Babamm-babamm

Hát mégsem sírtam, de meg tudtam volna csókolni azt az orvost örömömben.

A beszélgetés nagyjából így zajlott:

– Vetközzön le és feküdjön fel!

– Itt semmi baj nincs.

– De van baba?

– Van. Nem látja? Itt.

– És él?

– Él hát, itt ver a szíve.

– És belül van?

– Belül hát. Minden rendben.

Nospa. magnézium.

Egyébként valószínűleg fel vagyok fázva.

Reklámok

Terhes para

Gyomorideggel várom a délután négyet. Akkor – vagy valamivel utána – végre minden kiderül.

Azt már mondtam, hogy a nőgyógyász csak két hét múlvára tudott időpontot adni. Ami már elég későn lesz, a 9. héten túl, de hát régen se rohangáltak egy napos terhesen ultrahangra – nyugtattam magam.

Mostanában viszont egyre furcsább üneteim vannak. Egyik éjszaka nem tudtam aldni, annyira szarul voltam, végül egy hajnali hányás segített. Aztán a következő két napon egyfolytában fájt a hasam, de végül a heves frontok átvonultával elmúlt. Tegnap este pedig hazajött a férjem, mely esemény ugye – míly meglepő – szexbe torkollott. Utána aztán úgy elkezdett nyilallni a hasam, hogy konkrétan bőgtem az ágy szélén ülve vagy fél órát.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy elég, ma addig nem fekszem le, amíg valaki meg nem vizsgál, még ha egész nap az ügyelet küszöbén is kell ülnöm. Mert már olyanok lebegnek a szemem előtt, hogy méhen kívüli terhesség következtében éjszaka elvérzek, meg ilyenek.
Anyósom volt olyan jó, hogy beprotezsált soron kívül a dokijához, úgyhogy ma négy körül végre minden kiderül. Vagy egy megnyugtató szívhang, vagy gyors beavatkozás és vége. Még két óra, gyomorideg miatt félóránként járok vécére.

Szanatórium

Az utóbbi három évben egyszer nem  aludtam ki magam annyira, mint ezen a héten. Pedig amúgy sincs okom panaszra.
De most itt dekkolunk anyóséknál (a gyerek lassan egy hete, én negyedik napja), és itt nincs mit csinálni. A napok szépen egybefolynak: egy kis öltözködés, komótos reggelizés, aztán komótos ebédkészítés és ebédelés, majd délutáni szieszta. Délután ugyanez. Eszel, alszol, létezel. Anyósom dolgozni sem enged, eddig egy fél mosogatást tudtam suttyomban elvégezni, de a végét így is kivette a kezemből.
A férjem (aki ugye síel) kérdezi a telefonba, hogy és ma mit csináltatok, és olyanokat tudok neki megemlíteni napi fénypontokként, hogy diót törtünk, vagy voltunk a hentesnél.
A testi tunyasággal pedig együtt jár a szellemi tunyaság is: már majdnem jól is érzem magam ebben a süppedős létezésben. Vagyis a jóérzés az túlzás, de már nem is annyira zavar. Megértem az embereket, hogy meg tudják szokni. Mellette viszont borzasztóan hiányzik a tevékenység, a produktivitás, hogy célja és hozadéka legyen a napnak – a felszedett heti kilókon kívül.

Ki vagyok akadva. Ismét fodrásznál jártam.

Félévente elviszem egy-egy jó nevű, referenciákkal rendelkező fodrászatba a mellékelt fényképet (vagy egy másik ilyet), hogy hátha csinálnak ilyet a sima, barna, hátközépig érő hajamból. Nem olyan nagy ügy, nem? Úgy látszik, mágis. A tavaly januári srác gyönyörűen melírozott, csak nem azt és nem úgy, ahogy én akartam. Júliusban elmentem egy másikhoz, megint szép hajam lett, de rohadtul nem ilyen. Tegnap voltam egy harmadiknál, és esküszöm sírni volna kedvem, úgy elcseszte. Kb úgy nézek ki, mint akinek a szőkésbarna hajában van tizenöz centi lenövés, de feltehetőleg korábban maga festette, mert még a lenövés is ferde. Sajnos ott a helyszínen nem láttam magam hátulról, így közepesen elégedetten távoztam három óra festés és egy húszas kiperkálása után a szalonból. Aztán itthon szembesültem a szomorú igazsággal. Komolyan nem értem.

És azt sem tudom, hogy mikor leszek végre olyan karakán, hogy tényleg ne fizessem ki az elégtelen szolgáltatást, vagy követeljek javítást. És azt sem tudom, hogy az ilyeneknek honnan vannak azok a szép referenciaképeik az oldalukon (a sajátjuk, tuti). Vagy csak rámnéznek, és kedvet éreznek elcseszni.

haj1haj2

Születés és újjászületés

A fürdőben csokorba gyűlnek a pozitív terhességi tesztek. Nem csak hobbiból szaporítom őket, hanem kényszerűségből és félelemből is.
Kényszerűség, mert rögtön elkezdtem szedni azt a gyógyszert, amitől (?) Jónás is megmaradt, és amitől akkor sem jönne meg, ha már nem lennék terhes. És félelemből, mert egy pozitív terhességi teszt a múlt tükrében nekem még nem sokat jelent, csak annyit, hogy van miért aggódni.

Így hát szaporodik a gyűjtemény.

Én pedig lassan kezdem elhinni, hogy tényleg. Mondjuk egy szívhang sokat dobna a dolgon, de a dokihoz csak március közepére tudtam időpontot szerezni, addigra meg már a kilencedik héten is túl leszek, ha minden igaz.

Emiatt aztán lemondtam a síelést is, pedig végre pályaszállás lett volna. De hát a gyerek az gyerek, annak örülünk, már épp kezdtünk volna aggódni, hogy mi van, úgyhogy ez most prioritás. (Tudom, elvileg lehet terhesen is síelni, és más előzményekkel lehet, hogy meg is tenném, de most úgy érzem, hogy ilyen múlttal nem vagányság lenne, hanem vakmerőség.) Helyette egy tavaszi grúziai úttal vigasztalom magam, mármint a tervezésével. Áprilisban, mielőtt Jónás kettő lenne és amíg olcsó neki a repjegy, illetve amíg még nem túl nagy a hasam, kalandoznánk egy-két hetet valami érdekes országban.

Vigasztalom magam – ezt írtam az előbb. Micsoda hülye kifejezés. Igazából repesnem kellene az örömtől, hogy összejött, és gyermekünk lesz. És repesni is fogok, de mondom, még nem tudom beleélni magam. Viszont egy csomó mindent újra nem csinálhatok, mert nem tudok / nem szabad / nem esik jól. Így aztán valami köztes, légüres térben lebegek és várok. Olykor örülök. Máskor meg sajnálom magam. Mert az a nagy helyzet, hogy nem találom a helyem. Nekem a puszta létezés nem cél és nem a kívánatos állapot. Kell valami, ami feltölt, ami lelkesít.

Jónás előtt imádtam az életem. És mikor várandós lettem vele – pláne miután megszületett – minden felborult. Szinte semmit nem csinálhattam, amit szerettem. (Nem igaz az a biztatás, hogy dehogynem. Nem. Sok mindent nem lehet, vagy ha igen, az már teljesen más lesz.)

Aztán szépen lassan csináltam magamnak egy másik életet, amit újra szeretni tudtam. Utazás helyett terepfutás, túravezetés helyett futóklubok, helyi barátok, összejövetelek, hobbik és tanfolyamok. És újra olyan lett az életem, amit imádtam.
Most pedig itt állok, és megint ez a tétova pislogás, hogy akkor most mi van. Viszlát, Balboa, viszlát Pilis Félmaraton. Itthon még kocorászhatnék, de nem esik jól. És jópár ilyen dolog van még.

De nem aggódok, mert tudom, hogy idővel újra olyanná teszem majd az életem, amit újra imádni fogok. Csak addig még itt kell lézengenem, és megpróbálni újradefiniálni önmagam. Újra és újra.

(Egyébként tényleg örülök. És ha hallok majd végre szívhangot, még bőgni is fogok.)

Beteg világ

Nézem ezt a filmet, és újra azt érzem, hogy az emberiség megérett a kipusztulásra.
Ha kívülről nézed, mint egy idegen: elfeledve, amit a szüleid meg az iskola tanítottak, amit a média és a politikusok ismételgetnek; akkor az egész annyira abszurd lesz, hogy nem hiszed el.

Vegyük mondjuk azt a részt, amikor malawi-i, fekete emberek Afrikában egy keresztény templomban Istenhez meg Jézushoz imádkoznak. Kinek volt ez az elvetemült beteg ötlete, hogy elvegye tőlük a vallásukat, a szentjeiket, a varázslóikat és isteneiket, akiket évezredeken keresztül tiszteltek? És mise után arról beszélnek, hogy azért szar a kukorica termés és azért éheznek, mert eltűntek a földről az erdők, és ültessenek fát. És van olyan új (!!!) módszer, amihez nem kell a költséges műtrágyát (!) használni. ÉRTED? Mi az úristent keres ott a műtrágya, meg a GMO, amikor még kézzel kapálgatnak? Hol vannak az ő ősi növényeik, hagyományos termesztési módszereik?
Komolyan megérettünk rá. Főleg a mi nyugati, fogyasztói társadalmunk. Azt sem csodálom, hogy sokan ott délen meg keleten utálnak minket, meg főleg az amerikaiakat.
És még nem beszéltünk a mexikói kukoricáról meg az amerikai szabadkereskedelmi egyezményről (aminek most mi is a kapujában állunk, és nagyon remélem, hogy nem megyünk be).

Az emberi pénz- és hatalomvágy egy jó adag nemtudással fűszerezve tönkretesz egy egész világot. És mindezt úgy, hogy közben még örülsz is neki, és azt hiszed, hogy milyen kurva jó neked. Mert van tableted, meg vasárnap is vehetsz a hipermarketben bármit. Mondjuk epret decemberben. Ez az igazi művészet.

Az élet egyre több területén látom azt, hogy ha beleavatkozunk a dolgok természetes rendjébe, azzal szinte mindig maradandó vagy visszafordíthatatlan károkat okozunk. Saját magunknak és a komplett emberiségnek is. Ez vonatkozik a saját vágyaim erőltetésére, az egymással való kapcsolatainkra, a gyermekek nemzésére, az élelmünk megtermelésére, a céljaink elérésére egyaránt. Úgy érzem, hogy ami jó, az természetes. És ami nem természetes, vagy nem sikerül, vagy nem jön magától, azt nem szabad erőltetni. Tehetek valamit (sokmindent) a felmerülő akadályok leküzdésére (például kertben növénytársítások, gyermekvállalásnál lelki háttér), de erőszakkal nem avatkozhatok bele a dolgok rendjébe. És más sem avatkozhatna bele.
Természetesen mindenütt van egy ésszerű középút, és nem kell elvetni a modern világ összes vívmányát, fügefalevélbe öltözni és beköltözni egy barlangba. Ez sokkal inkább a szándékról, az indíttatásról, a belsőről szól.

Tudatos vásárló

Önálló életem hajnalán a táplálkozásom úgy zajlott, hogy megnéztem, hogy mi az, ami a legolcsóbb, és azt vettem meg. Kenyér, parizer, ömlesztett sajt. Nem volt kecmec, a fizetés nagyon szűk keresztmetszet volt. Emlékszem, dühös voltam az istenre meg a testemre, hogy ilyen hülye dolog, mint a kaja – ez viszi el az egész fizetésem. De még jót enni sem tudok, csak táplálkozni, fenntartani a fizikai működésem.
Néhány évvel később elkezdtem kicsit jobban élni, és a fizetésemelésem jelentős része a jobb ételekre ment el. Nem minőségibbre, csak finomabbra. Emlékszem, egyszer ültő helyemben megettem egy üveg Nutellát. Mert végre meg tudtam venni. Tobzódtam a chipsben, csokiban, jeges kávéban. De továbbra is az ételek ára volt a legmeghatározóbb, csak ezen felül még belefért némi luxus. Magyarán kicsit több szarra futotta.
Aztán még eltelt vagy tíz év, mire azt mondhattam, hogy a kaja anyagilag már nem jelent gondot (ésszerű határokon belül. Mondjuk az Aldiban már szinte bármit meg tudtam venni, kivéve a lazacot). Ha olykor felszaladt rám pár kiló, akkor kicsit jobban odafigyeltem a bevitt csokoládé mennyiségre, de kb. ez jellemezte a tudatossági szintemet. Meg nem ittam cukros üdítőket.

Nem tudom, mikor volt az, amikor először elkezdtem a táplálékokról olvasni. Azt hiszem, egy transzzsírsavas cikk volt az, ami először szembesített azzal, hogy itt bizony nem babra megy a játék, ezek kinyírnak minket, ha nem vigyázunk.
Ezek, ezek mind, akik az élelmiszergyártásban csak a profitot nézik. És ezek, ezek a hivatalok, akik szintén a pénz és a hatalom miatt jóváhagyják mindezt. És mi, mi is kinyírjuk magunkat, ha csak az a fontos, hogy finom legyen és olcsó, és minden szart megeszünk anélkül, hogy megnéznénk, mi is az.
Akkor kezdtem el tüzetesen olvasni az összetétel címkéket. És onnantól megindult a felismerések sora és az odafigyelés. Amiben túl sok idegen szó volt, nem vettem meg. Sokáig válogattam azokat a sonkákat és virsliket, amelyekben a legmagasabb a hús aránya. Azt a natúr joghurtot, ami tényleg natúr joghurt, nem plusz tejpor meg tejszín meg francsetudjami. Próbáltam egyre kevesebb feldolgozott terméket venni, és minél inkább tendálni a természetben való előfordulási formájuk felé. Mindez nem napok, hanem inkább évek alatt zajlott. Már nem reszeltem bele a bolti citrom héját a süteménybe, nem tettem cukrot a lekvárba, házi tojást ettünk és háztáji húst.

Aztán terhes lettem, majd elkezdődött a hozzátáplálás, és ezzel együtt a bio korszak is. Mert nehogy már, hogy egy néhány hónapos csecsemőnek vegyszeres zöldséget adjak. Később, mikor már nem szopizott, biotejet vettem neki, és persze így magunknak is. Hogy annak milyen jó íze van!
Ekkortájt lett kertünk is, és nagy lelkesedéssel (és mérsékelt sikerekkel) túrtuk a földet, hogy legyen saját zöldségünk. Természetesen bio, mert egyébként egyszerűbb megvenni a tescoban.
A kert kihozatalát növelendő beiratkoztam egy biokertész tanfolyamra (amiből biogazda lett végül), és az ottani nagynevű vegyész és agrár emberek (akik mára már szintén csak biot termesztenek) egy-egy elejtett megjegyzése rémített meg igazán. Ha az emberek egyszer rájönnek – azt mondja. Meg ilyenek. Amitől görcsbe áll a gyomrod. Ezek nem ilyen facebookos hisztikeltők, ezek komoly szakemberek. Valamelyik szombaton úgy jöttem haza a tanfolyamról, hogy sírni volt kedvem. Hát azóta próbálok biot venni, vagy legalább házit. Megbecsülni, amit apósék adnak. És tavasszal felásunk még egy darab földet.

Aztán hogy ne legyen ilyen egyszerű az élet, jött ez az inzulinrezisztencia is. És vele a hosszú lista, hogy mit szabad és mit nem.
Emiatt aztán mostanra ott tartok, hogy marha tudatos vásárló vagyok (nem tudom, mi jön még), és marhára elfoglalt. Mert a heti bevásárlás így nem abból áll, hogy elmegyek az egyik hiper- vagy szupermarketbe, és megveszek mindent, hanem ötven helyre kell menni. Főleg itt vidéken. Aldiból alap cuccokat, Auchanból tejet és rizst, Müllerből zabpelyhet és olajat, DM-ből Alnatura cuccokat. Webshopból xilitet meg kókuszvirágcukrot meg franckarikát. És még mindig nincs zöldségem.
De aki akar, annak lesz. Pozitív gondolkodás, vagy vonzás, vagy isteni gondoskodás, vagy akaraterő, vagy bármi. De most marketingelek, és úgy néz ki, hogy nemsokára lesz helyi átvételi pontunk, nagyon kedvezményes árú biozöldségekkel és gyümölcsökkel. És persze a sok új tudás miatt a kertünk is ontani fogja a zöldségeket.

És mi a helyzet a nagy tudatosság anyagi vonzatával? Mert ugye a jó kaja többe kerül, sokkal többe – nincs ezen mit szépíteni. Hát az van, hogy egyrészt beláttam, hogy kénytelen vagyok áldozni rá. Mégiscsak a saját és a családom egészségéről van szó.
Mellette viszont – főleg az IR étrend miatt – ráálltam a menü tervezésre. Mint anyáink. Nekidurálom magam, és leírom a heti tervet, napi öt étkezés. És közben jegyzetelek, hogy mit kell hozzá venni. Majd kitépem a jegyzetlapot, beteszem a pénztárcámba, és elindulok beszerezni. És csak azt veszem meg. Ez a titka: csak azt veszem meg. Nincs pocsékolás, romlás, kidobás, impulzusvásárlás (az IR erre is jó). Így összességében végül kicsit talán több lesz, mint egy hagyományos étrend, de nem annyival. Nem annyival, hogy ne érné meg.

És a végére egy kis felmentés: mindemellett azt hiszem, hogy a testi jólétünket elsősorban nem a bevitt élelem, hanem a lelki jólét szavatolja. Ha odabent gebasz van, akkor tömhetem magam bio édesburgonyás quinoával, akkor is beteg leszek. A kaja is fontos, de a sorban hátrébb áll. Szerintem.

Mérleg

Két év óta ma először mutatott ismét 5-ös kezdőszámjegyet a mérleg.
Ennek örömére irgalmatlan sok házikolbászt megettem reggelire.

Találkozások

Vannak az életben nagy találkozások. Régebben ezeket főleg a férfiaknál kerestem és találtam meg, de örömteli módon manapság egyre több olyan nővel is találkozom, akivel szinte egyik pillanatról a másikra megtalálom a hangot, és két perc múlva már olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást, pár óra beszélgetés után pedig olyan nagy öröm van bennem. Lehet ezt a jelenséget sokféleképpen magyarázni, de én nem tudom és nem is akarom, még leírni sem igazán megy. Csak egy érzés van hozzá, hogy igen, ez most az.
Ilyen volt az is, hogy a szombati tanfolyam után felajánlottam, hogy kiviszem a pályaudvarra az az aznapi előadónőt. És mivel lekéste volna a vonatot, és mivel Ferihegyen sem értük utol, ezért levittem Kiskunfélegyházára, szombat éjjel, egy belvároi szülinapi buli helyett. Mert tudtam, hogy ezek kivételes alkalmak, és semilyen trendi szórakozóhelyet nem cseréltem volna el azért a beszélgetésért.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum