Nepál

A világban szinte naponta történnek katasztrófák, mindig dúl valahol a háború, és a saját országunkban is jut minden napra jópár bűnügy. Brit tudósok biztos kielemezték már, hogy pontosan mitől függ az, hogy mégis melyik mennyire visel meg bennünket, de azt hiszem, végső soron attól függ, hogy mennyire vagyunk érintettek, vagyis hogy mennyire kötődünk az adott témához, területhez, károsultakhoz.

Engem például sokkal jobban foglalkoztat a szíriai helyzet, mint sok másik mondjuk afrikai – hasonlóan súlyos, vagy súlyosabb – esemény, mert Jordániában úgy terveztük, hogy legközelebb oda megyünk. Sok szírrel beszélgettünk, és úgy éreztük, hogy érdemes lenne meglátogatni azt az országot.
Sajnos gyakran meggyilkolnak embereket Magyarországon is, de sokkal jobban megráz az, amikor egy futó anyát ér támadás majd halál az esti kocogás közben. Mert ő is anya, mert ő is fut. Mert akár én is lehetnék.

És most így van ez a nepáli földrengésekkel is. Nézem azokat a helyeket, ahol jártam. A templomot, aminek a lépcsőjén ültem: most egy nagy romhalmaz az egész. Nézem a sittkupacok alól előásott testeket, és eszembe jutnak az ottani csupamosoly emberek: az eladó, akitől a szoknyát vettem, a virágfüzér árus nők, a csillogó szemű, koszos kisgyerekek, meg Ramsing és a családja – vajon jól vannak-e, vajon megúszták-e. És elszorul a torkom a gondolatra. Folyton itt settenkedik a sarkunkban a halál.

Babanapló – 2 év

Boldog szülinapot, Kisfiam! Két napja elmúltál kettő, tegnap ünnepeltük a születésnapodat egy kis kertipartival. Nagyon tetszett neked a forgatag, a színek, a sok lufi és a gyerekzsivaj – az ajándékokról nem is beszélve, az első kis markolónál leragadtál, a többit ki sem akartad bontani. A mi ajándékunkra végül már nem is került sor, olyan nagy volt így is a boldogság.

Egyébként is nagyfiú vagy már, kész egyéniség, bár folyton változó egyéniség. Alapattitűdöd a fiús viselkedés, a függetlenség, a kedvesség, a vidámság, a temperamentumosság. Ezen túl változó, hogy hogyan viseled a kudarcokat, a fájdalmat, mennyire vagy ijedős, jó étvágyú, hogy állasz az utazáshoz vagy az idegenekhez – és még sorolhatnám. Pár hónappal ezelőtt például vígan porszívóztál órákig – most sírva fakadsz, ha véletlen bekapcsolódik. Volt olyan időszak, hogy verekedtél, most meg folyton ölelgeted a gyerekeket (és a kutyákat), akkor is, ha ők esetleg nem akarják. Viszont panaszkodva jössz hozzám, ha valaki homokot szórt rád vagy bármi más sérelmet követett el ellenedre – persze ilyenkor bátorítalak, hogy oldd meg önállóan a problémát. Egyébként ha sírva fakadsz, akkor azt hevesen és nagy hangon teszed, a környékbeliek aggódva tördelik a kezüket, hogy mi történhetett. Aztán pillanatokon belül abbahagyod, és újra szép a világ, mintha mi sem történt volna. Az idegeneket már kicsit több fenntartással kezeled, mint korábban, teljesen új emberekkel kapcsolatban még kell egy-két perc, amíg feloldódsz. Aztán pedig embere válogatja, hogy milyen lesz a későbbi viszonyotok. A banki ügyintézővel simán körbesétálsz egyedül is, a volt kolléganőm pillanatok alatt levesz a lábadról egy kis fénymásoló kezeléssel, pedig idegen helyen vagy. Leginkább attól függ, hogy ki hogy áll hozzád. Azért nem vagy egy szoknya szélén ülő gyerek, az biztos. Rég nem látott ismerősökre is emlékszel, és örömmel fogadod őket. A nagyszüleidet (főleg az apaiakat, mert velük vagy többet) meg egyenesen imádod. Mész is hozzájuk most három napra, had örüljetek egymásnak. Már gond nélkül hagylak ott, tudom, hogy boldog vagy ott.

Mióta elkezdtél intenzívebben beszélni, azóta jóformán be sem áll a szád. Nagyjából bármit utánam mondasz, mondjuk nem mindig sikeresen. Egyik este mondtam neked a nyakamban lévő dologra, hogy nyaklánc, és másnap már magadtól is tudtad (nyakkánc). Az igék és mondatok még mindig lassan szaporodnak, de azért a leggyakoribbak mennek. Ami vicces, azok a hangutánzásaid, minthogy okké? asszta! ühümm! nana! na? Ezeket épp úgy és olyankor mondod, mint mi, és ezen nagyon jókat lehet nevetni. Nagyon aranyos még, hogy mikor reggel felébredsz (és épp te kelsz először) akkor hogyan beszélgetsz meg énekelgetsz az ágyadban, jókat szoktunk kuncogni rajta.

Étkezés ügyileg most épp a répát preferálod a borsóval szemben, a műzlit a zabkása helyett, illetve a csemegeuborkás rizs a kedvenc ételed. Meg a kolbász. A húst nem nagyon szereted, nagyon keveset eszel belőle, de a kóóóbász az létszükséglet. Mondtuk neked, hogy Jónás, szülinapod van, nézd csak mit kaptál! Ránéztél a csomagra, majd miránk, és azt kérdezted: kóóbász? Sőt a minap a szomszédbeli grillezésen a műanyag sárgarépát (játék) is annak nézted, a vendégek nagy mulatságára. Meg a tuáás – azaz tojás a kedvenced, meg a csocsi – azaz csoki, amit húsvét óta már felismersz, bár ritkán találkozol vele.

Ha azt mondom, hogy gyere Jónás, megyünk, akkor arra négy féle képen reagálsz: vagy csak simán kijössz, vagy azt mondod bizakodva: keetbe, búsó (borsó, azaz megyünk a veteményesbe és borsót ültetsz / nézünk), vagy hogy vásárol (no comment, tényleg nem vásárlok annyit), vagy hogy eedőőbe sétáni, csia (azaz megyünk az erdőbe sétálni és csigát gyűjteni). Szenvedélyed még az öntözőautomata, félórákat magyarázol érthetetlen halandzsa-nyelven a locsolófejek működéséről, illetve messziről felismered már őket akárki füvében.
Szívesen főzöl kávét bárkinek, de kritérium, hogy a bögrékkel és poharakkal koccintani kell, amit vagy kocc vagy egéssére szavakkal kísérsz. Ha vendégségben vagyunk, több kört is jársz koccintás ügyileg, illetve múltkor rácuppantál a kerti partin a boros dobozra is, ismét csak a vendégek nagy derülésére. Mentségedre (meg az enyémre) legyen mondva, hogy itthon olyan csapos dobozban van az almalé.

Hogy a számokról is essék szó: úgy 88 cm vagy és 12,5 kiló.

Ma Apa megkérdezte tőled, hogy Jónás, szeretsz velünk élni? Erre lassan és megfontoltan bólintottál egy kicsit. Így szoktad akkor, ha nem az elmédből, a tudatodból válaszolsz, hanem valahonnan sokkal mélyebbről. Talán innen jött az is, hogy múltkor a tévében valamilyen szüléstörténetet néztem, és te, aki egyébként oda se bagózol a tévére (már azon ritka alkalmakkor, amikor be van kapcsolva) mozdulatlanul álltál és lélegzetvisszafojtva nézted, ahogy megszületik a kis lilás, mázas baba, és közben nagyot sóhajtottál – biztos vagyok benne, hogy akkor és ott emlékeztél valamire.
Visszatérve az első kérdésre, hogy szeretsz-e velünk, én nagyon remélem, hogy igen a válasz, minden jel arra is mutat. Mi nagyon megszerettünk téged, és nagyon örülünk, hogy több évvel ezelőtt bennünket választottál, és mi lehetünk azok, akik kísérünk itt a földi utad elején.

Orgona

A konténerek mellett még mindig ott az orgonabokor – már lila rajta a virágzat, de a szirmok még alig bomlottak. Néhány nap híján két éve is itt álltam mellettük, beszívva az illatukat, csodálkozva, hogy míg én a szülőszobán voltam, idekint beköszöntött a tavasz. És próbáltam szokni a gondolatot, hogy nekem már van egy fiam. Egy fiam, aki akkor épp a kék fény alatt feküdt, három napos volt, és én a nagy öröm mellett épp azon aggódtam, hogy vajon mikor mehetünk végre haza, és vajon lesz-e végre tejem, és minden rendben lesz-e.

Most is itt állok, de a kis besárgult fiam már otthon van, kicsattan az egészségtől és a huncutságtól, és vasárnap ünnepeljük a második születésnapját. Én most csak a vércukor terhelésre várok, de a hasamban immár ott a második baba. Aki talán szintén itt fog megszületni, na nem az orgona és a konténerek mellett, de ebben a kórházban. Addigra már nem lesz virág, csak a poros, fáradt levelek. De nekem az orgona már örökre az anyaságot fogja jelenteni.

Cukor és liszt

Titkon valami összeesküvést is sejthetnék az üzletek kínálatában. Azt már megszoktam, hogy a normál felhozatalból nem vehetek meg szinte semmit, de mikor megérkezem a KVSZFP-hez (Különc Vásárlók Számára Fenntartott Polc), akkor is csak ácsorgok. A célom, hogy az étrendembe illeszthető (azaz nincs benne fehér liszt és cukor, illetve adalékanyagok tömkelege), szállítható uzsonnát / tízórait vegyek olyan napokra, amikor úton vagyok.

Na most van a bio szekció. Itt klassz kaják lennének, csak éppen van bennük liszt és cukor, persze bio. (Nem igaz, van kölesgolyó és tönköly ropi.) Aztán van a diabetikus rész. Ezekben nincsen cukor csak mesterséges édesítőszer és fehér liszt – ez utóbbi nem tudom, mit keres benne. A gluténmentes csoportban liszt nincs, de cukor van. Agyrém. És akkor jön az aduász: a Norbi Update! Nincs benne se cukor, se liszt. Se természetes anyag. Tisztára, mintha egy vegyszergyárban állították volna elő. Úgyhogy marad szépen az otthon sütés.

Holnap reggel újra IR / cukor terhelésre megyek, nagyon kíváncsi vagyok az eredményekre, hogy az utóbbi hónapok életmódváltása plusz a terhesség hatására mi változott a legutóbbi eredményeimhez képest. Még mindig ott tartok, hogy a terhesség eleje óta fogytam négy kilót.

Kelet

Az utóbbi napokban bejártunk elég sok mindent Debrecentől Békéscsabán át Kecskemétig bezárólag, és el vagyok ámulva. Komolyan, mintha Európa volna: minden felújítva, kiglancolva. Nálunk ilyen nincs. Ide Közép-Magyarországra nem jut EU-s pályázati pénz, nálunk romokban a közintézmények, közterek, közhelyek. Jó is meg rossz is.

Gyulai hétvége tanulságai

  • Felejts el minden tervet. Egy kétéves, egy terhes nő és egy impulzív férfi közül valaki biztos felrúgja / módosítja azt. Viszont a slow traveling és a pillanat megélése maximálisan kivitelezhető. Végül pedig elégedettebb lesz mindenki, mintha tizenhat programot zsúfolt volna a napba.
  • Szar ágyon a kismama szarul alszik. Sok élmény után, idegen helyen a kisgyermek is szarul alszik. Mindezek következményeként mindenki szarul alszik.
  • A kétéves marhára unja már a hosszú utazást, vagyis inkább az autós ülést. Javaslatok: tömegközlekedés, sok könyv, végszükséglet esetére feltöltött laptop mesékkel, dalokkal.
  • A kismama hiába sportos, nem bírja már az egész napos gyaloglást. A kétévesben viszont dupla duracell van: az elcsigázott felnőttek mellett este még megállás nélkül rohangál

A fentiek tükrében Grúziát úgy tervezem, hogy ne legyen rohanás, és ne legyenek előre kőbe vésett tervek. Google Eart-ön  bejelöltem, hogy mely helyek érdekesek számomra, majd ezeket megközelíthetőségük szerint régiókba foglaltam. Hét régió lett. Ebből max ötre lesz időnk. Mindegyikből felkészülök egy kicsit (hogy lehet odajutni, mit érdemes megnézni, milyen hosszú az adott túra, etc), viszont csak az első két napra és az utolsó éjszakára foglalok szállást, a többit majd meglátjuk. Kirándulhatnékunk van? Akkor ide megyünk. Szép idő lesz? Akkor oda. Lekéstük a vonatot? Akkor emide.
Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Már eleve a csomagolás: két táskába mindent, a pelenkától a laptoptöltőig bezárva. Aztán az utazás: éjszakai repülés 2 órás időeltolódással.
Kisgyerekkel hátizsákos utazni vicces lehet. Vagy nem.

Nagypolitika kicsiben

Van itt nekünk ez a kis közösségünk, párszáz értelmiségi, középosztálybeli ember. És épp olyanok vagyunk, mint ez az ország. Legalábbis sokban hasonlítunk, ami a működést illeti.

Például szar a rendszer: már kezdettől fogva az, megmásíthatatlanul, és cipeljük magunkkal a sírig. Másodszor inkompetens a vezetés, plusz sötét, plusz flegma, és valószínűleg sikkaszt is. Vagy csak felelőtlenül kezi a társaság pénzét.
Erre mi történik? Az emberek hőbörögnek. Hol halkabban, hol hangosabban. Egy hangosabb csúcspontnál kiválik néhány ember, és javasolja a változtatást. Csatlakozik hozzá a közösség alig 10%-a (a többinek van valami kifogása). A stratégiai megbeszélésen aztán mintegy hatan vállalnak konkrét feladatokat is. Miután hazaérnek (a közösség meg nem jelent része azonnal számonkéri őket a történteket és eredményeket illetőleg), hárman valóban tesznek valamit, de egy hónap múlva már csak egyetlen ember emlékszik arra, hogy mit vállalt. Ez az egy vagyok én.
Én, aki még próbálom, aki igyekszik, aki beáldozza rá a gyerek alvási idejét, ami egyébként szent. És végül kénytelen vagyok összecsapni a vezetéssel, az inkompetenciával, a sötétséggel. De már nincs mögöttem senki a lelkesekből sem. Egyedül pedig nem győzhetek. Én az ő feladatát – a vezetést – átvállalni nem tudom. Két gyerek mellett sok. Ezzel más is így van: mindenkinek van valami mentsége, valami kifogása.
Így aztán szép lassan visszatér minden a semmibe, ahonnan jött. Meg az alkalmankénti hőbörgésbe. De így vajon van joga bárkinek is hőbörögni?

Palántagyár újra

Friss paradicsomillat lengi be a vendégszobát: a legnagyobbakat átültettem előírás szerint egy-egy mélyebb edénybe. Hihetetlen, hogy mekkora gyökérzetet eresztettek ilyen rövid idő alatt!
A paradicsompalánták már jó arasznyiak, a paprikák négylevelesek. A tököt, cukkinit, sütőtököt, uborkát, sárgadinnyét ma ültettem poharakba.
És az az igazság, hogy a kikelt és növekvő palántákra olyan büszke vagyok, mintha valami korszakalkotó dolgot hoztam volna létre.

Viszont gőzöm sincs, hogy mire gondoltam, hová fogom majd kiültetni őket: van 51 paprika és 54 paradicsom palántám, meg úgy 60 a tökféle. Azt hiszem, rosszabb kelési arányra számítottam. Bár május közepéig még simán kinyírhatom a felét…

Kint kikelt a borsó és a retek, valamennyi sárgarépa is. Fejesedik a saláta, és lassan szedhető az újhagyma. A kapornak meg a sonkahagymának nyoma sincs. Babot ma ültettem, mégpedig úgy, mint a régi öregek: a máramarosi karósbabot a kukorica mellé, hogy majd felfusson rá. Meg elnyomtam a tavalyi maradék bokorzöldbabot is, hátha. Végülis a két éve lejárt borsó is kikelt.

Kíváncsian várom az eredményeket, különös tekintettel az új mag-szerzeményeimre: kisebb vagyont invesztáltam régi, hagyományos (és bio) fajták szaporítóanyagába, remélem jó lesz. (Bár a kurva macskáknak is van érzékük hozzá, hogy nem a kétéves maradék borsóba szarnak majd kaparják szét, hanem a drágába.) Aztán megtanulhatom a magvisszafogást is.

Fekete a körmeim alatt, még jó, hogy a piros lakk eltakarja.

Redneck

Idén ma először megfogott a nap. Mindannyiunkat.

A bográcsos jól sikerült.

 

Az első trimeszteren túl, másodszor

Már eltelt a 13. hét is, hivatalosan is vége az első trimeszternek, kicsit megkönnyebbültem. Tudom, semmin nem vagyunk túl, de jó volt látni a 12 hetes, virgonc kis magzatot. A nemét még nem tudjuk (Jónásnál már a 12. héten kiderült), csak azt, hogy 1 mm-rel nagyobb, mint Jónás volt ugyanekkor. Tudom, hülyeség, de vicces volt összehasonlítani a leleteket. Kombinált tesztet azonban nem kértem végül. Jónásnál volt, és ott nagyon megnyugtatóak lettek az eredmények. De mi van akkor, ha kijön, hogy van mondjuk 40% esély arra, hogy Down-kóros a baba? Izgulás, vizsgálat, kockázat, izgulás, vizsgálat… mire lenne ez jó? Úgysem vetetném el.

Ami engem illet, jól vagyok, csak erős frontok esetén fáj a hasam, de már azt is megszoktam. Kihágásokkal ugyan, de tartom az étrendet, és kihagyásokkal ugyan, de a mozgást is. Sajnos a kismamatornákat unom, túl könnyűek, max Rubint Réka kihívás, de őt meg hallgatni is az. De végre újra futhatok, meg ott van a kertészkedés, kirándulás, Jónás után rohangálás. Az IR gyógyszert most abba kell hagynom ( a homeopátiást nem is nagyon szedtem, mert sose jut olyankor eszembe, amikor már nem ettem fél órája, meg még nem is fogok), kíváncsi vagyok, mi lesz utána. Ugyanis még mindig fogyok, vagyis 58,5 kg körül stagnálódott a súlyom úgy, hogy azért már van egy kis pocakom. Mennyi lennék anélkül? Huszas éveim elején voltam utoljára 56 kiló. Végtére is nem baj, én örülnék, ha szülés után nem maradna rajtam túl sok ledolgozni való.

Jónásnak szoktam mutatni a hasam, hogy ott van benne a baba (főleg azért, hogy pelenkázás közben ne rugdossa). Ilyenkor nagyon örül, meg mondja, hogy pssszt, alszik – persze nyilván nem érti még. Ma a saját (dupla adag ebédtől kigömbölyödött) pocakját is mutogatta, hogy ott a baba. Egyébként fura, hogy már most kifelé áll a köldököm, pedig ruhában még nem is igen látszik, hogy babát várok. Illetve már érzem olykor a mozgását is.
És kíváncsian várom, hogy megtudjam: kisfiunk lesz-e vagy kislányunk, és végre nevet adhassak neki. Hogy nemmel, névvel, megszemélyesítve gondolhassak rá.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum