Nurofen

Én, aki a kiskanálban mézzel összetört Maripenen és Kalmopirinen nőttem fel, örömmel üdvözlöm a világ olyantén fejlődését, mely megkönnyíti a gyógyszerek beadását a gyermekeknek. Még bébiszitteri pályafutásom alatt fejlesztettem ki azt a módszert, hogy -az akkor már folyékony gyógyszereket – egy üres fecskendőbe szívtam fel, és a gyermek szájába (lehetőleg viszonylag hátra) nyomtam a szirupot, így zökkenő- és ragacsmentesen beadható volt minden, egy könnycsepp se hullott. De ezek a mai gyógyszerek… Nem elég, hogy a Nurofen lenyúlta a fecskendős bizniszt, de én nem tudom, hogy mi lehet a cuccban, de Jónás úgy szopizza befelé a fecskendő tartalmát, mint az éhes kisborjú, és egetverő hisztivel kell számolnom, ha nem kap többet. Most komolyan. Lehet, hogy kevernem kellene bele valamit, hogy ne legyen ilyen finom? Áh, valójában örülök, hogy nem gond a gyógyszer beadás. Egyébként vírusos torokgyulladás, 39 fölötti láz, hétvégi vendégség sztorno (legalább nem kell takarítani), a hátam meg leszakad az egész napos cipeléstől. De ma hazajön a férjem, az utóbbi hét napban csak egy éjszakára láttam, úgyhogy vannak jó dolgok is.

Reklámok

Politika és mégsem

Nagyon sok minden kavarog mostanában a fejemben a politikával, a gazdasággal, meg az egyéni felelősséggel és felelősségvállalással kapcsolatban.
Nehezen tudom összeszedni, talán nem is lehet, de mostanában nagyon sokat foglalkoztat.

Ott kezdődött, hogy kirobbant itt nálunk, a lakóparkban egy perpatvar. Mert mint kiderült, a lakók ca. 2/3 része nem fizeti a közös költséget, van, aki évek óta nem. Na most ez egy olyan hely, ahol úgy ránézésre a jobb módú középosztály lakik, mi kb. csórónak számítunk itt. A közös költség 6ezer forint havonta. Hat. És nem fizet. Csak. Biztos mindenkinek van valami indoka: nincs kedve, sokallja, keveselli, nem tudja mire megy, lenyúlják, nem bírja a vezetést, máshol nincs. Aztán a levlistán meg megy a folyamatos háborgás meg anyázás, de ezen kívül, valójában semmi nem történik. Én is csak itthon pampogtam, aztán beláttam, hogy ha mindenki a másikra vár, akkor semmi nem fog történni soha. Írtam egy javaslatot, pontokba szedett problémamegoldási tervet, és hogy ezekből én mit tudnék megcsinálni. Szerinted történt valami változás, léptünk előre egyet is? Nem. Mellette persze van egy csomó pozitív kezdeményezés, anyukák fognak össze a játszótérért, közös gyerekes programok, stb. Tehát számomra jó itt az élet, szeretem ezt a helyet, a saját kis mikrokörnyezetemet, aki összejött. De ha a nagy egészet nézzük, akkor az egész rohad, nem működik. Az emberek nem fizetnek csak panaszkodnak, és nincs egy normális vezetés.

És most ezzel nem a saját lakókörnyezetemről akartam mesélni, hanem lépjünk egyet hátra, és nézzük meg ezt az országot. És vonjunk párhuzamot.
Az ország jelentős része nem fizet adót, vagy javarészt zsebre dolgozik. Számla nélkül dolgozik a kisvállalkozók jelentős része (kaptál már valaha fodrásztól számlát?). Cserébe viszont ömlik a panasz és a keserűség mindenhonnan. Tenni csak nagyon kevesen tesznek ellene, okos vezetés illetve megoldási alternatíva nincs. A FB-on is rendre elképedek, és nem tudom hová tenni a dolgokat: tényleg ennyire elviselhetetlen szarfürdőben élünk, csak én nem veszem észre? Vagy pedig mindig csak a panaszkodók hangosabbak.
Azt pl. hogy tüntetések vannak az internetadó ellen, nagyon jónak tartom. Az emberek nem értenek egyet valamivel (én sem), és kimennek, és felemelik a hangjukat. Helyes. (Mondjuk nem kellene az egésznek az alpáriságig sűllyednie, de ez már más tészta). De az állandó és folyamatos, értelmetlen, megfoghatatlan nyavalygástól már elfáradtam. Nem lehet ebben az országban már élni, olyan szar, bezzeg máshol. Hát tudod mit, menj el.
Én három országban éltem már, és el kell hogy mondjam, hogy máshol sem fenékig tejfel. Lehet, hogy jobb, de nem a határainkon túl kezdődik a tejjel és mézzel folyó föld. De javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki, nagyon jó és hasznos tapasztalat. Hogy mi a különbség. És ne csak azt nézzük, hogy ott milyen jó, meg mennyivel többet keres a festő – hanem azt is, hogy mi mindent csinálnak még másképp. Nem csak a kormány, hanem az emberek. Az ottani nép. Pl. hogy befizetik-e az adót, még akkor is, ha magasabb, mint nálunk. Hogy összeszedik a kutyaszart, hogy köszönnek a boltban, hogy jobbra állnak a mozgólépcsőn, ésatöbbi. De lássuk azt is, hogy a legtöbb helyen már nincs három év otthonlét a gyerekkel, néhol csak nyolc hét, aztán mehetsz vissza, helló, vagy elúszott az a munkahely. Vagy hogy mennyibe kerül az egészségbiztosítás, és hány évtizedet kell spórolni a gyerekeid taníttatására. Aztán meg lehet nézni a történelmet is. Mindenki folyton Trianon miatt sír, és arra keni a nemzet boldogtalanságát. Szörnyű dolog volt, valóban, főleg az országtól elszakadottaknak rossz, nem tagadom. De az utazásainkon rendre elolvasom a meglátogatott országok történelmét is. Hát tudod mit? Vannak olyan országok olyan sorsokkal, hogy még én is megkönnyezem. Itt Európában is. Az egész képet kell nézni, nem csak a kis mozaikokat. És aztán el lehet dönteni, hogy nekünk mennyire rossz.
Viszont van egy jó hírem, legalábbis a magam részére. Mert az a tapasztalatom, hogy a boldogságunk és a boldogulásunk rajtunk múlik. Sokan tanítják ezt, sokféle képen. Karma, vonzás, pozitív gondolkodás, energiamegmaradás, akármi. De a lényeg, hogy ha Te becsülettel, egyenes derékkal, pozitív szemlélettel élsz és cselekszel, akkor mindez visszahullik rád. (És itt a cselekszel-en is hangsúly van, nem csak az élszen – mert tenni is kell, nem csak ülni., és mosolyogva várni.) Talán nem azonnal. Talán elsőre úgy tűnik, hogy te csak rosszul jársz, hiszen ha te adsz számlát, a konkurencia meg nem, akkor hátrányba kerülsz – és ez így is van, sajnos, és ez rohadt dolog. Vagy azt látod, hogy aki lop / csal / hazudik, az előbbre tart nálad, ergó csak így lehet boldogulni. Vagy nyugodtan panaszkodjuk csak orrba-szájba, úgyis szar minden, attól nem változik. Pedig de. Közép/hosszú távon szinte mindig kiegyenlítődik minden számla.
Én azt vettem észre az életemen, hogy minél tisztábban, egyenesebben, pozitívabban, eltökéltebben éltem és cselekedtem, annál jobb dolgok történtek velem. Minél többet változtam én és változtattam az életemen – annál többet változott körülöttem a világ. Az én életem tizenegy éve egyre csak jobb. Politikától, rendszerváltástól EUtól és Oroszoktól függetlenül. Vesztettem sok mindent az életemből, történtek rossz dolgok, de mindig többet kaptam helyette (és itt most nem az anyagiakra gondolok).
Tudom, egy bő évtized a számegyenesen nem sok idő, de én mégis arra bíztatnék mindenkit, hogy ok, dühöngj és mérgeskedj, ha valami nem tetszik, menj az utcára is, ha kell. De a folyamatos és tartós panaszkodás helyett kezdj el tenni valamit. Valami jót. És menthetetlenül visszaszáll rád. És ha ezt elég ideig folytatod, egyszer csak azt fogod észrevenni, hogy az élet szép és jó. Aktuálpolitikától függetlenül. (De az is lehet, hogy nincs igazam)

Az jutott még eszembe, amit Tolle ír a nemzetek fájdalomtestéről. Hát Magyarországnak nagyon régi és erős, jóltáplát fájdalomteste van. Remélem, egyszer megszabadulunk tőle, vagy legalább faragunk belőle.

“Valójában nem igazán számít, hogy fájdalomtested mekkora hányada tartozik az országodhoz vagy az emberfajtádhoz, illetve mekkora hányada személyes jellegű. Mindkét esetben csak akkor tudsz túllépni rajta, ha most felelősséget vállalsz a belső állapotodért.”

Kapitány Josip. Vagy Josef.

Az október 23-i hosszú hétvégét tradicionálisan horvátországi biciklizéssel töltjük (már ha épp nem vagyok terhes vagy nincs csecsemő korú gyerekem), és bejárunk egy-két szigetet. Ez alkalommal Zadarban telepedtünk meg. Ugyan a szemben fekvő Peljesac és Dugi Otok már megvoltak, de most Pagot és környékét szerettük volna bejárni. Egy másfél éves gyerekkel épp ideálisnak tűnt.
Ideális is volt, kivéve az időjárást: hol esett, hol fújt, hol orkán volt, hol meg éppen jó idő.

Na de hogy jön a kapitány a képbe.

Egyik délelőtt mgálltunk a hídnál emelkedő kis erődítmény alatt. Az egész környéken sehol senki, a parton egy rozsdásodó roncshajó állt, gondoltam, utána azt is megnézhetnénk. Az erődítmény romjaiból kifele jövet találkoztunk egy öreggel: egy deszkán ült a szélárnyékban, szerencsétlen hajléktalannak tűnt, aki fogtlanul vigyorgott Jónásra. Integettünk neki, de nem volt kedvem közelebb menni, még viccelődtem is, hogy biztos ő az erődben található – khmm – ürítés gazdája.
-Polska, polska? – kérdezte. -Nem, magyar, magyar – válaszoltam. -Do you speak English?-kérdezte. Az igenem után meglepve tapasztaltam, hogy milyen szépen beszél angolul, ugyanis hosszas értekezésbe kezdett arról, hogy mi vagyunk az első magyarok, akikkel itt találkozott, és beszélnek angolul. (Ha tényleg így van, akkor az nagyon szomorú.) Néhány perc múlva pedig meglepetten vettem észre, hogy immár  a gazdaságról, a nagypolitikáról meg az EU előnyeiről és hátrányairól beszélgettünk. Aztán elmesélte, hogy ő a hajó őrzője. Egy éve lakik rajta, és várja, hogy történjen végre valami. Nagy utasszállító volt, és most végre jelentkezett valaki, hogy elvinné egy búvárhelyre elsűllyeszteni. De amíg az engedélyekre vártak, azalatt jelentkezett egy másik ember is, hogy megvenné oldtimer hajónak, felújítani.

Aztán meghívott bennünket a hajóra kávézni. Kicsit félve fogadtam el, főleg mikor megláttam a hajó körül várakozó macskákat: akkor még csak hatan voltak, később tizennégyet számoltam, durva volt, főleg a fekete-barnák, némelyik nagyon csúnya. Kiderült, hogy neki csak egy macskája van, a Lili, a többi csak ide jár enni, ő meg ad nekik. De a hajóra csak Lili mehet. Fönt bejártunk a régi gépháztól a társalgón át a kapitány fülkéig mindent. Döbbenettel tapasztaltam, hogy a jelenleg hálószobaként szolgáló kabinban be van ágyazva, minden élére van hajtva, a wécé tiszta, el van mosogatva. Hát az öreget látva ezt nem gondoltam volna.
Miközben törökös kávét főzött nekünk (Jónást meg csokival traktálta) elmesélte, hogy ő hajdan kapitány volt, nagy hajókkal járta a világot az akkor még Jugolinija néven futó (akkor még) óriáscégnél. Nagyszerűen beszél angolul és spanyolul.
Aztán még térült-fordult, hogy mit is adhatna még. Újabb csokik, sajt, kenyér, együnk – akkor is, ha nem vagyunk éhesek. Egy csomag zsálya tea, maga szedte, tavasszal kell. Elmondja, hogyan kell készíteni. Nem is, inkább megcsinálja! És már pirította is a cukrot, rá a tejet, végül az illatos leveleket. Víz nem érheti, csak úgy hatásos, így viszont meghűlésre, torokfájásra csodaszer.
Búcsúzásra lehoztunk neki egy üveg magya bort a kocsiból, szabadkozott, aztán még a kezünkbe nyomta még a mardék sajtot, hogy vigyük el. Hát ő volt kapitány Josip. Vagy Jozef. Nem tudom, hogy kell írni, mindenesetre József, aki bearanyozta a napunkat, és még sokáig emlegetni fogjuk, minden zsálya-tea főzésnél.

Később lett jó idő is, úgyhogy bicikliztünk is, meg kirándultunk is, meg várost is néztünk.

Játszik

Benézek a konyhából a nappaliba, ül a tévé előtt és Tom és Jerryt néz. Ebben csak az a furcsa, hogy én egy hónapja be se kapcsoltam a tévét.
-Jónás, ezt meg hogy csináltad? Bekapcsoltad a tévét? (plusz a beltéri egységet, plusz a hifit, különben nem működik.) Felemeli a távirányítókat, és büszkén magyarázza halandzsázva, hogy hogy kell.

 

Kijön a konyhába, rámmosolyodik, dob egy puszit, integet, majd a piros gurulós kisbőröndömet maga után húzva eltávozik.

 

Talál egy szivacsot, kerít mellé még egy üres ásványvizes flakont, és nekiáll ablakot mosni: az üveget az ablakhoz tartja, majd pisszeg párat. Aztán hosszasan törölgeti a szivaccsal.

Nekem a Balaton

A Balatonról sose voltak jó emlékeim. Inkább úgy igaz, hogy sose voltak emlékeim. Mert nem voltak élményeim. Amik meg igen, azok se túl jók. Drága hekk, nyárikonyhát idéző apartman berendezések, unalom, tömeg. A sajtó és a nép is folyton szidta.
Aztán úgy alakult, hogy idén rengetegszer voltunk lent. Bogláron 10 napot a vitorlásvizsga miatt, biciklizni gyerekestül Siófokról, barátoknál nyaralni Zamárdiban, vitorlázni Füreden, és Balatont kerülni most hétvégén. És azt kell mondjam, hogy a Balaton kurvajó. Nem is tudom az emberek miért járnak még mindig Horvátországba (mi is), a köves partok után a balatoni bársony homok… hát ne is mondjam. Olcsóbb, jobb, tisztább (szárazabb) kedvesebb. Például majd lehidaltam, amikor a boglári szabadstrandon a wc-ben folyékony szappan, wc papír és kéztörlő volt, és tisztaság – ingyen. Betegre zabáltuk magunkat igazi retro palacsintával meg lángossal nevetségesen olcsón. Minden sarkon játszótér, felújított közterek. A Balaton körül biciklizni (szezonon kívül főleg) nagyszerű program, akár kisgyerekkel is. Ha meg kicsit odébb is csalinkázunk a parttól, vagy ha kicsit jobban nyitva tartjuk a szemünket, akkor rengeteg kis gyöngyszemre lelhetünk. Persze, van még mindig egy csomó szarság, de alapjába véve jó, gyerekkel pláne.

Legutóbb péntek este voltunk lent, mert a férjem idei sport célkitűzése az volt, hogy körbetekeri egy barátunkkal egy nap alatt a Balatont, ca. 220 km (kedvet kapott az én félmaratonos célomtól, hogy ő is tegyen valamit). Péntek estére foglaltam hotelt (7500 forintért hármunknak, az 24 Euró, Horvátországban ennyiért semmit nem kapsz, nem hogy szállodát), és javasoltam a férjemnek a nálam bevált tésztapartit megmérettetés előttre. Így hát elmentünk a Mala Gardenba, mert az volt a legközelebb, meg az volt nyitva, meg már tudtuk, hogy jó. Ahhoz képest, hogy puccos hely, mi elég leharcoltan érkeztünk, meg teltház is volt, de kerítettek nekünk asztalt. És olyat, de olyat ettünk… És olyan gyereksarkuk van, hogy több benne a játék, mint egy komplett bölcsődében. És egyszer odajöttek, hogy szeretnék egy kicsit odébb tolni az asztalunkat, mert a mellettünk lévő társaság létszámilag gyarapszik, és ezért a kis incidensért cserébe meghívtak desszertre. Hát valami ilyesmire vágyok mindig a normálisabb éttermekben, és csak olyan kevés helyen találom meg valójában. Érted, mikor odajön a pincér, hogy elnézést, ne haragudjunk, akkor rögtön arra számítok már, hogy valami nem ok, hogy várnak az asztalra, hogy hangos a gyerek, hogy miért vittem az asztalhoz játékot – már ezek a reflexeim. Ezek meg jönnek az ingyen desszerttel.

A Balaton kerülésről akartam még írni, hogy szuper volt. Egyszer én is megcsinálom, de most vállaltam, hogy én leszek a frissítő autó Jónással. Mi vittük a vizet / izót / kaját / nasit / ruhát, hogy nekik ne kelljen ezzel foglalkozni, és 30-40 kilóméterenként találkoztunk valahol. Én ugyan autóztam körbe, és nem tekertem, de így is gyönyörű volt, főleg a napsütéses októberi időben. Sokkal több időt szerettem volna eltölteni minden helyen (és Jónás is), de robognunk kellett a fiúk után. Azért időztünk egyet Máriafürdőn, meg botot gyűjtöttünk Balatonberényben a szigeten (!), ebédeltünk meg romokra másztunk Révfülöpön,  kacsákat etettünk a csopaki strandon, naplementét néztünk az akarattyai löszfal tetejéről. Közben egy kicsit geoládásztunk, ez is szuper volt. Azt szeretem benne, hogy megmutat olyan kis eldugott zugokat – szegleteket is, melyeket magamtól sose találnék meg, és nagy kár lenne érte.

Azt hiszem, erre az évre lezártuk a balatoni szezont, bár ki tudja.
De el akartam mondani, hogy ez a Balaton már nem az a Balaton.

Éjszakai futás

Hát most milyen boldog vagyok.
Most jöttem meg az éjszakai futásból, hihetetlen élmény volt.
Először hezitáltam, hogy elmenjek-e, mert a helyi futóklubból olyan fiúk szervezték, akik messze a maratoni táv fölött szoktak futni, és én ahhoz nagyon kiscsirke vagyok. De azt ígérték, hogy nem lesz nagy rohanás, éjszaka terepen nem is nagyon lehet, úgyhogy elmerészkedtem. Hát nem volt semmi. Ahogy négy fejlámpás alakként suhantunk az éjszakai erdőben, hegyeken-völgyeken át. Fölöttünk a csillagos égbolt, lent az éjjeli zörejek. Néha csak azt láttuk, hogy két világító szempár figyel bennünket. Máskoz egy csapat állatot zavartunk fel, csak a sok szaladó valamit hallottuk, azt sem tudtuk, mik azok. Az kicsit para volt. Aztán két őzet láttunk, tőlünk mintegy öt méterre álltak dermedten az erdőszéli tisztások. Nagyon jó volt.
Az hegymeneteken azért nagyon iparkodnom kellett, hogy tartsam a fiúkkal a tempót, de végül sehol nem maradtam le. És olyan jó volt így társakkal futni. Ilyenkor olyan hálás vagyok. Én, aki korábban sosem voltam társasági ember, az iskolás időkben sem tartoztam soha a nagy csapatba, mindig csak a peremen álló ember voltam. Aztán ez lassan megváltozott, mostanra pedig egyenesen hihetetlen lett. Itt, ebben a kis városban emberekre leltem. Anyukákkal délelőtt az erdőben kirándulunk vagy  átjárkálunk egymáshoz, hétvégi grillapartik szerveződnek, most meg még futótársakra is találtam. Nem tudom elmagyarázni, de ettől valahogy olyan normálisnak érzem magam. Olyan jól normálisnak. És olyan jó, hogy ha most sokat utazni nem is tudok, de megtalálom itt, a küszöb előtt a mindennapi kalandokat.

Domino

Mutatom Jónásnak a dominót.
Kiveszi a kezemből, elkezdi nyomkodni rajta a pöttyöket, majd a füléhez teszi, és azt mondogatja Haóó.

Terep fél

Nem tudom, nem nagyon akar összejönni nekem a versenyekre a nyugodt, kipihent futás. Múltkor ugye a Wizzair előtti éjszakát a kórházban töltöttem Jónással, javarészt ébren. Most meg bekaptam valami nyavalyát, folyik taknyom-nyálam, az éjjel félig ülve tudtam csak aludni, és nagyon nem nézett ki jól a szénám. Aztán döntéskételenség miatt átruháztam a felelősséget a lázmérőre: azt mondtam, ha 37 föltt lesz egy jottányival is, nem megyek. Nem volt fölötte, úgyhogy mentem. Mondtam azért a férjemnek, hogy tartsa kéznél a telefont, mert lehet, hogy valamelyik falu közelében kiszállok.
Aztán nem szálltam ki, végigtoltam az egészet. Baromira kepesztettem, de így is olyan lassú voltam, mint a csiga. Soha nem futottam még ilyen rossz átlagidőt terepen, még akkor sem, amikor tavasszal elkezdtem újra futni. Szóval gyalázat volt, de azt mondtam, most az a cél, hogy végigcsináljam, a többi nem számít. Max még annyi, hogy legyen 3 órán belül, azért mégiscsak… 22,16 km, 600 méter szint fel/le.

Maga a verseny szuper volt, össze sem lehet hasonlítani a fővárosi tömegrendezvényekkel. Összesen ha száz induló volt két távon. Ismerős rendezők, családias hangulat, és gyönyörű októberi természet. A mezőny az első frissítőpont után már eléggé szétszakadt, így olykor teljesen egyedül futottam, max a száz méterre előttem futó lány tűnt fel egy-egy hosszú egyenesben. Időközben köd lett és szitálni kezdett az eső, én meg a tízenpár fokban trikóban, izzadva toltam fel az aznapi harmadik hegyre, reménykedve, hogy egyszer majd vége lesz. Ez így sokkal tisztább és nehezebb teljesítmény, így teljesen egyedül. Nem szurkolnak, nem húznak a többiek, nincs zenekar az út mentén. Viszont ezrszer szebb.
Aztán egyszercsak jött a várva várt célegyenes, a néhány szurkoló felnőtt és lelkes gyerek kereplővel és kiabálva buzdított mindenkit az utolsó pár méteren. A jutalom nem divatos de személytelen érem volt, hanem névre szóló emléklap.
A saját edzéseimben is jobban szeretem az erdőt-mezőt, de most már azt is tudom, hogy a versenyeken is sokkal jobb. Persze nehezebb is – nem csak a terepviszonyok miatt, hanem mert itt eleve sokkal erősebb a mezőny. Az aszfaltos versenyeken az én teljesítményem jó erős középmezőny. Terepen inkább a vége. Egyszer azért kipróbálom, hogy egészségesen, kipihenten mit tudok ezen a pályán nyújtani.

Külön köszönettel tartozom a férjemnek (nem olvassa, nem azért mondom), aki támogatott az egész éves edzések folyamán, és aki a versenyeken is mellettem állt. Most pl. vigyázott Jónásra, együtt ki is jöttek szurkolni az első pontra a szar idő ellenére is. És itthon virággal várt.

Erre az évre befejeztem a nagy futásokat, most jön egy kis pihnenés, aztán a tél alapozó edzéssel telik majd. Ha telik. Ha egy újabb baba közbe nem szól.

Simple as that

Már megint jelentkeztem egy online kurzusra, most épp mindennapi fotózást fogok tanulni decemberig.
Rebecca, az oktató egy négy gyermekes anyuka (és úgy néz ki, mint egy tini lány), és gyönyörű képeket készít a családjáról, a mindennapi életükről. A kameráján keresztül egy olvasó nagylány vagy egy főzőcskéző kisgyerek is csodálatos, nem mindennapi látvány. Már régóta olvasom a blogját, de most eljött az idő, hogy tanuljak is tőle.
Első házi feladat: írj egy listát azokról a mindennapi eseményekről, amelyeket szeretnél megörökíteni. Célja, hogy nyisd ki még jobban a szemed az apróságokra, a hétköznapi szépségekre. Az ő listáján olyanok szerepelnek, mint összehajtott tiszta ruhák, fésülködő gyermek, hétköznapi családi vacsora.
Hát, majd meglátjuk, hogy decemberre tudok-e ilyet:

simply_photography_promoWEB

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum