Szalma és dac

Vasárnap hajnal óta kettesben vagyok Jónással, mármint a férjem nélkül, aki céges úton van szerda estig. És lesz még pár ilyen alkalom októberben, most összejöttek a dolgok meg az utak.

Régen nem állhattam az ilyen napokat, mégiscsak szebb az élet, ha az ember párja este hazajön, de most jól elvagyok. Nem azért, mert már nem hiányzik, hanem mert úgy döntöttem, kiutalok magamnak is egy kis szabit. Olyan értelemben, hogy mindenféle programokat csinálok Jónással, nem ülök itthon, és nem végzek házimunkát. (Persze végül mindig végzek.) Vasárnap reggel ügyeletre mentünk (Ez lassan állandó program. Most a szeme dagadt meg annyira, hogy reggel ki se tudta nyitni. Valami csípés, mint utóbb kiderült.), aztán gesztenye ünnepre, aztán plázázni. Hétfőn játszóházban kezdtünk a szomszéd csajokkal (én is csúszdázhatok, juhéé), aztán a húgom jött el hozzánk, este pedig kertipartira mentünk a szomszédba. Jó, hogy közel van, mert így bármennyi Aperol spritzet ihattam (3,5). Jó társaság volt, jókat dumáltunk, és a gyerek sem tört össze semmit és nem vert meg senkit.
Ma egy másik lánnyal találkoztam, itt lakik két utcára, de eddig személyesen még nem sikerült – egész délelőttös dumálás és kávézás lett belőle. Holnap a harmadik szomszédlány jön, csütörtökön kirándulni megyünk, pénteken kertet rendezünk anyósékkal, szombaton terep félmaratont futok (add uram), vasárnap Szlovákiában biciklizünk, addigra már a férjemmel és barátokkal. Kicsit zsúfolt hét, de én csípem ezt az életet. Mielőtt Jónás megszületett, de még az első hónapokban is azt hittem, hogy itt fogok besavanyodni itthon, ebben az ismeretlen városban, aztán tessék, mostanra már nem győzöm lemondani a programokat. Kicsit olyanok lettünk itt a telepen, mint a Született feleségek meg a Lilaakác köz, úgy is néz ki a környék, meg ez az összejárósdi meg buliszervezősdi… de pletykák még nagyon mérsékelten futnak, inkább nem is, és gyilkosság sem történt. (És mostanában a macskák is csak néhány naponta szarnak a fűbe.)

Azért hogy ne legyen ennyire fenékig tejfel az élet, arról az élet meg Jónás gondoskodnak, beköszöntött ugyanis a szemfognövesztéssel vegyes dackorszak, nagyon durva. Nem akaszt ki nagyon, csak sajnálom szegény gyereket, mert szerintem ő maga is szenved a hülyeségeitől. Mindent maga akar csinálni, de türelme persze nincs hozzá. Elmondani nem tudja, úgyhogy jobb esetben kézen fog és megmutatja, hogy mit akar, rosszabb esetben csak ordít. Ha leveszem a kardigánját, kitalálja, hogy az neki mégis kell (24 fok van), aztán ha visszaadom, akkor miért nincs becipzárazva (mutatja), aztán ha becipzárazom, akkor hogy miért nem csinálhatja ő, aztán ha engedem neki, akkor hogy miért nem tudja, és így tovább, és persze az egész folyamat alatt vigasztalhatatlanul rí.
Estére baromira megérdemlek egy pohár bort.

Reklámok

Kultúrafogyasztás tipegőknek

Aztán azon is gondolkodtam még, hogy vajh’ szüksége van-e a gyereknek ilyen mindenféle kultúrprogramokra. Mármint az úgy volt, hogy amíg a gyerek a kukoricát szedte a gesztenyeünnepen (szedett gesztenyét is), addig kihallgattam két középsős kisgyerek anyukáját, hogy az ő lányaik már hány színházi előadást meg ilyesmit láttak, ma meg Diótörőre mennek, meg az Operába is valamikor, mindenképp. Én meg csak szédüldöztem, mert soha nem jutott volna eszembe, hogy nekem lassan operába kell vinnem a gyerekem. És rögtön bűntudatom is lett, hogy bakker, az enyém meg csak a pókokat szedegeti a kertben, és maximum én furulyázok neki. És hogy így milyen hátrányban lesz majd a többi gyerekhez képest. (Az valamelyest megnyugtatott, hogy már kétszer is voltunk babakoncerten, meg is pendíthette a hárfát meg a csellót meg volt fuvola is.)
És ezt az egészet most minden rejtett irónia nélkül mondom, tényleg elgondolkodtam, hogy mi az, amire egy gyereknek szüksége van. Persze, klassz stramm gyerek lesz, fűzfasíp meg fáramászás meg minden. De hogy lassan elgondolkodhatok, hogy ennél több kell. Vagy lehet, hogy majd hozza magával az idő? Majd ha ovis lesz, akkor úgyis eljut hozzám is az infó meg a színházjegyes néni, és akkor természetes lesz? És mennyi ebből az, ami tényleg kell, mennyi az, ami sznobság, vagy mert téli hónapokban nincs más? Hallgat-e eleget zenét, verset, mesét? Mennyire kell ezeket tudatosan adagolni, és mennyire fog önmaga érdeklődni? Mennyiben ébresztem én az igényét, és mennyiben ő maga?

Aztán estére egy kicsit megnyugodtam. Végülis egy gyerek a szüleivel él. Őket látja, ők a minta. Ültem mellette a szőnyegen, és olvastam a könyvem. És ő is leült mellém, és fogta az állatos könyvét, és sokáig olvasta hangosan. Furulyáztam neki, ő is fújta. Utánoz. Az lesz neki a természetes, ahogy én élek. Nem az, amit csak olykor, miatta csinálok. Én például nem szeretem az operát, úgyhogy tőlem azt nem fogja látni. (Ezek után azért elviszem majd egyszer). De járunk színházba, biztos vele is fogunk majd. Azt látja, hogy sportolunk, hogy az életünk része a mozgás. Hogy játszom hangszereken (elő kéne venni a fuvolát is, ha már egyszer gitárom meg zongorám nincsen). Megismeri velünk a világot, más népeket, nemzeteket. Felfedezi a természetet. Már most ügyesen barkácsol velünk, ha a kertben dolgozunk. És még sorolhatnám.
Úgyhogy nem tudom átverni. Azt tudom neki adni, ami én is vagyok. Annyi kultúrát, amennyit én is fogyasztok. Olyan életet, amit én élek. Mutathatok többet is, és jó is, ha így teszek, de úgyis az lesz a meghatározó, ami a mindennapjaink része. És ez valahol megnyugtató, valahol pedig ijesztő.

Város kontra vidék

Vagy inkább: főváros kontra vidéki (icipici) város.
Úgy alakult, hogy a hétvégét kisebb-nagyobb megszakításokkal székesfővárosunkban töltöttük. Voltunk a kerékpáros és futó tesztnapon Csillebércen, a Déli-pályaudvari aluljáróban a halas grillben, gesztenye ünnepen a MOM parknál meg plázában.
Közben pedig igazi vidéki parasztokhoz méltóan nézegettünk össze a férjemmel, hogy fúú. Egyrészt fúú, mert jó, másrészt fúú, mert borzasztó. Jó, mert van egy csomó klassz program. Új futócipőket meg bicajokat próbálgatni Csillebérc retro díszletei között jó. Sorban állni fél órát a kajáért rossz. A Déli környéke rémálom, elszoktam már tőle, pedig sokat jártam arra. Irdatlan mocsok, jellegében Jordániát idézi, a halgrill is valami miatt ázsiai fűszerezést kap, és nem is jó, cserébe drága. Én általában nem féltem a gyerekemet, tőlem mászkálhat négykézláb is, ha úgy tartja kedve, de itt, a hajléktalanok dekás üvegei között már nekem is sok.
Ellenben a gesztenye ünnep vagy mi volt a neve, az klassz volt. Én mondjuk nem vagyok ilyen hétvégén-gyerekprogramokra-mászkálós-anyuka, de nincs is rá szükségem, mert ott a kert meg az erdő meg utazunk, meg van egy csomó más program – de az is igaz, hogy ha az lennék, vagy ha mégis szeretnék, akkor ilyesmi nálunk nincsen, max mikuláskor meg szüreti felvonuláskor. Budapesten meg egymást érik a jobbnál jobb programok. Jónást csak letettem a fűbe a gurulós fa-malacok közé, és el is volt fél óráig hang nélkül, közben kukoricaszemeket gyűjtött egy vájlingba. A vesszőkosaras körhintáról meg bábszínházról meg táncházról már nem is beszélek, pörgött meg tapsolt meg minden, irtó cuki volt. Estig nem lehetett a hangját hallani, maximum ha nagy elánnal magyarázott a többi gyereknek. (És egy gyereket sem vert meg – haladunk.) Mondjuk nekem eléggé elegem lett az ilyen mértékű kisgyerekes család koncentrációból, úgyhogy bementünk a MOM-ba egy kicsit soppingolni, a gyerek persze ott is épp olyan jól érezte magát, bújócskázott a próbafülkékben, bámulta a mozgólépcsőt, szaladgált a padlóba épített fénycsíkokon. Annyi volt a különbség, hogy itt többször kellett mondanom, hogy jaaaj, kisfiam, ne csináld.

Szóval tök jó a város, az is jó, hogy ilyen közel van, mert így hamar hazaérek. Oda, ahol ilyenkor még jobban értékelem, hogy csend van, hogy tisztaság van, hogy Jónás a kertben is ugyanígy eljátszik, hogy kiülhetek a teraszra elnézni a naplementés dombokat, és (ha kedvem és szerencsém is van) este szarvasbőgést hallgathatok egy pohár borral a kezemben.
Épp így jó. Közel a városhoz, de vidéken, a hegy lábánál.

 

Erdő mellett lakni

Szarvasbőgés a tetőteraszról, milyen már. 🙂

Hegymászás, gombászás, önbetörés meg egy csoda

Mostanában nem sikerülnek valami unalmasra a hétvégéink. Múlt hétvégén szirénázó mentő, gyomormosás, kórházban alvás, félmaraton. Ezen a hétvégén hegymászás, gombászás, önbetörés, meg egy fura csoda.

Pénteken lementünk Anyósomékhoz, szombaton pedig a férjemmel kettesben kimentünk Ausztriába ferrátázni. Jó volt, egy új C-D-s út, épp kellő kihívás, de mégsem igazán nehéz, viszont látványos. Az időjárás kedvező – sajnos ezt mások is így gondolják, ennek köszönhetően órákig állunk – lógunk a falon, de azért tök jó, érdekes színfolt az anyaságos hétköznapokban. Lefelé szarrá ázunk a tízperces esőben, viszont sok gombát látunk, és a férjem újra megígéri, hogy majd elvisz a kedvenc helyére gombászni. Én felemlegetem, hogy már évek óta ígérgeti, így vasárnap ebéd után mégiscsak felkerekedünk, hogy végre valóra váltsuk az ígéretet.
Beautózunk a nagysötét erdő közepére, ahol persze a kedvenc helyen vargányát nem találunk, csak egy csomó ismeretlen kis ezt-azt. Így némi tövisalja gomba begyűjtése után (nem is az volt, megállapította a gombaszakértő) hazaindulunk. Pár perccel később – még mindig a nagysötét erdőben – meglátok az autóból pár gyönyörű őzláb gombát, úgyhogy megállunk, pedig már nyakunkon a vihar. Vidáman szedegetjük a gombákat az eleredő esőben – végre egy kis zsákmány. Aztán teli kezekkel visszafutunk az autóhoz, amit kinyitnánk – de hol a kulcs. A férjem farzsebén – ahová azt korábban tette – egy nagy lyuk tátong. A higgadtságom megőrizve javaslom, hogy fésüljük át ezt az erdőrészt, nem nagy területen jártunk, talán 100*50 méteren, nincs is aljnövényzet, elég feltűnő a kulcs, meglesz az. Szisztematikusan fésülünk át mindent, de nincs eredménye. Szerencsére legalább a telefonom nálam van, így felhívjuk Apóst, jönne már értünk, és hozzon némi meleg ruhát, mert akkorra már szakad az eső, és mi vacogunk.
Após fél óra múlva megérkezik, és a száraz ruhákon felbuzdulva adunk még egy esélyt a dolognak. Felsorakozunk egymás mellé, és cirkálunk az úttól a kis ösvényig és vissza, botokkal jelölve, hogy melyik soron jártunk már. Úgy festünk, mint valami rossz művészfilm szereplői: rójuk az esőáztatta erdőt egymás mellett, olyan ruhákban, melyeket a valóságban senki sem hord: én egy szakadt télikabátban (alatta csak melltartó), apósom kék munkás pufajkában és fehér mokaszinban, a férjem egy régi bőrdzsekiben és egy lyukas festő sapkában. Egy óra múlva feladjuk. Már mindenütt voltunk. Én elvonulok, megpróbálkozom alfával, vizualizációval, teremtéssel és jelekkel – a kulcs mégsincs sehol, pedig tudom, hogy meg fogom találni. Hogy meg tudom találni. Nem akarom, hanem tudom. De aztán elengedem az egészet, és elindulunk haza.

A dolog szépséghibája, hogy az autóban van az összes iratunk, a kocsi papírjai, a pénztárcáink, az otthoni lakáskulcsunk, és a riasztó távirányítója. Azé a riasztóé, amivel be van riasztva a ház, amiben valószínűleg benne van a pótkulcs. Az autót feltörni nem merjük, mert akkor egy lyukas autót kellene otthagyni az erdő közepén, azért szoktak járni arra, el ne vigyék. Úgyhogy úgy döntünk, hogy Jónást a nagyszülőknél hagyjuk (szerencsére a gombászás alatt itt ott volt), és mi fordulunk egyet haza (600 km), papírok nélkül, apósom kocsijával, kölcsön pénzzel. Majd otthon feltörjük a házat, megpróbáljuk megtalálni a riasztó pót-távirányítóját, aztán megszerezzük a pótkulcsot, és visszajövünk.
Így is teszünk. Este tizenegyre már otthon verjük kalapáccsal a konyhaablakot, de az az istennek sem törik be. Az a szerencsénk, hogy nyitva maradt a wc ablak, és van nálunk az autóban szerszám, úgyhogy azt le tudjuk szerelni (az is valami biztonsági izé). A férjem bejut, aztán megtaláljuk gyorsan a pót-távirányítót, meg a pót-kulcsot is, és fél óra múlva már robogtunk is vissza. Éjjel kettőkor már újra a nagysötét erdőben vagyunk. Megkönnyebbülten látjuk, hogy az autó rendszámtáblája már foszforeszkál előttünk, mikor az úton hirtelen egy tárgyra leszek figyelmes. Tolass vissza! – szólok a férjemnek. Ő nem látsemmit. Kiszállok, és az az, amit láttam: az elveszített kulcs. Öt méterre az autó előtt az úton.

Mikor keresgéltünk, még egészen biztos, hogy nem volt ott. Ott voltak mellette a botok meg a jelölések, hogy hol tartunk a cirkálásban. Az autót többször is figyelmesen körüljártuk, még alá is benéztünk. Akkor nem volt ott.
Iszonyú furcsa és hitetetlen az egész. Még megnézem az autót, nincs rajta semmi nyom vagy jel vagy cetli, minden érintetlen. Az úton egyetlen friss nyom van csak az eső óta: apósom kocsijának a gumija. Azóta senki nem járt arra.

Régen azt mondtam volna, hogy mindenre van racionális magyarázat. Ma már nem. Ma úgy gondolom, hogy ha elég nyitottak vagyunk, akkor rájövünk, hogy nagyon sok dologra nincs. (Bár lehet, hogy idővel mégis lesz magyarázat valahonnan a kvantumfizika világából.) Hogy vannak csodák. Hogy van, hogy egy kulcs egyszer csak ott lesz. Mert már ott lehet. Talán mert valamiért meg kellett tennünk ezt az egész utat. Talán mert valami miatt hétfőn kellett visszajönnünk. Valamit meg kellett tanulnunk, és ehhez el kellett veszíteni a kulcsot. Vagy csak mert eddigre tudtam annyira elengedni a dolgot, hogy tényleg meg tudjam teremteni. Vagy mert addigra szűnt meg a mellettem levőkben a kételkedés. A férjem nem hitte, hogy megtaláljuk. Akarta, de bevallotta, hogy ő már azt látta maga előtt, hogy hazamegyünk a kulcsért. És ő nem látta a földön.
Lehet ezt még ragozni, de nem akarom. Lehet, hogy van racionális magyarázat, lehet, hogy nincs. De történnek ilyen csodák. Mint anno az a Citroen-es idegen is. Azt állította, hogy ott lakik szemben a szomszédban. Az eset óta soha, de soha többé nem láttam, sem őt, sem a kocsiját, pedig még jó darabig ott laktunk.

Babanapló – 1 év 4 és 5 hónap

2014. szeptember

Szia Pupókám! Látod, még az augusztusi irományomat sem fejeztem be, de azért csatolom a végére. Olyan sok mindent írnék, hogy végül semmit sem írok.

Tudod, gyakran jut eszembe, hogy még születésed előtt az egyik barátunk azt mondta, hogy neki a napi nevetés-adagját a kislánya szolgáltatja, ő még életében nem nevetett ennyit. Hát én nem tudom, hogy mennyit nevettem összesen életembe, de hogy mostanában rengeteget, az biztos. Rajtad, veled, miattad. Is. Egy csupaszív kistöki vagy, mindig mókára készen. Komolyan szétröhögöm magam, napjában többször is.
Egyébként egy normális, átlagos kisfiú vagy, semmi egetrengető nagy tudományod nincsen, persze mi, a szüleid minden kicsiségnek is örülünk. Ezt csak azért mondom, hogy tudd, hogy noha itt agyondicsérlek, de ez csak azért van, mert az anyád vagyok, nem pedig azért, mert valami szupermen vagy. De ez az anyák meg a szülők dolga, hogy imádják a gyereküket.
Mondjuk egy különleges képességed van. Kettő. A mosolyod és a hangod. A hangerőd iszonyú, előszeretettel használod üvöltésnél (=nem kapsz meg valamit, valami nem úgy történik, mint szeretnéd illetve valamit nem tudsz megcsinálni) illetve sikításnál (figyelemfelkeltés illetve szórakozás a célja). Kiszakad a dobhártyám, főleg ha autóban csinálod.

A másik a mosolyod. Egy átlagos, helyes kisfiú vagy, de ha elmosolyodsz, felragyog az arcod, mint a napsütés. A gyerekmosolyból amúgy is valami különleges melegség árad, de te valahogy ezt nagyon tudod, és előszeretettel “használod” is. Egy igazi kis napsugár gyermek vagy. Úton-útfélen mosolyogsz az emberekre, és mire kiszállunk a liftből vagy kimegyünk a boltból már mosolyog az öreg néni, a szilikoncicis nőci, a kőműves szakmunkás, a nyolcadikos fiú, a thai szakács – mindenkinek mosolyt csalsz az arcára. Pedig csak ennyit teszel: szívből és minden ok nélkül rájuk nevetsz. Én pedig mindig arra gondolok, hogy mennyivel szebb lenne a világ, ha mind olyanok lennénk mint te. (Bizony mondom néktek, ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem juttok be a mennyek országába – van valami ilyen a Bibliában, nem?)

Az egyetlen szomorúságom most, hogy verekedős kisfiú vagy, és ezt nem díjazom. Főleg azért nem, mert mindig csak a kicsiknek kevered le a pofonjaidat, nem pedig azoknak, akik méltó ellenfélként visszanyomnának egy taslit. Múltkor a játszócsoportban egy tíz hónapos kislánynak adtál egy pofont, miután együtt megfőztétek a fatojást, máskor barátok fiai kapnak egy-egy gyengéd ütést. Szerencsére egy barátnőm kisfia végre elkezdett maga is verekedni, és szerdán kipróbáltuk, hogy mi van, ha nem avatkozunk bele. Vicces volt nézni az adok-kapok játékot, egyikőtök sem sírt, csak pislogott. De azért ez így nem jó, és én már megpróbáltam mindent, de mindent, amit az offline és az online szakirodalom javasolt, de nem sok haszna van. Remélem, hamarosan kinövöd – állítólag ez normális.

Szóval így élünk mi, kis Zorbám: intenzív érzelmek közt. Én pedig nem tudok elég hálás lenni azért, hogy milyen könnyű veled. Mindig a német pflegeleicht szó jut eszembe. Egész jó eszel, jól alszol, játszva egyedül elalszol, lehet veled utazni, kirándulni, társaságba menni, biciklizni, mindent. És én nem tudom, hogy ebből az egészből mennyi köszönhető nekünk, meg a bennünket körülvevő szellemiségnek / atmoszférának, és mennyi köszönhető a te természetednek – minden estre nap mint nap hálás vagyok.

2014. augusztus?
Drága Puppa! Csak úgy telnek a napok, már a nyár derekán is túl vagyunk jóval, te meg csak nősz, mint a gomba, biztos a sok esőtől. Nem mintha nagy gyerek lennél, csak úgy a korábbi önmagadhoz képest.
Most egy műszerész / autószerelő / szakács / kertész szerepkörben élsz. Folyton és megállás nélkül szerelsz. A játszótéren a kisház ajtópántját, itthon a szerszámosfiók a szentélyed (ma nagyon kiakadtál, mert végre került rá fiókzár, mert 1-2 műszert már tönkretettél). Minden érdekel, ami villásdugóban végződik, vagy vezetéket / csavart / motor tartalmaz illetve berregő hangot ad ki. A fűnyírót úgy simogatod a garázsban, mintha kiscica lenne, és az utcán minden autót meg akarsz fogdosni, főleg a lámpájukat és a kipufogókat.

Másik hobbid a főzés. Két serpenyővel, egy fedővel meg egy fakanállal órákig eljátszol. Úgyhogy neked adtam pár viseletesebb konyhaeszközt. Csak az a lényeg, hogy mindig az igaziak közt kell tárolni őket, mert csak akkor érdekel. Mindenből csak az igazi kell. Szerszámból, autóból, edényből. (Update: kaptál ikeás edény meg kanál készletet, azóta az a sláger.)
Aztán még nagyon jószívű is vagy. Például rendszeresen idehordod nekem az összes magassarkúmat, egyesével, és széles mosollyal nekem adományozod őket. Ha nem fogadom el, illetve ha megkérlek, hogy vidd vissza, azt nem veszed tudomásul, addig győzködsz, míg meg nem köszönöm, amit nagy örömmel nyugtázol. Ma a pulóvereket hordtad ki így a szekrényből, míg a vécén voltam. Ennek következménye, hogy a házban rendszeres a kupleráj, illetve a Nem láttad véletlen a …. kezdetű kérdés. Merthogy nem csak nekem hozod ide a dolgokat, hanem el is rámolod őket. A csavarhúzót a szennyestartóba, a szandálodat a pelenka kukába, a konzervnyitót a virágládába, és még sorolhatnám. Apa meg hazajött tegnap, és állítólag azt hitte először, hogy betörtek. Pedig épp csak annyi történt, hogy nem pakoltam el utánad, mielőtt elindultunk.

Ja, mert elfelejtettem mondani, hogy időközben megtanultál járni, meg már szaladni is, csak már olyan, mintha mindigis tudtál volna. Szóval egy rohangálós kis törpe vagy. Ez egyrészt leegyszerűsíti a dolgokat, mert négykézláb nem tudtalak mindenütt letenni, másrészt meg is nehezíti, mert most már egyedül akarsz menni. Neked aztán ne fogja senki a kezed. Ebből kifolyólag nagyon szereted a sétálást, amikor úgy megyünk ki az utcára, hogy mehetsz egyedül, kavicstól autóig. Mindössze hat háznyit le és föl, de neked csupa-csupa élmény.

Amúgy egy csomó mindent tudsz már: egyedül enni sok mindent, pohárból és üvegből inni (azért egyedül ivásra csak a csőrös poharat adom oda), a parkolóban messziről megmutatod, hogy melyik a mi autónk, már sok csúszdára egyedül is fel tudsz mászni, megmosod a kezed és az arcod. Felmászol az asztalra és felállsz a tetejére (ezt nem támogatom), mosod a fogad, képes vagy imitálásra (főzőcskézésnél úgy tenni, mintha ennél / innál az üres edényekből), sepregetsz, törölgetsz, autót mosol.
Kb. 86 centi vagy, és nem tudom, hogy hány kiló, mert cipelés közben leejtetted a mérleget.a

A félmaraton

Nem is tudom, mit írjak róla. Lefutottam. Tudtam, hogy meg fogom tudni csinálni, hiszen futottam már előtte 18 km-t, az már csak hárommal kevesebb. Jó volt, elégedett vagyok, még ha kicsit lassabb is lett a nemalvás meg az előző napi izgalmak miatt. De ennyi.

Félmaratont futni egyébként nem nehéz. Lehet, hogy még maratont sem az. Felkészülni – na az nehéz. Futni fáradtan, futni munka után, futni nehéz nap után, futni éjszaka, futni sárban…  De nem, még csak nem is futni a nehéz. Elindulni. Rászánni magad. Időt szakítani, és félretenni a kifogásokat – nekem csak ez nehéz. Maga a futás már jó, még ha kemény is. Persze ott is meg kell olykor győznöm magam, hogy nem, még nem állhatok meg, sőt még gyorsítani kellene. De egyébként meg annyi öröm van benne. Bevallom tök őszintén, hogy a legtöbb itthoni sima futásom több örömet adott, mint maga a félmaraton: egy szép naplemente, az alvó házak közötti csend, a vasárnapi őzek, a szép tavak, a reggeli pára. Egy-egy jól sikerült hosszú vagy gyors futás, amikor legyőztem korábbi önmagam: ilyenkor mindig marha boldog vagyok. Például tegnap. Sima esti futás, 6 km a lakópark bejáratott utcáin, de a végén 5:31 lett az átlag km, és olyan k*va boldog voltam, hogy csak na.
De a félmaraton városban volt, tömegben volt, az egész inkább egy monoton robotmunkára hasonlított. Még jó, hogy voltak ismerősök, meg hogy a húgom jött bicajjal szurkolni. Meg hogy a férjem Jónással ott vártak a célban. Persze jobban telt így az idő, mint egyedül, de meg kell mondjam, hogy a horvátországi hullafáradt futás az olajfaligetekben meg a szirtek mentén, meg a végén a meztelen tengerben úszással messze nagyobb élmény volt. De kellett ez a verseny, kellett ez a célkitűzés ahhoz, hogy nap nap után elinduljak futni hónapok óta heti 2-3 alkalommal.
Tanulságokat levonva és további motiváció gyanánt beneveztem egy októberi terep félmaratonra, meglátjuk, hogy az milyen lesz ehhez képest. Sokkal nehezebb, az biztos, de alig száz résztvevő, erdő, hegyek, nyugalom.

Tészta-party a Heim Pálban

Futóversenyek előtt szokás un. tészta-partyt (azaz össznépi tésztaevést) tartani, a szénhidrát raktárak feltöltése végett. Szombaton meg is terveztem szépen, hogy tejszínes-lazacos tésztát fogok készíteni, elvégre ünnep lesz, vagy mi. Délután el is mentem az Aldiba bevásárolni. Épp hazafelé indulok, mikor csörög a mobilom, a férjem az. Biztos kell még valamit venni – gondolom. Ahogy felveszem, megáll bennem az ütő: a gyerek üvölt, mint az állat, és a háttérben sziréna szól. Komolyan a guta megütött.
-Mi van? Mi az? Mi történt? – üvöltöm a telefonba. Közben gyorsan végigveszem, hogy ha üvölt, akkor még él. Kiderül, hogy a kerítésen átnyúlva tiszafa-bogyókat legelt a szomszéd cserjéjéről.
-Ne idegesíts, de hát nincs is ott tiszafa! És mi baja?
-Még semmi, de most indulunk a mentővel, beviszik a Heim Pálba. Utánunk jössz? (Á, nem, majd itthon tévézek.)
-Hol a picsában van a Heim Pál?
-Nem tudom, nézd meg a neten.

Így alakult, hogy egy rendőrkanyar után már száguldottam is a város felé, azaz száguldottam volna, mert péntek délután volt és dugó, én meg remegve kerestem a neten a kórházat meg térképet, meg közben vezettem és próbáltam nem összetörni magam. Meg egyre azt hajtogattam, hogy nincs is ott tiszafa. (De van, egy egész kicsi, kb egy méteres, megbújva a többi növény között. Csak most érik a piros bogyója, Jónás erre lett figyelmes. Amúgy a tiszafa piros termés-húsa nem, de az összes többi része erősen mérgező, pl. a szétrágott mag is. A tünetek kb. egy óra múlva jelentkezhetnek, de van, hogy el is maradnak, csak beáll a halál. Még jó, hogy ezt tudtuk mind a ketten, és tudtuk, hogy azonnal orvoshoz kell vinni.) Szerencsére a férjem folyamatosan riportált, hogy minden ok, Jónás már nem is sír, előtte is csak azért tette, mert vizsgálták. Aztán mire majd egy óra múlva beértem, neki szegénynek már a gyomrát mosták. Nekem sose csinálták, de nem lehet egy leányálom. Minket nem engedtek be, úgyhogy a folyosó hallgattuk összeborulva az egészet. Kiderült, hogy nem is nyelt le semmit, csak a szájában lehetett – de hát ilyenkor ki merne reszkírozni? Aztán végül beengedtek, szegény kiskrapek ott ült az asztalon egy nagy takaróban, tisztára elizzadva és üvöltve. Aztán a nyakamba csimpaszkodott és megnyugodott. Hat perc múlva pedig már a plafonról lógó madaraknak nevetgélt.

Éjszakára bent tartották megfigyelésre, és még én is kaptam ágyat mellette – tiszta luxus, köszönöm, máshol / máskor úgy hallottam, a szülők a széken töltik az éjszakát. A férjem nagyon kedves volt, felajánlotta, hogy majd bent marad ő, menjek haza aludni, másnap itt a futás, ne hagyjam ki, ha már annyit készültem rá – végül is nincs már baj. Hát én mondtam, hogy innen nem tágítok, verseny ide vagy oda, leszarom. Végül abban egyeztünk meg, hogy behozza a cuccaimat, és bejön reggel hétre. Így én el tudok menni futni, ő meg megvárja Jónással a zárójelentést és kijönnek a verseny végére.

Jónás innentől nagyon elemében volt, dumált az összes kis beteg gyerekkel, ugrált a kiságyában, aludni nem akart, lelkendezve magyarázott a falra festett Vuknak meg a beszűrődő városi fényeknek. Éjjel felébredt a nagy jövés-menésre meg világosságra, ekkor megint vagy másfél órát bolondozott, tetszett neki a helyzet – nekem nem annyira. Nem úgy tűnt, mint akit nagyon megviselt az egész, bár azóta kicsit nehezebben enged el maga mellől.

A férjemet külön és kiemelten meg kell dicsérnem, mert olyan profin és jólszervezetten viselkedett mindenben, hogy az csak na. Nem pánikolt, hanem mikor meglátta Jónás kezében / szájában a széttrancsírozott bogyókat, rögtön felismerte, hogy tiszafa, és tudta, hogy az mérgező. Leellenőrizte a neten, zsebre tett egy ágat termésekkel – mintának az orvosnak (nagyon fontos, mert így elkerülhető egy fölösleges beavatkozás, ha mégsem az az). Elindult a város felé, közben hívta a 104-et, bement a mentőállomásra majd a kórházba, közben folyamatosan tájékoztatott engem. Mikor már minden ok volt, akkor hazavezetett, és a telefonos utasításaim alapján összeszedte az összes futócuccomat, gyerekcuccokat, mindent, majd elindult visszafelé. Útközben írt nekem egy sms-t, hogy ne vacsorázzak. Hát mondom miért ne, mit fog hozni, gyrost? Aztán megérkezett egy nagy törülközővel. Amibe bele volt csomagolva egy doboz. Abba pedig a meleg tejszínes-lazacos tészta. Amíg pakolt, fél kézzel gyorsan meg is főzte. Komolyan, majdnem könnyekig meghatódtam.
Úgyhogy lett végül tészta-party az ágy szélén ülve.

Ennyit arról, hogy a verseny előtti napon kerüljük a szokatlan dolgokat, együnk normálisan és aludjunk sokat.

Tanulság: érdemes képben lenni, hogy mely növények veszélyesek, főleg melyek lehetnek halálos kimenetelűek. (Tanulság 2: ki kel csapni a szomszéd tiszafáját. Áh, nem, inkább sűrű hálót teszünk a kerítésre. Egyik szomszéd felé a mindent összeszaró macskák ellen, a másik szomszéd felé a gyilkos növényei ellen. A vidéki lét bája.)

Tiszafa

Tévedtem, van rosszabb dolog is félmaraton előtt, mint a sebes talp. Mégpedig a gyermekkórház toxikológiai  osztályán éjszakázni.

Felkészülni, vigyázz… holnap rajt

Mikor máskor szerezzünk a talpunkra egy jó mély sebet (horvátországi túrázás szandálban, sziklás terepen), mint négy nappal a félmaraton előtt. Amire úgy március óta készülünk. Jól van, lányom, okos vagy.

Szóval holnap lesz a nagy nap, a szakadó eső miatt a verseny nem, de a szurkolók elmaradnak, de legalább nem lesz dögmeleg – esőben futni amúgy is jó, ezt a múltkor megtapasztaltam. Legalábbis ezzel vigasztalom magam, mert futós dzsekim nincs, meg az amúgy is elég szar lehet, mint a zsákban futás. Háromnegyedes gatyám sincs, úgyhogy bármi is lesz, marad a rövidnadrág – póló. Most zenéket válogatok, aztán jön még egy utolsó kis futás, holnap pedig megírjuk a felmérőt.
A cél 2 óra 10 percen belül futni, de az álom 2 órán belül lenne – legközelebbre. 18 kilométeren tudtam tartani a 6 perces tempót, talán 21-en is megy.
Sebes talppal ki tudja…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum