Mikor kiköltöztünk ide az istenhátamögé, akkor az volt az elképzelésem, hogy majd a többi istenhátamögötti szomszédunkkal összejárogatunk, együtt toljuk a babakocsit, fröccsözünk lefektetés után, és az utcán az autók ablakát lehúzva dumálunk mindenkivel – mert mindenkit ismerünk. Ehhez képest az első másfél évben csak a szomszédokat ismertem, mást senkit, de velük is csak nyáron beszéltem, mert télen nem mentünk ki. Gyerekem még nem volt, akit tologassak, mert a hasamban volt, aztán meg kiderült, hogy mindenki máskor tologat – szóval maradtak a régi barátok, akik vagy kijöttek ide az istenhátamögé, vagy nem, meg azért én is sokat járok a városba, és ott éltem a szociális életemet továbbra is.
Aztán idén nyáron ez végre megváltozott. Talán azért, mert már elég nagy a gyerek ahhoz, hogy ne csak alibiből vigyem a játszótérre, vagy véletlen egybeesések miatt, esetleg a sok esőnek köszönhetően – mindenesetre bekövetkezett az, amit így elképzelgettünk (a férjem még egymás gyerekeinek kölcsönös iskolába hordását és a flexek és egyéb vidéki kellékek kölcsön adogatását is képzelte, gyakori sörözésekkel). Szóval hirtelenjében lett egy csomó ismerősünk / barátunk itt, átjárogatunk, közösen játszóterezünk, a kerítésen átnyúlva pálinkázgatunk, ma pedig megesett az első helyi kertiparti is. Ahol már az őszi kirándulásokat, ferrátákat és vitorlázásokat terveztünk. Állat nagyon.
Ha már a ferrátát emlegetem, akkor említésre méltó az is, hogy hétvégén terveztünk egy nagyot mászni (teherbe esésem óta először, leszámítva azt az utat, hol már terhes voltam, de még nem tudtam), a nagyszülők vigyáztak volna Jónásra. Már nagyon vártam, de sajnos iszonyatosan esett, és az egész hegy ködben volt, úgyhogy ez elmaradt. Helyette mászkáltunk az esőben a Hohe Wandon, a gyerek imádta a túrát, mászott a vizes köveken a kis szandijában (nem vittem neki gumicsimmát, mert szép időt mondtak), meg csúszdázott a vagány esőnadrágjában – egy szemernyit sem zavarta a csapadék. Mondjuk a nagyszülők nem voltak megfelelően öltözve – ők napsütéses játszóterezésre készültek szoknyában meg mokaszinban – úgyhogy rövidre fogtuk a túrát. Így aztán egy elég unalmas hétvége lett, de a ma esti kertiparti és az új ismeretségek legalább dobtak rajta.
Aztán az van még, hogy én imádom ezt a kölköt. Függetlenül attól, hogy sokszor rossz, fárasztó, kiborító – naphosszat csak nézném, és azon sóhajtozom, hogy bár mindig ilyen maradna. Nem is az, hogy ilyen maradna, hanem hogy tudom, hogy ez az édibédi kor elmúlik, hamar elmúlik, és majd szemtelen kamasz lesz, aki az orromra csapja az ajtót.. És az az igazság, hogy nem tudom, hogy az a nap mikor jön el. Hogy mennyi van még hátra abból, hogy csak ránézek, és túlcsordul a szívem az örömtől, hogy milyen ügyes, hogy milyen szép, hogy milyen cukor, megzabálom. Olyan érzésem van, mint egy nyaraláson, hogy tudom, hogy minden perecét ki kell élveznem, mert hipp-hopp elröpül. De az is igaz, hogy fél éve is azt gondoltam, hogy ennél cukibb már nem lehet, és de kár, hogy elmúlik, aztán most méginkább az. De tudom, hogy minden elmúlik. De jön helyébe mindig valami más.