Inzulin és annak indexe

Az a bizonyos karácsonyi ajándék mégsem lett az enyém.

Ugyanis mikor visszamentem az orvoshoz a leleteimmel, két pillantás után konstatálta, hogy milyen jó hogy megnéztük, mert ez bizony inzulin rezisztencia. Én már nem voltam ennyire lelkes a hír hallatán, de igazat adtam a dokinak: jobb hogy kiderült, hogy időben tudom. Mikor még visszafordítható a folyamat. Mert – tünetek híján – lehet, hogy évtizedekig nem derült volna ki, csak akkor, amikor már késő. Amerikában állítólag minden negyedik ember inzulin rezisztens, itthon nem tudom, hogy mi az arány, de valszeg itthon is nagyon magas, csak nem derül ki. Ha most nem akarnánk gyereket, és a doki nem küldött volna el vizsgálatra, akkor én sem tudnék róla, mert semmi tünetem nincs, még vékony is vagyok, viszont tíz év múlva várhatóan cukorbetegséggel diagnosztizálnának.
Úgyhogy a jó oldaláról fogom fel. Orvosi rendelvény az egészséges étkezés, a cukor és fehér lisztek kerülése, a heti háromszori sport. Papírom van róla, hogy egészségesen kell étkeznem, és mozognom kell. Lehetne rosszabb is.
Mivel hamarosint gyereket szeretnénk, ezért kaptam gyógyszer és homeopátia támogatást is – választhattam, hogy melyiket akarom, végül fele-fele lett. Viszont ezeket nem kell majd tartósan szedni. Állítólag a gyógyszertől harminc napig erős mellékhatások várhatóak, ebből szerencsére semmit nem tapasztalok, pedig már felkészültem a legrosszabbra. Kontroll két hónap múlva, akkor kiderül, hogy hogy alakulnak az eredmények.

Viszont az étkezés. A doki annyit mondott, hogy egyek kevesebb szénhidrátot, pl. ne igyam cukorral a kávét. De hát eddig se ittam.Meg ne egyek sok tésztát. De hát eddig sem ettem. Azt mondta, nem diétázni kell, mert azt az emberek egy-kettőre feladják, hanem olyan étrendet kialakítani, ami folyamatosan tartható (életmódváltás –  a csapból is ez folyik). De ez az orvos nőgyógyász, és nem dietetikus. Úgyhogy itthon azért végigolvastam egy halom online irodalmat, és belevágtam a kicsit lazán értelmezett 160g CH diétába. Na most 160g szénhidrát nem kevés, egy cseppet sem kell éhezni mellette. Viszont kell hatszor étkezni, és az étkezések alatt szépen elosztani a CH mennyiséget, és elő van írva az is, hogy mikor gyors, és mikor lassú felszívódású szénhidrátot. És itt kezdődik az én nyomorom. Én tíz éve müzlit vagy zabkását reggelizem, tejeskávéval lekísérve. És ebben a tejtermék ill. gyümölcs gyors szénhidrátnak minősül, azt pedig csak délután volna szabad fogyasztani az előírások szerint. Az összes inzulinos étrendjavaslat kenyeret meg korpovit kekszet ír reggelire. Meg vacsorára. Ezek szerint több kenyeret kellene ennem, mint eddig? Ne már.
Aztán elkezdtem utánaolvasni az inzulin indexnek, ami sokszor hasonlít a glikémiás indexre, de néhol nagyon eltér. Például két magyar táblázat is iszonyú rossznak tünteti fel a joghurtot, még a fehér kenyérnél is magasabb értékűnek. Ezt egy kissé furcsálltam. És akkor elkezdtem beleásni magam a nemzetközi szakirodalomba.
Érdekes módon, az angol oldalak nem tiltják reggelire a tejterméket. Most akkor hol az igazság? És ami a legjobb: megtaláltam a joghurtos kutatás eredetijét. Egy ausztrál kutatócsoport vizsgálta a glikémiás index és inzulin index összefüggéseit egyes élelmiszerekben. De itt (a magyar honlapokon idézett táblázatokon túl) le volt írva, hogy konkrétan milyen típusú és márkájú termékeket teszteltek. A joghurt nevű dolog pl. epres joghurt volt, természetesen hozzáadott cukorral. Megvan? Jó cukros trutyi. Itthon meg már az terjed, hogy ne egyél (natúr) joghurtot, mert az az ördögtől való. Úgyhogy most próbálom magam szakemberré képezni a témában, hogy hogy is működik ez valójában, mi a jó, és mi a rossz. Persze elmehetnék egy dietetikushoz is, de tartok tőle, hogy ő is csak adna egy mintaétrendet a korpovitos reggelivel, aztán fölöslegesen szívnék egész életemben.

Van egy régi történet, az jut eszembe az egészről, főleg a joghurtos sztoriról (már nem tudom, hogy hallottam / olvastam, elnézést, ha pontatlan):
Az újdonsült feleség dagadót (vagy mittudomén mit) készít az urának vasárnap délben. Meséli, hogy ez egy családi recept, így és így kell fűszerezni, majd a tepsibe rakva levágni belőle egy vastagabb szeletet, és azt a nagy hús mellé rakni, majd megsütni. Ízlik a férjnek, de csak csodálkozik,  hogy miért kellett azt a szeletet levágni belőle. Mondja az asszonyka, hogy ő bizony nem tudja, ez családi recept, az édesanyja is mindig így csinálta. A következő adandó alkalommal megkérdezik az édesanyát, hogy mi célja a műveletnek, de ő sem tudja, ő is így tanulta a nagymamától. Úgyhogy legközelebb kérdőre vonják a nagymamát is (vagy a dédit, ha még tovább akarnám húzni a sztorit), hogy mi célból kell levágni a vastag szeletet a húsból. – Hát mert másképp nem fér bele a kis piros tepsimbe! – válaszol nevetve a nagymama.

Hát így érzem magam én is. Csak én nem akarok egész életemben fölöslegesen húst nyiszálni.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum