Halottaknapi futás

Egy szemernyi kedvem sincs elindulni ebben a ködös novemberi időben. De két hete nem volt a lábamon a futócipő, meg kell járatni, főleg hogy most világosban, terepen tudok futni, vasárnap van. Beöltözök, elautózok a kinézett kiindulópontig és rövid bemelegítés után nekivágok. Máris jobb a kedvem: igazából van valami zord romantikája a sapkában futásnak. És az őszi terepfutásnak. Napok óta alig mozdultam ki otthonról, Jónás beteg volt és nyűgös, én reggel óta az esti fürdetést vártam, és már kezdtem egész szürkének látni az életem. Néhány kilométer kell csak, és máris elszáll ez a napok óta tartó érzés. És valami elemi élet-érzés, mondhatni boldogság veszi át a helyét. Nem az a kacagós, hanem az, amikor egy vagy a természettel meg a léttel, fütyül a szél és suhansz a tájban, nem vagy se nő se férfi, csak ember. Rohadt jó érzés.
Két faluval odébb a temető tele van virágokkal, gyertyákkal és hozzátartozókkal. Én épp itt állok meg egy kis frissítésre – a rikító zöld ujjatlan trikóm furcsa kontrasztot ad az emberek állig húzott, fekete télikabátjával.

Én nem vagyok az a temetőbe járó típus, legalábbis nem halottak napján. De ez a látvány bennem is gondolatokat ébreszt. Tovább indulok, de futás közben megemlékezést tartok. A néhány hozzátartozón túl leginkább Apura gondolok. Lassan tizennégy éve elment. Már alig emlékszem rá. Kapargatom össze a megmaradt emlékeket – leginkább azok jönnek elő, amelyeket újra és újra elmesélek. Meg néhány képfoszlány. Főként a kiserdő, ahová kimentünk néha madárcseresznyét enni. Meg a biciklizések. Egy gyerek az első gyerekülésben, egy a csomagtartón. A csomagtartóra egy kis szürke-kék kockás pléd darab került, hogy ne nyomjon a fém, a lábakat pedig menet közben szét kell tenni, nehogy bekapja a kerék.
Anyut tiszteltem, de Aput szerettem. Mit meg nem tettem volna érte, hogy ne legyen szomorú. Úgy emlékszem rá, mint egy különlegesen jó emberre, akit csak szeretni lehetett. A tudatom persze ismeri a hibáit is. De ezek megmaradnak tudat szinten.
Aztán megvannak a fájdalmas emlékek is, nem hessegetem el őket azonnal. A betegsége első híre, a tagadás, a kórházi látogatások. És az utolsó karácsony, amiről mind tudtuk, hogy az lesz az utolsó, de úgy tettünk, mintha. És felváltva jártunk valamelyik hátsó szobába bőgni, hogy aztán újra mosolygósan kerülhessünk elő. Kibaszott egy dolog ez.
Korábban sokszor hallottam, hogy valakinek meghalt valamelyik szülője, és gondoltam, hogy ja, hát az tényleg szomorú, de hát már öreg volt, az ismerős meg felnőtt – ez az élet rendje. De soha nem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen dolog ez. Soha életemben nem fájt még úgy semmi. Most is csak egy rosszabbat tudok elképzelni: ha a férjemmel vagy főleg a gyerekemmel történne valami. Még hosszú hónapok, évek múltán is volt, hogy csak úgy, az Andrássyn eszembe jutott, hogy Nekem nincs is apukám – és ott helyben sírva fakadtam. És olykor felderengett, hogy Hát a több embernek is ilyen rossz volt ez, és én nem is tudtam?
Aztán mára ez elhalványodott. Már csak olyan, mint egy előző élet. Annak örülök, hogy még mielőtt meghalt, rendezni tudtuk sorainkat.
Csak azt sajnálom, hogy Jónás nem ismerheti. Ez a része mostanában jut eszembe, hogy Jónás nagyobb lett, és ilyenkor fáj.

Időközben a fülembe zenét dugok, úgy emlékezem tovább. Felérek az utolsó dombra is, ki a tölgyerdőből, és egyszerre csak a köd alól kibukkan a lenyugodni térő nap. Annyira rohadt szép az egész, ahogy a fény sárgán becsíkozza a szántókat a BuddhaBar valamelyik klasszikusára, hogy belesajdul a szivem. Az egész valamiféle feloldozást, megbékélést hoz. Visszahozza az életet a jelenbe, én pedig útjukra engedem a halottakat, szárnyakat kapok, és eszeveszett futásba kezdek: most már tudom, hogy bírni fogom a végéig, hát kieresztek mindent, ami a csövön kifér. Az út melletti földeket már beszántották – legutóbb még napraforgó volt itt, balra meg virágzott a pilisi len (az már jó rég volt). Még két kilométer, már sajog mindenem, de a vége sprint – csak hoztam hét percet a legutóbbi itteni körömön.
A rozsdás sorompónál nyújtok, megiszom a maradék vizem, felveszem a tollkabátom és beülök az autóba.
Fél öt van, odakint nyolc fok.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum