Istenhátamögötti

Mikor kiköltöztünk ide az istenhátamögé, akkor az volt az elképzelésem, hogy majd a többi istenhátamögötti szomszédunkkal összejárogatunk, együtt toljuk a babakocsit, fröccsözünk lefektetés után, és az utcán az autók ablakát lehúzva dumálunk mindenkivel – mert mindenkit ismerünk. Ehhez képest az első másfél évben csak a szomszédokat ismertem, mást senkit, de velük is csak nyáron beszéltem, mert télen nem mentünk ki. Gyerekem még nem volt, akit tologassak, mert a hasamban volt, aztán meg kiderült, hogy mindenki máskor tologat – szóval maradtak a régi barátok, akik vagy kijöttek ide az istenhátamögé, vagy nem, meg azért én is sokat járok a városba, és ott éltem a szociális életemet továbbra is.
Aztán idén nyáron ez végre megváltozott. Talán azért, mert már elég nagy a gyerek ahhoz, hogy ne csak alibiből vigyem a játszótérre, vagy véletlen egybeesések miatt, esetleg a sok esőnek köszönhetően – mindenesetre bekövetkezett az, amit így elképzelgettünk (a férjem még egymás gyerekeinek kölcsönös iskolába hordását és a flexek és egyéb vidéki kellékek kölcsön adogatását is képzelte, gyakori sörözésekkel). Szóval hirtelenjében lett egy csomó ismerősünk / barátunk itt, átjárogatunk, közösen játszóterezünk, a kerítésen átnyúlva pálinkázgatunk, ma pedig  megesett az első helyi kertiparti is. Ahol már az őszi kirándulásokat, ferrátákat és vitorlázásokat terveztünk. Állat nagyon.

Ha már a ferrátát emlegetem, akkor említésre méltó az is, hogy hétvégén terveztünk egy nagyot mászni (teherbe esésem óta először, leszámítva azt az utat, hol már terhes voltam, de még nem tudtam), a nagyszülők vigyáztak volna Jónásra. Már nagyon vártam, de sajnos iszonyatosan esett, és az egész hegy ködben volt, úgyhogy ez elmaradt. Helyette mászkáltunk az esőben a Hohe Wandon, a gyerek imádta a túrát, mászott a vizes köveken a kis szandijában (nem vittem neki gumicsimmát, mert szép időt mondtak), meg csúszdázott a vagány esőnadrágjában – egy szemernyit sem zavarta a csapadék. Mondjuk a nagyszülők nem voltak megfelelően öltözve – ők napsütéses játszóterezésre készültek szoknyában meg mokaszinban – úgyhogy rövidre fogtuk a túrát. Így aztán egy elég unalmas hétvége lett, de a ma esti kertiparti és az új ismeretségek legalább dobtak rajta.

Aztán az van még, hogy én imádom ezt a kölköt. Függetlenül attól, hogy sokszor rossz, fárasztó, kiborító – naphosszat csak nézném, és azon sóhajtozom, hogy bár mindig ilyen maradna. Nem is az, hogy ilyen maradna, hanem hogy tudom, hogy ez az édibédi kor elmúlik, hamar elmúlik, és majd szemtelen kamasz lesz, aki az orromra csapja az ajtót.. És az az igazság, hogy nem tudom, hogy az a nap mikor jön el. Hogy mennyi van még hátra abból, hogy csak ránézek, és túlcsordul a szívem az örömtől, hogy milyen ügyes, hogy milyen szép, hogy milyen cukor, megzabálom. Olyan érzésem van, mint egy nyaraláson, hogy tudom, hogy minden perecét ki kell élveznem, mert hipp-hopp elröpül. De az is igaz, hogy fél éve is azt gondoltam, hogy ennél cukibb már nem lehet, és de kár, hogy elmúlik, aztán most méginkább az. De tudom, hogy minden elmúlik. De jön helyébe mindig valami más.

Reklámok

Anyósos

Tudom, hogy rengeteg megíratlan és félig megírt bejegyzés várakozik még a fejemben, de inkább ugrok egyet, és az aktualitások mezejére lépek. Különben az lesz, mint a kenyeres sztorival, hogy ha mindig a régit eszed meg előbb, sose fogsz friss kenyeret enni.

Szóval egy pár, és főleg a szülőpár életében elég sikamlós ügy szokott lenni az anyós / após kérdés. Én is szenvedtem már ettől a kérdéskörtől pár évet más kapcsolatokban, hát nem egyszerű. Annál is inkább örülök most. Az anyósommal telefonáltam az imént (hogy mikor megyünk), és kérdezte, hogy hogy van Kisjónás. Mondom neki, hogy cukipofa, leszámítva, hogy mostanában karmolássza a gyerekeket, pl. ma is a játszótéren. És erre nem kioktatni kezdett (elfogadnám a tanácsát, mert én már mindenből kifogytam), hanem azt mondta, hogy majd megoldod vagy elmúlik, úgyis olyan ügyesen neveled Jónást. Érted? Egy anyós ilyet mond. Nem a dicséret (ami amúgy is erős túlzás), hanem a szándék. Hát nem cuki?

Azért ők sem tökéletesek, ha két napig náluk vagyunk, már nagyon szeretek hazajönni, négy után meg menekülök – de hát mások vagyunk. De tény, hogy nem szólnak bele a dolgainkba (kivéve, hogy miért nem kereszteltetjük meg a gyereket, de ez nekik gyenge pontjuk), tiszteletben tartják az elveinket és eltűrik a hóbortjainkat. Én meg cserébe figyelek rá, hogy a lehetőségekhez képest (300 km) gyakran lássák az unokájukat, és sokszor felhívom őket skypon. Én, nem a fiuk.

Jónás is szeret náluk, imádja a nagy kertet, a cicákat, apósomba konkrétan szerelmes, és hagyja, hogy anyósom lefektesse éjszakára. Így ott tudjuk hagyni egy-egy fél napra vagy estére, mi meg elmegyünk bicajozni, hegyet mászni vagy színházba. Tök jó.

Futás és anyaság

Ez egy olyan dolog, amit most végre végigcsinálok. Legalábbis nagyon úgy néz ki. Kitaláltam, kitűztem, és dolgozok érte. Rohadt sokat dolgozok érte. Sokszor éjjelente rovom az utcákat, hogy utolérjem magam az edzéstervben – heti három edzés marha sok. Szinte mindegyik helyett lenne kifogásom. Nem aludtam éjjel, sokat vacsoráztam, meleg van, hideg van, esik az eső, hétvégi program van, fáj a lábam, szűnni nem karó csonthártyagyulladásom van… De az az igazság, hogy egyre jobb vagyok. Ma futottam egy résztávos 7 km-t, ebéd előtt, mert hazajött a férjem. Mármint nem azért, mert ő hazajött, hanem mert így le tudtam lépni, Jónás úgyis aludt. De nem is ez a lényeg, hanem hogy az átlagidőm 5:44 / km lett, ami iszonyú jó, mármint csak nekem, hozzám képest, aki (most visszanéztem) tavasszal örült, hogy nyolc alá be tud gyömöszölni mindent.

De még csak nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy anyaként, nekem, miért jó futni. Például azért, mert végre valamiben le tudom mérni, ki tudom mutatni, hogy jól csinálom, jó vagyok. Mert amúgy mit csinálok? Gyereket nevelek nagyjából nulla-huszonnégyben. Persze sok mást is csinálok mellette, de akkor is, ez a fő tevékenységem. Míg dolgozni jártm, addig rengeteg emberrel voltam kapcsolatban, sok visszajelzést kaptam nap mint nap. Jól sikerült-e egy munka, elégedettek a megrendelők, szép a szoknyám, köszi a kávét, miegymás. Az itthonlevésben számomra az az egyik legnehezebb dolog, hogy magamra vagyok utalva. Nem kapok nap mint nap visszajelzést arról, hogy jól csinálom-e, jó vagyok-e, és ha nem érzem így, akkor sem tudok egy kis szükség-dícséretet bezsebelni. A saját belátásomra, önbecsülésemre és önképemre van bízva az, hogy ki vagyok. Magamra hagyattam önmagammal. (Fodor Ákos – Magadra ítéllek).
Oké, nem ilyen durva a kép, de ha sarkítani akarunk, akkor igen. Szóval sokszor elbizonytalonodom, hogy jól csinálom-e a dolgaimat. Legalább elég jól-e. Ha szépen átalussza a gyerek az éjszakát, meg jól eszik meg szépen fejlődik, akkor nyugtathatom magam azzal, hogy igen. De ha mondjuk elkezd boldog-boldogtalant karmolászni (mint ahogy mostanában teszi), akkor már rögtön ott a kétely, hogy ez normális-e, miattam van-e, mit tehetnék ellene, hogy kell kezelnem. Gyakorlatilag az egész anyaságot végigkíséri egy hol erősebb, hogy gyengébb bizonytalanság, hogy jól csinálom-e.
És ezért jó nekem a futás. Mert kimegyek, lemérem, és tudom, hogy jó vagyok. Jobb vagyok, mint múlt héten, vagy mint a múlt hónapban, és látszik, hogy közeledek a célom felé, és szinte biztos, hogy sikerülni fog. Míg az, hogy jó anya voltam-e, lehet, hogy csak húsz-harminc év múlva derül ki, ha.

Aztán meg azért is jó futni, mert ott csak én vagyok. Volt az a Mel Gobson-os film, amikor hallotta a nők gondolatait. Abban pedig szó volt  egy Nike kampányról, hogy a nő egyedül akar lenni, és kimegy, és ott csak ő van meg az aszfalt, és önmaga lehet. Régen olyan abszurd hülyeségnek gondoltam ezt, mi az istenért lenne jó, hogy csak ő meg az aszfalt, érted, ne már. Aztán mostanában olyan sokszor eszembe jut. Szeretek anya lenni, szeretek feleség lenni, de néha annyira elég, olyan fárasztó estére az egész. Csinálni, hozni, vinni, meghallgatni, szólni, kérni, cserélni. Ilyenkor olyan jó kimenni, bele az éjszakába, és csak én vagyok (meg az aszfalt), és nem vagyok se anya se feleség, hanem csak én. Nem kell senkit meghallgatni, senkire figyelni, semmit csinálni – csak futni.

Elindulni egyébként szinte sohasem jó. Általában átverem magam: csak azt tűzöm ki célul magam elé, hogy felveszem a futócuccot. Aztán, ha már rajtam van, akkor nincs mit tenni, ki kell menni futni. De utólag nagyon jó. Van is ez a kutatás, a futók öröméről. Mikor hazaérek – függetlenül attól, hogy jó vagy szar időt futottam – úgy érzem, hogy ma is tettem valamit. Hogy végülis milyen jól telt ez a nap, milyen szép az élet, trallala. Ha nappal megyek futni (általában a hoszúkat), akkor egész nap érzem az energiát. Ha az erőt nem is, de a töltetet igen. Kisimulnak a homlokráncaim, türelmesebb, vidámabb vagyok.

Hát ilyenekért jó futni, így hogy anya vagyok. Magáért a futásért ritkán jó, bár van abban is valami perverz élvezet, mikor annyira kihajtom magam, hogy a könyökömön is csöpög a víz.