázs porszívóval, szerszámosfiókkal, vagy ilyenekkel. Folyton kiszökdösöl a garázsba. Számodra az a kánaán. Áhitattal leülsz a fűnyíró elé. Rángatod a slagot. Pakolod a vödörben lévő köveket. A múltkor itt voltak a fiúk öntözőrendszert szerelni. Te megláttad a szerszámosládájukat, és nevetve rohantál, hogy rávesd magad. A rendeltetésszerű játék nem nagyon érdekel, hamar megunod. Amit még szeretsz, az a konyha. A fiókokban pakolás. Főleg a lábosokban kavargatás fakanállal – ezzel is nagyon sokat játszol. Gondoltam is, hogy veszek vagy csinálok neked játékkonyhát, de egyrészt ott az igazi, másrészt most itt a nyár, itt a medence meg sok kinti élmény, majd inkább ősszel vagy télen. Nem kell minden egyszerre.

Mostanában voltunk nyaralni is, Lentiben meg Olaszországban. Ezekről már írtam máshol, a lényeg, hogy szeretted őket, főleg a biciklizést meg a tengert és egyéb vizeket. Majd a fényképek visszaadják a hangulatot meg az eseményeket. Olaszország volt az ötödik ország, ahol eddig jártál. Jövő héten meg a Balatonra megyük, más gyerekek is lesznek, szerintem azt is szeretni fogod.

Hogy egy pár adatot is feljegyezzek: bő 78 centi vagy, és majdnem 10 kiló. Továbbra is hat fogad van, jó ideje nem nőtt új. (Veszélyes mutatvány megnézni, mert előszeretettel harapsz, mégpedig nagyot.) Hajad világosbarna (volt már vöröses is meg sötétbarna is), hátul göndörödik, ha hanyatt alszol rasztásodik :). Körömvágást elviseled, hajfésülést magadnak szereted csinálni. Mindent eszel, talán mézet és magvkat nem kaptál csak. Az eperrel várni akartam, de a Papa küldött neked kilenc tövet, és ezeket önkiszolgáló rendszerben fogyasztod is (csumát kiköpöd). És imádod. Mint ahogy az összes többi gyümölcsöt is. Főleg ami piros. Emiatt elkezdtél paradicsomot is enni, mert azt hitted, gyümölcs. Viszont mostanában a zöld színű ételekkel hadilábon állsz. Ami nem ízlik, egyszerűen kitolod a szádból. Tejet is iszol, most hogy már nem szpoizol. Azt is szereted. Nap közben vizet iszol, teát vagy gyülölcslevet nem kapsz. Egyébként általában azt eszed, amit mi. Nappal már javarészt csak egyszer alszol (2-2,5 órát), cserébe este kicsit hamarabb lefekszel (nyolc). Az éjszakát végigalszod, reggel hét és nyolc között kelsz, énekelgetve és az állataidnak magyarázva.

Van még egy olyan furcsa dolgod is, nem tudom, erről írtam-e, hogy számunkra ismeretlen okokból dolgokat és embereket nagyon nem szeretsz. Például nem vagy félős, de van 1-1 ember, akitől rendszeresen sírva fakadsz. A legdurvább, hogy a mamáéknál teljesen kiakadsz a fürdőszobától. Először azt hittem attól, hogy a Mami fürdet, és nem én. Vagy hogy fáradt vagy, vagy idegen a hely. De nem, mert egy csomó helyen fürdettünk már, szállodák mosdókagylójától kempingekig sok helyen, és nem szoktál sírni. Így aztán a múltkori nagy tüdőszaggató üvöltéskor Apa kivitte a kádadat a folyosóra, és te abban a pillanatban elhallgattál. Aztán van olyan is, hogy olyan helyre nézel meg mutogatsz, ahol nincs is semmi. Szóval szerintem te még látsz és érzel olyan dolgokat, amiket mi nem. Szerencsére nem ilyesztő mértékben, inkább csak érdekes. Kíváncsi lennék, hogy te hogy érzékeled ezt a minket körülvevő világot, az embereket, meg bennünket.

Annyi minden van még, amiről írhatnék. De lassan abbahagyom, mert aludni is kell, ha már nem mentem futni. Amit nem írok le, azt igyekszerem megjegyezni. Megjegyezni és elraktározni az agyamban meg a szívemben. Nem csak a tényeket, főleg nem azokat. Hanem az érzelmeket. A feltétel nélküli szeretetet, a ragaszkodást, a tanulást, a tanítást. Te pedig őrizd meg azt, aki vagy, ezt az akaratos, erős, kedves és mosolygós Jónást – ezt kívánom. És ezt kívánom támogatni is. Téged, aki Vagy.

A nagy találkozás

A mai nap nagy megkönnyebbülése és öröme a fiammal való találkozás volt.
Nem tudom, hogy három napra az apjára hagyni egy egyéves gyerekt vakmerőség-e, normális-e, jó-e, fontos-e.
Hónapokkal az idulás előtt azt gondoltam, hogy természetes. Napokkal előtte meg már szorongtam inkább, hogy nem, nem akarom. Nem tudtam, hogy a nem akarás mögött jogos félelem áll-e. Hogy tényleg nem jó ötlet, vagy csak amiatt érzem ezt, mert az elmúlt jó négyszáz napban már annyira összenőttünk, hogy elképzelni sem tudom magam nélküle. Viszont ha ez így van, akkor lehet, hogy hasznos is, ha lassan megtanulom elengedni. Ha én magam se függök annyira tőle. Ha nem növök rá, nem vagyok helikopter, nem féltem túl. Végtére is az apjára hagyom, akit szeret és ismer, és a megszokott környezetében lesz.
Másrészt viszont hallani mendemondákat, hogy a gyerek pár nap után nem akarta megismerni az anyját, vagy utána akkor is teljesen kétségbeesett, ha az kiment a vécére.Hát mindegy, ha már bevállaltam, akkor elmentem. Azért sokszor elmagyaráztam neki, hogy anya most elmegy, te apával leszel, vele fogsz játszani meg aludni, de anya majd visszajön.

A kintlét jó volt, nagyon jól esett újra dolgozni, emberek között lenni, új helyeket felfedezni. Csomó érdekes emberrel találkoztam, és nagyon jókat beszélgettem. Nagyon hasznos volt ez a néhány nap, jól éreztem agam, feltöltődtem. Persze mindig ott motoszkát a fejemben Jónás, hogy most mit csinálhat, jól van-e. Jó volt, hogy tudtam a férjemmel beszélni, és mesélte, hogy miket csináltak, milyen kalandokban volt részük, és hogy nincs nagy sírás vagy ilyesmi. Jól evett, aludt, játszott kutyákkal és gyerekekkel, kertészkedtek itthon, eperlekvárt főztek be, barátokkal grilleztek, és megtanult táncolni.

Ma reggel már nagyon vártam a találkozót, és kicsit aggódtam is. Jónás felébredt, én pedig kimentem hozzá. Rámnézett, és teli szájjal elvigyorodott. Aztán felvettem, ő a nyakamba csimpaszkodott, és ölelkeztünk egy csomót, ő meg boldogan hümmögött hozzá. És aztán ment a nap, ahogy szokott. És Jónás épp úgy viselkedett, mint máskor. Játszott, nevetett, evett. Kimentem a garázsba tejért – na most kiderül, hogy kétségbe esik-e, gondoltam. De nem. Egész nap jókedvű és normális, épp olyan, mintha csak pár órára mentem volna el, nem napokra. Én pedig végtelenül hálás vagyok neki ezért.

A szoptatás – part 3.

Jónást ma szoptattam meg utoljára. A gondolattól kicsit elfacsarodik a szívem, de hát ez az élet rendje.
A kezdeti dolgokról írtam már jó egy éve – látod, ahhoz képest, hogy attól tartottam, hogy nem fog menni, több mint egy év lett belőle, és lehetett volna még több is. Végülis több érv szólt az elválasztás mellet: egyrészt már csak reggel és este kapott, akkor is inkább érzelem jött már belőle, mint tej – bár fogalmam sincs, mennyit evett ilyenkor. Viszont hónapokkal ezelőtt bejelentkeztem egy háromnapos útra, azt gondolván, hogy mostanra már úgysem fog szopizni. Az út ideje elérkezett, úgyhogy tenni kellett valamit. Itthon a férjem fogja altatni, és szerettem volna, ha addigra már van egy új, elfogadott altatási módja, hogy könnyen menjenek az esték. Másrészt szeretnénk, ha időnként nagyszülőkre vagy bébiszitterre is tudnánk bízni, emiatt is fontos volt. De mindezekről hajlanó lettem volna lemondani a kicsi érdekében, viszont szeretnénk kistestvért, és ennek előfeltétele lenne a hormonháztartás teljes helyreállása, amit a szoptatás befejezésétől remélek. Ez viszont nyomós érv. Kistesó, hajrá! 🙂

Jónás egyébként könnyen és gyorsan alkalmazkodott az új szituációhoz. Megszerette a cumisüveget, ugyanúgy megy az esti rutin, csak most máshonnan jön a tej. Így viszont nem alszik be evés közben, de pár nap alatt rászokott így is a rendes elalvásra. Már bágyadtan, de ébren teszem be az ágyikójába, ő még egy kicsit gagyarászik, aztán elalszik. Az elején nagy volt a kísértés, hogy karban altassam el, de egyrészt ilyenkor mindig felébredt, amikor letettem, másrészt belegondoltam, hogy jó, hogy most jó, de a következő két évben is az lesz, ha minden este ringatni kell?

Az az igazság, hogy én nehezebben engedtem el, mint ő. Szerintem nekem jobban hiányzik, mint neki. Ő legalábbis semmi jelét nem mutatja. Szép időszak volt, szép pillanatok. Nagyon hálás vagyok, hogy szoptathattam, és hogy ennyi ideig – az összes felmerülő nehézség ellenére is. Életem egyik legmeghittebb élménye volt, és remélem, lesz még rá lehetőségem.

Nyaralások

Olaszországi nyaralásunk több dologra is határozottan jó volt. Az egyik, amit le kell írnom, nehogy elfelejtsem: nagyszülőkkel együtt nyaralni nem jó (mármint a mi esetünkben). Amennyit hozzátesznek az egészhez, legalább annyi energiát ki is vesznek, és most nagyon finoman fogalmaztam. Apósom megállás nélkül magyarázott (ez nem költői túlzás), anyósom megállás nélkül dolgozott. Ha nem, akkor hiányolta. A gyerekért folyton aggódtak: nem éhes? nem álmos? nem szomjas? nem meleg? nem koszos? nem töri el? nem csípi oda? nem esik le? Jó, abbahagytam.
Magát az ottlétet mérsékelten élvezték, Velencét pl. transzporttal együtt három óra alatt letudtuk. Vazzeg én mikor először voltam, még a vaporettón is az ablakhoz nyomtam az orromat, hogy le ne maradjak semmiről. Ők meg vagy itt is csak a gyerekkel foglalkoznak (anyósom), vagy szakértenek (apósom). Utána átmentünk még Buránóba, ott még nem voltam, nekik meg úgyis mindegy. Valójában nem volt velük semmi baj, semmi veszekedés, csak ezért kár volt idáig jönni meg pénzt kifizetni.

Annyiból azért mégis hasznos volt, hogy (1) csak élmény lesz nekik, legalább utólag, és (2) Jónás nagyon összebarátkozott velük. Amúgy elég ritkán találkozik velük (1-2x egy hónapban), és eddig kicsit idegenként kezelte őket, de most országos haverok lettek. Egy jó fél napra leléptünk egy biciklitúrára, és Jónás tök jól elvolt velük, nem is sírt, még aludt is. Úgyhogy erre mindenképp jó volt, örülök neki.
Egyébként jó volt, jól éreztem magam. Már Ausztriába átérve is elkapott az utazásos eufória: havas hegycsúcsok, zöld rétek, kék tavak – most, hogy többet ülök otthon, megint minden új és érdekes, még a Wörthersee-i Marché terasza is, pedig mennyit jártam oda. Aztán volt tengerpart, meg kagylók, meg medencék, meg píneák (bocs, mandulafenyők), meg lagúnák meg minden.

Egyik reggel elmentem futni is, mert valahogy mindig romantikus gyönyörűséggel gondoltam a tengerparti futásokra, meg azokra, akik még nyaralás alatt is kimennek reggel vagy este futni. Hát most én is. Maga a futás mérsékelt élvezetet nyújtott, mert kilóméterenként hullámtörőket kellett kerülgetni, ami azzal járt, hogy a kemény nedves fövenyről fel kellett mászni a mély, süppedős homokba. De az élmény megfizethetetlen. Főleg, hogy még egy kicsit meg is spékeltem: úsztam utána egyet. Elsőre kicsit hülye gonolat volt, mert fürdőruha se volt nálam, meg a tenger se volt meleg, de eszembe jutottak azok az élmények, melyeket pl. Patrikkal szereztünk, amikor letértünk a szokásos tettek útjáról – és nem haboztam. Komolyan bearanyozta a napom. Ilyen kicsiségeken múlik. Elindulsz reggel futni, vagy csak álmodozol? Belemész a vízbe, vagy csak álmodozol?

A másik nagy élmény a biciklitúránk volt. A férjemmel béreltünk egy-egy rozzant citibájkot (mi a nagy országútisok), és nekivágtunk egy kis térképpel a lagúnavilágnak. Jó volt kettesben lenni, új tájakat felfedezni. Keskeny kis utak, vízimadarak, lápok, pár házas falvak, csatornák, buja növényzet, virágzó mezőgazdaság, gnocci, fröccs.

Jónás is jól érezte magát, főleg a medencében meg a tengerben. Bár ez utóbbiba elsőre nem akart bejönni, de később magammal vittem kagylót gyűjteni, és akkor bemerészkedett. Persze épp jött egy hullám, és képen nyalta. Én már készültem is a nagy üvöltésre, mert ugye sós víz – jött is a hang, de nem a sírásé, hanem a nevetésé. Attól kezdve ki se lehetett húzni a vízből, minden hullámba bemászott és kacagott, úgy kellett kirángatni, amikor már kékült a szája. Összehaverkodott mindenféle nemzetiségű kisgyerekkel is, ezek még beszélik egymás nyelvét, a mosoly és a sírás nyelvét, meg a közvetlenségét.

Hát ennyi jut most eszembe, meg hogy legközelebb nem megyünk ilyen messzire, konkrétan csak a Balatonig, egy hétre, a férjem és egy barátom vitorlás vizsgát tesz, mi lányok  meg a gyerekekkel strandolunk. Cserébe, hogy egyedül nyaraltatom a gyereket, kaptam a férjemtől egy szabadon felhasználható kimenőt, talán Grossglockner mászásra váltom be. Előtte azonban Lengyelországba megyek, most hétvégén, három nap. Igaz, hogy munka, de ennyi itthonlét után azért mégiscsak kikapcsolódás is.
Hát látod, mégiscsak pörög a nyár, mégse ülünk itthon, gyerek ide vagy oda. Csak egy kicsit másképp utazunk.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum