Kapitány Josip. Vagy Josef.

Az október 23-i hosszú hétvégét tradicionálisan horvátországi biciklizéssel töltjük (már ha épp nem vagyok terhes vagy nincs csecsemő korú gyerekem), és bejárunk egy-két szigetet. Ez alkalommal Zadarban telepedtünk meg. Ugyan a szemben fekvő Peljesac és Dugi Otok már megvoltak, de most Pagot és környékét szerettük volna bejárni. Egy másfél éves gyerekkel épp ideálisnak tűnt.
Ideális is volt, kivéve az időjárást: hol esett, hol fújt, hol orkán volt, hol meg éppen jó idő.

Na de hogy jön a kapitány a képbe.

Egyik délelőtt mgálltunk a hídnál emelkedő kis erődítmény alatt. Az egész környéken sehol senki, a parton egy rozsdásodó roncshajó állt, gondoltam, utána azt is megnézhetnénk. Az erődítmény romjaiból kifele jövet találkoztunk egy öreggel: egy deszkán ült a szélárnyékban, szerencsétlen hajléktalannak tűnt, aki fogtlanul vigyorgott Jónásra. Integettünk neki, de nem volt kedvem közelebb menni, még viccelődtem is, hogy biztos ő az erődben található – khmm – ürítés gazdája.
-Polska, polska? – kérdezte. -Nem, magyar, magyar – válaszoltam. -Do you speak English?-kérdezte. Az igenem után meglepve tapasztaltam, hogy milyen szépen beszél angolul, ugyanis hosszas értekezésbe kezdett arról, hogy mi vagyunk az első magyarok, akikkel itt találkozott, és beszélnek angolul. (Ha tényleg így van, akkor az nagyon szomorú.) Néhány perc múlva pedig meglepetten vettem észre, hogy immár  a gazdaságról, a nagypolitikáról meg az EU előnyeiről és hátrányairól beszélgettünk. Aztán elmesélte, hogy ő a hajó őrzője. Egy éve lakik rajta, és várja, hogy történjen végre valami. Nagy utasszállító volt, és most végre jelentkezett valaki, hogy elvinné egy búvárhelyre elsűllyeszteni. De amíg az engedélyekre vártak, azalatt jelentkezett egy másik ember is, hogy megvenné oldtimer hajónak, felújítani.

Aztán meghívott bennünket a hajóra kávézni. Kicsit félve fogadtam el, főleg mikor megláttam a hajó körül várakozó macskákat: akkor még csak hatan voltak, később tizennégyet számoltam, durva volt, főleg a fekete-barnák, némelyik nagyon csúnya. Kiderült, hogy neki csak egy macskája van, a Lili, a többi csak ide jár enni, ő meg ad nekik. De a hajóra csak Lili mehet. Fönt bejártunk a régi gépháztól a társalgón át a kapitány fülkéig mindent. Döbbenettel tapasztaltam, hogy a jelenleg hálószobaként szolgáló kabinban be van ágyazva, minden élére van hajtva, a wécé tiszta, el van mosogatva. Hát az öreget látva ezt nem gondoltam volna.
Miközben törökös kávét főzött nekünk (Jónást meg csokival traktálta) elmesélte, hogy ő hajdan kapitány volt, nagy hajókkal járta a világot az akkor még Jugolinija néven futó (akkor még) óriáscégnél. Nagyszerűen beszél angolul és spanyolul.
Aztán még térült-fordult, hogy mit is adhatna még. Újabb csokik, sajt, kenyér, együnk – akkor is, ha nem vagyunk éhesek. Egy csomag zsálya tea, maga szedte, tavasszal kell. Elmondja, hogyan kell készíteni. Nem is, inkább megcsinálja! És már pirította is a cukrot, rá a tejet, végül az illatos leveleket. Víz nem érheti, csak úgy hatásos, így viszont meghűlésre, torokfájásra csodaszer.
Búcsúzásra lehoztunk neki egy üveg magya bort a kocsiból, szabadkozott, aztán még a kezünkbe nyomta még a mardék sajtot, hogy vigyük el. Hát ő volt kapitány Josip. Vagy Jozef. Nem tudom, hogy kell írni, mindenesetre József, aki bearanyozta a napunkat, és még sokáig emlegetni fogjuk, minden zsálya-tea főzésnél.

Később lett jó idő is, úgyhogy bicikliztünk is, meg kirándultunk is, meg várost is néztünk.

Reklámok

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum