Hétköznapok

Milyen édes ez a gyerek – gondoltam félálomban – hogy idebújuk hozzám, a nyakamba fúrja az arcát! Aztán az édes gyerek egy szempillantás alatt a nyakamba hányt. Hát ja. Monjuk már hány előtte is, így kerültünk a nappaliba a matracra, de nem vártam folytatást. Pedig volt még nyolc menet. Közben meg altattam, meg gugliztam, hogy mi baja lehet, és hogy mi ilyenkor a teendő (kiszáradást megelőzni). Hajnal három fele emlékszem arra gondoltam, hogy a fáradtság növekedésével arányosan csökkennek az igényeim – öt után már csak letöröltem az odakészített papírtörlővel, terítettem rá egy pokrócot vagy megfordultunk egy kevésbé érintett részre – és próbáltunk aludni tovább. Jó móka.
Kár, mert holnap lementünk volna Zamárdiba, barátokhoz, három napra. Most így hogy? Nem is magunk miatt, mert ma már egész jól van (bár lehet, hogy még én is sorra kerülök), hanem miattuk, a vendéglátók miatt. Hoztunk egy kis calici vírust (vagy mást) meg egy üveg rozét. Amúgy hogy vagytok?
Pedig vártam már  – idén ilyen nyaralásaink lesznek csak, hétévégék itt – ott, max egy szezon utáni Horvátország még, mert a ház illeték a nyaralásunk, itthon nyaralunk, mondhatni, csak kár hogy ilyen drága. De legalább jó itthon is.

Ami mindenképpen pozitív fejlemény, hogy Jónás múlt héten először lefeküdt a bébiszitterrel, na nem úgy, hanem a csaj fektette le, vagy hogy is mondjam, inkább altatta el. Kata, a bébiszitter volt  már nálunk egy párszor. Először csak egy-egy órára hagytuk rá, és az utcavégi kocsmából vártuk, hogy kell-e hazamenni. De minden rendben volt. Kata amúgy dadus, és nagyon jól bánik Jónással. Úgyhogy mostanában már elmerészkedtünk biciklizni is. Aztán ő fürdetett, legutóbb pedig le is fektette, amit Jónás zokszó nélkül vett tudomásul, bár egy kis extra ringatást igényelt. És most ez azért jó, mert így kinyílt nekünk a világ, immár nem lehetetlen olykor egy mozi, színház vagy koncert, közös biciklizések, romkocsma, fesztivál,csillagos eges romantika. Mondjuk az én fejemben a bébiszitter mindig nagy luxus volt, de valójában havi pár alkalommal kigazdálkodható. Ha pl. biciklizni megyünk, akkor az nem csak jó, hanem ingyen is van. Olyan, mintha moziba mennénk, csak a mozijegy árát (plusz kóla – kukorica) Katának adjuk.

Azán hétvégén tovább durvultunk, ugyanis anyósom is megkapta az altatási feladatot, de neki sem sírt, bár sokáig bohóckodott, mire elaludt. Mi meg napközben biciklitúrán voltunk a férjemmel, feltekertünk Írott-kőre, marha büszke voltam magamra, még így is, hogy az én ötletem volt. Estére meg a Kőszegi várszínházba volt jegyünk, amire mondtam, hogy én nem megyek el, mert nem lehet a gyereket egész napra lepasszolni, ki látott már ilyet, már biztos sír utánunk. De kiderült, hogy nem sírt egy pettyet sem, nem is kerestt, sőt megérkezésünk után nem sokkal húzott is vissza a kertbe kalandokat keresni (merthogy már jár). Úgyhogy rábeszéltek, hogy menjek csak. Végülis jó döntés volt, ritkán hordok már magassarkút, meg maradok ki éjszakára.

Másnap meg gyerekes biciklizést terveztünk egy osztrák, határ menti tóhoz. Jónás imádta, elkesen sikongatott meg magyarázott már megint. Aztán elaludt. És meg szentségeltem, hogy minek vettem neki hiperszuper dönthető biciklisülést, ha a fejét előre horgasztva alszik. Aztán Ausztriában észrevettük, hogy vihar közeleg. Ez nem volt benne a pakliban, a magyar meteorológusok ragyogó napsütést mondtak (mikor utoljára néztem). Aztán az eső el is kapott minket egy emelkedő közepén, öt kilóméter volt még a következő faluig, nálunk meg az összes védőfelszerelés kimerült egy harmincas faktorszámú naptejben. Szegény gyerek csak grimaszolt a szemébe verődő vízcseppektől, de nem szólt semmit, mi meg nyomtuk neki fölfelé, mint a hülyék. Szarrá ázva értük el a falu határát, ahol én az első sörreklámos napernyő melletti nyitott ajtón berongyoltam gyerekestül. Nagyon kedvesen fogadtak, négy idősebb férfi és két idősebb nő volt a helyen, tipikus kocsmás alakok. Kaptunk rádlert, meg átöltöztettem Jónást szárazba (mert egy váltás ruha azért volt nálam, mindig van), aztán mikor jól bevackoltuk magunkat, akkor kiderült, hogy ez nem is kocsma, hanem a helyi kutyabarátok klubja, és most épp a kutyabarátok isznak a klubjukban. De azért nem küldtek el, sőt. Mivel az eső nem akart elállni azt eszeltük ki, hogy a férjem egy kölcsönkabátban visszateker az autóig (26 km szakadó esőben, respect), és visszajön értünk. Így is lett, én pedig Jónással nagy barátságokra tettem szert a kocsma népe között. Tiszteletbei nagypapává lépett elő az egyik, Manner ostyával tömte a gyereket a másik, megbeszéltük a szép gyerek, a szex meg a rózsa kapcsolatát, meg ilyenek. Irtó jó fejek voltak, kicsit olyan volt, mint Ázsiában: ragacsos viaszosvászon terítő, te koszos ruhákban, de már rég nem érdekel, és idegen nyelven beszélgetsz a barátságos helyiekkel, már-már zavarba jőve a kedvességüktől.

Most meg felébredt Jónás (a hintapalintát dúdolja az ágyban, cuki), megyek, megetetem a diétás rizzsel, én meg megeszem a saját termésből készült rakott cukkinit, amit tegnap készítettem, miután befőztem 20 üveg sárgabarck lekvárt. Hát ilyenek vannak mostanában.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum