Fodrász

Tegnap voltam fodrásznál. Kábé fél évente járok, úgyhogy ez nagy szám. És már ez a második alkalom, hogy a fodrász jobban tudja.

Évekig azt kívántam, hogy bárcsak egyszer egy fodrász rámnézne, és azt mondaná, hogy neked ez meg ez állna jól, kitalálna valami szupert az arcomhoz, és én egy klasszisokkal jobb fejjel, a föld felett járva hagynám el a szalont. Ugyanis honnan tudhatnám én, hogy mi áll jól nekem? Vihetek fotót, rajzot, színmintát – ha utóbb kiderül, hogy az egyikhez túl világos a bőröm, a másikhoz meg túl nagy az orrom.
Aztán így harmincon és sok sikertelen próbálkozáson túl már nagyjából magam is tudom. Színt, formát, hosszt, stílust. Képet is viszek. Elmondom, hogy nyugodtan eressze el magát, mert nem szolíd frizurát szeretnék, hanem valami vagányabbat – otthon vagyok egy egy éves gyerekkel, most igazán belefér, nem szól bele a főnök meg a cégpoliszi, megtehetem. Erre mind a kettő (fél év különbséggel) úgy állít fel a székből, hogy gyönyörű, természetes lett a hajad. Lágy és légies.
Anyád.

(Ettől függetlenül mikor eljövök a fodrásztól mindig tetszik a hajam. De ez csak egy napig tart, amíg kijön belőle a hullám.)

(Kíváncsi vagyok, hogy mikor lesz annyi merszem és önbecsülésem, hogy megmondjam a q. drága mesterfodrásznak, hogy fasza, csak én nem ilyet akartam, úgyhogy kösd fel a kötényed és kezdjünk neki mégegyszer.)

Reklámok

Üvöltés ájulásig

Jónás ma a játszótéren úgy elkezdett sírni (mert nem mehetett oda a szomszéd házban lévő fűnyíróhoz). hogy levegőt se vett, annyira, hogy a végén félig elájult, az összecsukló, csukott szemű gyereket kellett eszméletre pofozni.
Most komolyan. Persze biztos azért is, mert nem evett ebédet rendesen, pár hete a mindenevő gyerek nem eszik, mindenre csak zárt szájjal rázza a fejét, kivéve a gyümölcsöt, a tejet, a joghurtot és a rizst (meg édességet, de azt nem kap). A férjem otthon az egészre csak annyit mondott, hogy nem kell ijedezni, föl kell emelni a lábát, azt majd magához tér. Hát kössz. Komolyan a szívbaj jött rám.

Hétköznapok

Milyen édes ez a gyerek – gondoltam félálomban – hogy idebújuk hozzám, a nyakamba fúrja az arcát! Aztán az édes gyerek egy szempillantás alatt a nyakamba hányt. Hát ja. Monjuk már hány előtte is, így kerültünk a nappaliba a matracra, de nem vártam folytatást. Pedig volt még nyolc menet. Közben meg altattam, meg gugliztam, hogy mi baja lehet, és hogy mi ilyenkor a teendő (kiszáradást megelőzni). Hajnal három fele emlékszem arra gondoltam, hogy a fáradtság növekedésével arányosan csökkennek az igényeim – öt után már csak letöröltem az odakészített papírtörlővel, terítettem rá egy pokrócot vagy megfordultunk egy kevésbé érintett részre – és próbáltunk aludni tovább. Jó móka.
Kár, mert holnap lementünk volna Zamárdiba, barátokhoz, három napra. Most így hogy? Nem is magunk miatt, mert ma már egész jól van (bár lehet, hogy még én is sorra kerülök), hanem miattuk, a vendéglátók miatt. Hoztunk egy kis calici vírust (vagy mást) meg egy üveg rozét. Amúgy hogy vagytok?
Pedig vártam már  – idén ilyen nyaralásaink lesznek csak, hétévégék itt – ott, max egy szezon utáni Horvátország még, mert a ház illeték a nyaralásunk, itthon nyaralunk, mondhatni, csak kár hogy ilyen drága. De legalább jó itthon is.

Ami mindenképpen pozitív fejlemény, hogy Jónás múlt héten először lefeküdt a bébiszitterrel, na nem úgy, hanem a csaj fektette le, vagy hogy is mondjam, inkább altatta el. Kata, a bébiszitter volt  már nálunk egy párszor. Először csak egy-egy órára hagytuk rá, és az utcavégi kocsmából vártuk, hogy kell-e hazamenni. De minden rendben volt. Kata amúgy dadus, és nagyon jól bánik Jónással. Úgyhogy mostanában már elmerészkedtünk biciklizni is. Aztán ő fürdetett, legutóbb pedig le is fektette, amit Jónás zokszó nélkül vett tudomásul, bár egy kis extra ringatást igényelt. És most ez azért jó, mert így kinyílt nekünk a világ, immár nem lehetetlen olykor egy mozi, színház vagy koncert, közös biciklizések, romkocsma, fesztivál,csillagos eges romantika. Mondjuk az én fejemben a bébiszitter mindig nagy luxus volt, de valójában havi pár alkalommal kigazdálkodható. Ha pl. biciklizni megyünk, akkor az nem csak jó, hanem ingyen is van. Olyan, mintha moziba mennénk, csak a mozijegy árát (plusz kóla – kukorica) Katának adjuk.

Azán hétvégén tovább durvultunk, ugyanis anyósom is megkapta az altatási feladatot, de neki sem sírt, bár sokáig bohóckodott, mire elaludt. Mi meg napközben biciklitúrán voltunk a férjemmel, feltekertünk Írott-kőre, marha büszke voltam magamra, még így is, hogy az én ötletem volt. Estére meg a Kőszegi várszínházba volt jegyünk, amire mondtam, hogy én nem megyek el, mert nem lehet a gyereket egész napra lepasszolni, ki látott már ilyet, már biztos sír utánunk. De kiderült, hogy nem sírt egy pettyet sem, nem is kerestt, sőt megérkezésünk után nem sokkal húzott is vissza a kertbe kalandokat keresni (merthogy már jár). Úgyhogy rábeszéltek, hogy menjek csak. Végülis jó döntés volt, ritkán hordok már magassarkút, meg maradok ki éjszakára.

Másnap meg gyerekes biciklizést terveztünk egy osztrák, határ menti tóhoz. Jónás imádta, elkesen sikongatott meg magyarázott már megint. Aztán elaludt. És meg szentségeltem, hogy minek vettem neki hiperszuper dönthető biciklisülést, ha a fejét előre horgasztva alszik. Aztán Ausztriában észrevettük, hogy vihar közeleg. Ez nem volt benne a pakliban, a magyar meteorológusok ragyogó napsütést mondtak (mikor utoljára néztem). Aztán az eső el is kapott minket egy emelkedő közepén, öt kilóméter volt még a következő faluig, nálunk meg az összes védőfelszerelés kimerült egy harmincas faktorszámú naptejben. Szegény gyerek csak grimaszolt a szemébe verődő vízcseppektől, de nem szólt semmit, mi meg nyomtuk neki fölfelé, mint a hülyék. Szarrá ázva értük el a falu határát, ahol én az első sörreklámos napernyő melletti nyitott ajtón berongyoltam gyerekestül. Nagyon kedvesen fogadtak, négy idősebb férfi és két idősebb nő volt a helyen, tipikus kocsmás alakok. Kaptunk rádlert, meg átöltöztettem Jónást szárazba (mert egy váltás ruha azért volt nálam, mindig van), aztán mikor jól bevackoltuk magunkat, akkor kiderült, hogy ez nem is kocsma, hanem a helyi kutyabarátok klubja, és most épp a kutyabarátok isznak a klubjukban. De azért nem küldtek el, sőt. Mivel az eső nem akart elállni azt eszeltük ki, hogy a férjem egy kölcsönkabátban visszateker az autóig (26 km szakadó esőben, respect), és visszajön értünk. Így is lett, én pedig Jónással nagy barátságokra tettem szert a kocsma népe között. Tiszteletbei nagypapává lépett elő az egyik, Manner ostyával tömte a gyereket a másik, megbeszéltük a szép gyerek, a szex meg a rózsa kapcsolatát, meg ilyenek. Irtó jó fejek voltak, kicsit olyan volt, mint Ázsiában: ragacsos viaszosvászon terítő, te koszos ruhákban, de már rég nem érdekel, és idegen nyelven beszélgetsz a barátságos helyiekkel, már-már zavarba jőve a kedvességüktől.

Most meg felébredt Jónás (a hintapalintát dúdolja az ágyban, cuki), megyek, megetetem a diétás rizzsel, én meg megeszem a saját termésből készült rakott cukkinit, amit tegnap készítettem, miután befőztem 20 üveg sárgabarck lekvárt. Hát ilyenek vannak mostanában.

Új Föld

Karácsony tájt hallottam egy műsort, ahol valaki egy fájdalomtest nevű valamiről beszélt. Csak pár mondatot hallottam, de felkeltette az érdeklődésem és rákerestem a neten. Ezt találtam.

Nagyon érdekes gondolat volt, és igaznak is találtam saját magamra nézve. Néhány havonta megtörténik az, amit ő a fájdalomtest felébredésének hív. Ilyenkor valami kis dolgon elszakad a cérna, és én teljesen kiborulok. Például a férjem este elmegy sörözni a haverjaival, és én ezen (ami máskor egyáltalán nem gond, meg a tudatos eszem szerint ilyenkor sem az) teljesen érthetetlenül totálisan kiakadok. Sőt, elkezdek mindent rossznak és elviselhetetlennek látni. Mert én álló nap csak itthon rohadok. Bezzeg én nem mehetek el csak úgy sörözni. Nem, én itthon mosom a szart reggeltől estig, én rám nem gondol senki. Ésatöbbi, nem sorolom. Szóval ilyenkor tele vagyok olyan gondolatokkal, melyek miatt másnap vagy harmadnap még akkor is szégyenlem magam, ha ki se mondtam. És nem értem az egészet, hogy mi ütött belém. Hát ez. Mostanában kipróbáltam az általa javasolt megoldást, és tényleg működik. Csak nehéz, fene nehéz, mert az ember ilyenkor tényleg szenvedni akar.

Na és akkor egy hónapja a volt kolléganőm a kezembe nyomott egy cédén egy hangoskönyvet, hogy meg kell hallgatnom, Tolle-től Az új föld. Na, mondom, én Tollét eleve nem szeretem, van otthon egy pár könyve, nem tudtam elolvasni. De aztán hazafelé csak beraktam a lejátszóba, hosszú az út, ráérek. Szarul indult, majdnem ki is  kapcsoltam. Ömlengett valamit a virágokról meg a kristályokról – pont olyan hülyeség, mint vártam. Aztán egyre érdekesebb lett. Mire a feléhez értem, már kifejezetten lelkes lettem érte. Tegnap pedig befejeztem, de még párszor meg fogom hallgatni. Vagy megveszem könyvben, hogy alá tudjam húzni.

Tudod, hogy mi a jó benne? Nem az, hogy szórul szóra elhiszem, vagy hogy mindenben egyetértek. Tudod, én vagyok a Szkepti. Hanem az, hogy gondolatokat ébreszt. Én már rég nem gondolkodtam ennyit a dolgok állásán, mint most. Már rég nem találtam könyvet, ami ennyire szólt volna hozzám. Mint Zorba, meg a Pusztai farkas meg Popper.
Nyilván azért is, mert most ezeken a területeken van dolgom magammal. A jelenléttel.
Még mindig nem értem teljesen. És nem értek egyet teljesen. Én, aki egyszerre nyolc dolgot csinálok párhuzamosan, és én, aki mindig öt lépéssel előre gondolkodok (épp azért, hogy a nyolc párhuzamos működjön), és én, aki akkor vagyok boldog, ha aznap az élet legalább hatféle területén teljesítettem – én engedjek el csak úgy mindent? De akkor mi lesz? Tudom, nem áll meg az élet, de az az élet boldoggá tenne? Persze, hogy fontos a jelenlét, de közben célra is kell tartani, nem lehet mindenben elveszni.
Például hétvégén. Biciklizni voltunk a férjemmel kettesben, Jónásra anyósomék vigyáztak. Ráadásul estére színházjegyünk is volt Kőszegre. Délután négy óra van. A Lékai várban csámborgunk, Ausztriában. Még van hátra egy másfél órás tekerés az autóig, aztán fél óra autózás. Otthon egy kis játék Jónással, fürdés, evés, öltözés, és indulás a színházba. Mindezt úgy, hogy aggódok, hogy le tudják-e fektetni este a gyereket, egyáltalán hogy érzi most magát, amíg nem vagyunk vele, stb. Szóval ott vagyunk a Lékai várban, és a férjem nekiáll a játszótéren hintázni. Halvány dunsztja nincs róla, hogy hány óra van. Ha most a jelenben maradok (1), akkor én is nekiállok hintázni, feldobunk egy jó témát, eldumálunk, aztán esetleg beülünk egy sörre, majd hazaindulunk. Otthon konstatáljuk, hogy késő van, így nem tudunk enni / fürödni / színházba menni / gyereket otthagyni. Vagy pedig (2) szólok a férjemnek, hogy figyi, négy óra elmúlt, nem indulunk inkább? Így lesz időnk otthon mindenre, nem fogunk rohanni, és nem késünk el. Érted? Nem tudom, hogy mi a jobb: hintázni, vagy színházba menni.
Úgyhogy most kísérletezgetek. Egyik nap így, másik nap úgy. Aztán meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.

Színház az egész világ

Mások életét olyan könnyű kielemezni. Néhány nap együtt, három generáció, és mint egy térkép összeáll a történet. Ki miért lett ilyen, melyek a nagyszülők játszmái, mi a szülőké és mi a gyerekeké. Mint egy színházban. Már a két éves gyerek is részt vesz, főszerepe is van, ő az érzelmi zsaroló, a mártír. Akit mindig megvédtek a testvérféltékeny báttyal szemben. Ha sír a kicsi, érkezik a szerető anya, a bátyus viszi a balhét, ő meg kapja az ölelést. Mi következik ebből? Sírni jó, szeretetet kapok. A nagynál meg az a minta, hogy mindegy, mit csinálok, úgyis én viszem el a balhét. Ezért agresszív és bosszút esküszik a világnak. A szülők természetesen szeretetből tesznek így, és a legjobb tudásuk szerint. Szeretőek és igyekvőek – nem róható fel nekik más, csak a nemtudás. Közelről, ha benne vagy, talán nem látszik ilyen tisztán.

És ilyenkor megkérdezem magam: én vajon látom az én, a mi játszmáinkat? Látom, hogy mire kondicionálom a gyerekem? Hogy mit cseszek el már most? Igen, másokat könnyű kielemezni. Sokszor úgy érzem magam, mint egy nagy pókháló közepén, szálak mindenütt, minden mindennek összefügg és megvan az eredete. Mások pókhálóján. Felülről, kívülről. Aztán próbálom nézni az enyémet, mienket is. Igyekszem felülemelkedni, rálátni. Mert sok mindent tudok, éberen figyelem a mi játszmáinkat is (vannak bőven, félreértés ne essék), de mégis megvan az a sanda gyanúm, hogy sok minden elkerüli a szememet. Hogy kívülről, másnak talán tisztábban látszik.

Ilyenkor elgondolkodok, hogy mi lenne, ha elmondanánk egymásnak. Mennyi sokat segíthetnénk így. Elméletileg. Gyakorlatilag meg valószínűleg mélységesen megsértődnénk egymásra, hogy pedig én nem. Én is. Kár.

Akarat az van

Ha látsz az áruházban egy földön fetrengő, üvöltő gyereket, akkor lehet, hogy az enyém az.
Ha látsz az áruházban egy édes, mindenkire mosolygó aranygyermeket, akkor lehet, hogy az enyém az.
A kettő között csak néhány másodperc a különbség, oda-vissza. Többnyire azért inkább az utóbbi van.

Egyébként jár, úgy megy mint egy részeg, imbolyog és röhög, és  folyton menni akar.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum