Nagypolitika kicsiben

Van itt nekünk ez a kis közösségünk, párszáz értelmiségi, középosztálybeli ember. És épp olyanok vagyunk, mint ez az ország. Legalábbis sokban hasonlítunk, ami a működést illeti.

Például szar a rendszer: már kezdettől fogva az, megmásíthatatlanul, és cipeljük magunkkal a sírig. Másodszor inkompetens a vezetés, plusz sötét, plusz flegma, és valószínűleg sikkaszt is. Vagy csak felelőtlenül kezi a társaság pénzét.
Erre mi történik? Az emberek hőbörögnek. Hol halkabban, hol hangosabban. Egy hangosabb csúcspontnál kiválik néhány ember, és javasolja a változtatást. Csatlakozik hozzá a közösség alig 10%-a (a többinek van valami kifogása). A stratégiai megbeszélésen aztán mintegy hatan vállalnak konkrét feladatokat is. Miután hazaérnek (a közösség meg nem jelent része azonnal számonkéri őket a történteket és eredményeket illetőleg), hárman valóban tesznek valamit, de egy hónap múlva már csak egyetlen ember emlékszik arra, hogy mit vállalt. Ez az egy vagyok én.
Én, aki még próbálom, aki igyekszik, aki beáldozza rá a gyerek alvási idejét, ami egyébként szent. És végül kénytelen vagyok összecsapni a vezetéssel, az inkompetenciával, a sötétséggel. De már nincs mögöttem senki a lelkesekből sem. Egyedül pedig nem győzhetek. Én az ő feladatát – a vezetést – átvállalni nem tudom. Két gyerek mellett sok. Ezzel más is így van: mindenkinek van valami mentsége, valami kifogása.
Így aztán szép lassan visszatér minden a semmibe, ahonnan jött. Meg az alkalmankénti hőbörgésbe. De így vajon van joga bárkinek is hőbörögni?

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum